Háború

Sajnálom a gyerekeimet, tulajdonképpen az utóbbi 2 évüket félelemben töltik. A koronavírus, az iskolai hiányzások, a betegek és a kovid-halottak történetei, amik eljutnak hozzájuk is, az elmaradt születésnapi partik, osztálykirándulások, fellépések és versenyek... A hiányzó és a várhatóan vissza sem térő tanárok... A maszk, a maradványtünetek... Na, és Ármin kétheti betegsége és karanténja után erején felül, meglepetésszerűen jól megírt központi felvételije (négyes félévi átlaga, a 230 óra hiányzása mellett... :S ). 
És most, hogy lassan a márnemtudomhányadik hullám is csillapodni, a korlátozó intézkedések talán elmaradni látszanak, beüt a háború. Itt a szomszédban. 
A támadás első napján nem ejtettek róla szót, de vártam, hogy előkerül a téma, illetve, figyeltem őket, tudtam, hogy agyalnak rajta. -Tényleg akkor a a gáz Ukrajnában? - kérdezte először Hanna. Őt Álmos is elárulta (mindketten betegen itthon voltak), hogy az osztálytársaival a háborúról beszélt telefonon, miközben ebédet készített kettőjüknek. Úgyhogy a péntek délutánt mindenféle kérdések megválaszolásával és rögtönzött történelemórával töltöttem. Hanna citálta a NATO megalakulásának évétől a résztvevő országokig és a szövetség központjáig az összes ismeretanyagot, amit összeszedett, megbeszéltük a negyedik és ötödik cikkelyt, megértette, hogy biztonságban van. Álmos felől is záporoztak a tíz évének megfelelő kérdések, mint, hogy kisebb lesz-e Ukrajna a háború után, folyamatosan szól-e ott a légiriadó, miért mennek a metró aluljárókba az emberek, indulnak-e innen is repülők, és tényleg elfoglalták-e Csernobilt... De mikor neki azt mondtam, hogy ne féljen, itt nem lesz semmi baj, akkor rám szólt, hogy jól van, ezt ne mondjam... A Tiktokon háborús videók jönnek velük szembe, Ármin elmondása szerint már nagyon unja (de azért nézi a híreket, és képben van, de sajnos nem beszél), és megosztotta velem az oldalt, ahol a repülőgépek mozgását lehet követni.
Elmondtam nekik, bármit hallanak majd az iskolában, osztálytársaktól, csak arra figyeljenek, amit a tanárok mondanak, vagy mi itthon. Nehéz lesz... Pont olyan nehéz, mint ebből a vészterhes korszakból ép lélekkel kikeveredniük majd. 

Etus, a póló, és az angyalok

Etus két nap múlva hat hetes lesz. Nem tudtam, hogy lehet a saját gyerekeimen kívül kisbabát ennyire szeretni, de úgy tűnik, lehet, nagyon is. Valahogy így érezhetnek a nagyszülők. Rendszeresen érkeznek "napiEtus" fotók és videók, ha akár egy nap is kimarad, reklamálok. 
A múltkor ez a "napiEtus" fotó érkezett. 

Miután kigyönyörködtem magam az elcsípett mosolyban, akkor vettem észre Etuson a pólót. A pólót, amit több szép állapotú kinőtt babaruhával együtt adtam át öcséméknek, amikor megtudtuk, hogy Etelka úton van. A pólót, amit egyik gyerekem se használt, mert valahogy mindig túlnőtték. A pólót, amit még Andrisnak vettem, amikor őt vártuk... És amit az apukája nagyon mélyre elpakolt, hogy engem kíméljen, amikor kiderült, hogy az első gyermekünk soha nem jön haza. Nagyot dobbant a szívem, mikor megláttam ezen a gyönyörű kislányon a kisautós pólót... A pólót, ami idén 18 éves lesz, ahogy júniusban felnőtté válna első, sóhajtásnyi életű tulajdonosa is. 

Azt mondják az öregek, ha egy kisbaba mosolyog, akkor az angyalokkal beszélget. Drága kis Etus, tudod, mit üzenek nekik...

No sport?

Egy hete attól is rosszul lettem, ha arra gondoltam, milyen is lenne futni menni. Most attól vagyok rosszul, hogy nem mehetek. Teljesen jól vagyok már, épp home office-ban (csütörtökig), pihenhetnék, de kettőt fordulok, és vége a napnak. Néha kell írni cikket, figyelem a híreket, meg a gyerekek online pályafutását, itt a háztartás meg a főzés (ma palacsinta volt - nutellás, hortobágyi meg rakott, hármat háromféleképpen kellett megcsinálni ^^), és még mindig marad energiám hálistennek. (F. ma ment először dolgozni, szerintem nincs még rendben, de állítja az ellenkezőjét; ma délután is aludt. Igaz, előtte focizott Álmossal. Meghát ő sokkal-sokkal rosszabbul volt, mint én, örülök, hogy ennyivel megúszta.)

Szóval, még mielőtt elkaptam ezt a nyavalyát, tudtam, hogy a sportot, még ha olyan amatőr szinten is, ahogy én művelem, nem tanácsos azonnal újra kezdeni. Van itt egy ilyen: Országos Sportegészségügyi Intézet álláfoglalása a sportba való visszatérésről , ami szerint, mivel nekem a hivatalos álláspont szerint enyhe tüneteim voltak, legalább 2 hetet kell várnom a sportolás újrakezdéséig. Ez a 2 hét holnap jár le... Már elkezdtem biciklizni, vasárnap a falut tekertem körbe, ma 13 km-t pedáloztam arra, amerre futni is szoktam. Nem mondom, hogy nem fájt a szívem... Persze, nem a biciklizéstől. :) Teljesen jól voltam, nem kalimpált a szívem, nem vert félre, nem fulladtam, nem köhögtem, nem fáradtam el, pedig többnyire viharos széllel tekertem szembe. Majd szépen lassan visszatérek azt hiszem... :) Jah, és elkezdjük szedni az Aspirin Protectet, úgy döntöttem. Nem tesz csodát az sem, de azért remélem, nem kell hirtelen szívhalálban kimúlnom a préri közepén, csak azért, mert nem bírtam magammal.

Update

 Szóval.

A tegnapi posztomhoz annyian írtatok privátban és a facebook-link alá is, hogy csak na, köszönöm az építő jellegű hozzászólásokat. Ha nincs a blogom, akkor most is a hatátrozatunkra várunk a négy fal között. :D

Ugyanis. 

Nem kell a határozatot megvárni, hanem, ahogy a karantén-elrendelő határozatban is szerepel, úgy kell eljárni, vagyishogy: el kell küldeni az orvosi igazolást a hatósághoz. (Az már nincs benne, hogy az orvosnak kell egyenesen oda küldeni, vagy előbb nekünk küldi, majd mi továbbítjuk a feltüntetett E-mail-címre...Dehát mér is kukacoskodok...) Ennyi. Mi semmiféle papírt nem kell, hogy kapjunk - mondták nekem illetékes helyen -, amint az igazolás megérkezik a hatósághoz, majd, az infó a rendőrséghez, akkor kimehetünk. Aztán, ha az orvos elfelejti esetleg elküldeni (akárhova is kell neki), vagy elakad a szervek között valahol, hát... Akkor így jártunk. 

Nem vagyok egyébként különösebben értetlen, csak nem tudok eligazodni az egymásnak ellentmondó - egyébként hivatalos - infók között... Azt, hogy várnunk kell a határozatra, sem mi találtuk ki.

Mindenesetre elmentem végre a boltba. Utálok vásárolni amúgy, de erre az alkalomra kábé úgy készültem, mintha legalábbis egy fontos interjúra mennék. :D Úgy bevásároltam, mintha legalább további 2 hetes karanténra készülnék. :)

Hannám egyébként már a végét járja: (a közléshez hozzájárult :D )

Karanténnapló - 10. nap.

Vége!

De mégsem.

Március 18-án éjfélkor lejárt mindkettőnk karanténja, úgyhogy ma 0:01 perckor már kimehettünk volna apjukkal bugizni az utcára (ha nem lenne kijárási tilalom, ugye), na, és ha lenne papírunk. 

Az azonban még mindig nincs. Nem panaszkodok, meg türelmes is vagyok általában a bürokráciával szemben, csak most már mennék. :D 

Mert az úgy van, hogy a háziorvos, ha már 3 napja tünetmentesek (láz- és légúti tünet mentesek) vagyunk, akkor kiad egy igazolást (legkorábban március 19-én, vagyis ma) a hatóság felé, aki pedig annak birtokában elküldi nekünk a "felszabadító" határozatot. Már tegnap jeleztük az orvosunknak, hogy jól vagyunk, ő pedig visszajelzett, hogy intézkedik, éjfél előtt természetesen nem tehette meg. Biztos is vagyok benne, hogy ma intézkedett és abban is biztos vagyok, hogy a hatóság is intézkedik, csak még a határozat nem ért ide, de megérkezik, csak türelem.

De olyan nehéz... Kitavaszodott mióta itthon dekkolunk, megnézném már a dédi mandulafáját, F. is azt mondta, ha kiszabadulunk, kimegy végre a temetőbe ("békeidőben" mindennap megy szinte Andrishoz és az apukájához), és még ahhoz a sírhoz is ellátogat, ahol azt se tudja, ki fekszik. :D

Egyébként mi egy szót se szólhatunk.

A gyerekeknek csak március 23-án jár le a karantén, Hanna kínjában ropit eszik Nutellával, és szerintem szépen lassan átmegy vámpírba, mert az udvarra se tudom kizavarni. (Igen, tudom, legalább van udvarunk, a panelban élők sokkal jobban szenvednek.)

Úgyhogy várunk továbbra is türelmesen. Jah, és ma elfogyott a mosogatógép-tablettám. (Nem, nem kell hozni, köszönjük! :D )

Karanténnapló 6-9. nap

 A napjaink, jelentem, lassú, de folyamatos javulásban teltek. F. még mindig nagyon sokat alszik (értem ez alatt, hogy délután is alszik pedig ez az én reszortom békeidőben), én is alszom, de ez tőlem megszokott, főleg úgy, hogy éjfélig olvasok.

F. fejlődési stádiuma az egyheti masszív ágybanfekvést követően:

                                                                A kapusok gyöngye

A fejemben az a furcsa búraszerű érzés még megvan, de az is tűnni látszik, a szaglásom a nulláról a 0,1-es szintre lépett, de messze még a száz százalék. Ennyi baj legyen. Tegnap még izomlázat kaptam a főzéstől, ma már röhögve összegyúrtam és megsütöttem 2 nagy tepsi pizzát. El is fogyott, úgyhogy hamarosan nekiállok a tejbegríznek.

Aggódtunk a gyerekekért, mert elkülönülni nálunk képtelenség, hiába van a felső szinten még egy családnak megfelelő hely, nincs még teljesen kész. Úgyhogy egymás hegyén-hátán ontottuk apjával a vírusokat, a gyerekek vagy megúszták tünet nélkül, vagy csoda történt és tényleg nem kapták el ezt a nyavalyát. A fiúk gyakran panaszkodtak fejfájásra, de korábban is szoktak sajnos. Nyomatják az online oktatást, már Álmosnak is van online órája. A matek volt az első, annyira izgult, hogy alig aludt, aztán az apjának kellett odaraknia őt a székre, mert nem akart a kamera elé ülni. Onnantól aztán semmi probléma nem volt, a mai irodalom órát alig várta (végigvigyorogta, kielemezte a monitor összes pontját és az összes osztálytársat, hogy a Kinizsiből mennyit jegyzett meg, azt nem tudom), és a holnapi matek elé is várakozással tekint.

                            Szinkronban nyomják (Ármin egy harmadik gépen, már nem fért ide)

Hannám táncpróbái is online zajlanak. Minden pénteken és csütörtökön este hattól nyolcig "jön a Tűzvirág a nappalinkba", esetenként szombat délelőtt is. Ma a madocsait hallgatja még a nyúl is a szuterénben. (Én egyébként imádom, sutyiban legalább látom, ahogy táncol). Hiányzik nekik a személyes kapcsolat, a közönség, a taps, az elismerés, nehéz így... De majdcsak vége lesz már ennek a szörnyűségnek. Bár én személy szerint nagyon nem látom a végét. Aggódok a gyerekekért, a tesómékért, anyukámért, akinek a koronavírus ellen Pfizer vakcinát kellene kapnia; majdnem beoltották az Astra Zenecával, de kiderült, ő azt a betegsége miatt nem kaphatja. Helyette mást oltottak be vele, ő viszont még azóta (2 hete) sem került sorra. Aggódok a munkatársaimért is.

Etuskám közben hazament anyukájával a kórházból, most szokják egymást, küldik a képeket, videókat, imádnivaló kis família. Azon a számítógépen, amiről korábban írtam, hogy ledobta a láncot, újratelepítettem a windowst, hát tiszta büszke vagyok magamra, bár Ármin szerint nem fut rajta minden játék úgy, ahogy kellene... Hát minden nem lehet tökéletes. :D

Ja, és még egy. Összetörtem kb. 2 hónapja az autónkat (amit azóta Christine-nek hívok, Stephen King után szabadon; megvan? :D ), a karosszériás egy zseniális fazon, megcsinálta, és el is hozta nekünk Szekszárdról. Délelőtt már itt volt vele, de észre se vettük, délután hívta Ferit, hogy itt áll a Daewoo a ház előtt... Volt öröm és boldogság, az autó szebb lett, mint új korában. Íme:

                                                                        Ilyen volt...

                                                                    ... és ilyen lett.

 

Etus

 Megérkezett. :) 

2021. március 13-án, 10 óra 8 perckor, 2850 grammal és 53 centiméterrel meglátta a napvilágot pici unokahúgom, Sólya Etelka. 

Etus öcsém első kislánya. Vártuk már nagyon, pont abban a percben született meg, amikor engem, néhány száz méterrel a kórháztól covidra teszteltek. Ilyen ez a világ, Etus, történelmi időben érkeztél. :)

Annyiszor eszembe jut, apu mennyire örülne a negyedik unokájának, főleg, hogy édesanyja, imádott nagymamám nevét kapta. Emlékszem, apu mindig kijavította: anyukája nem Etel, ahogy anyakönyvezték, hanem Etelka. :) Szerette apu az azóta sógornőmmé lett Kittit nagyon, a halálos ágyán a szűk családon kívül nem is akart mást látni, csak őt emlegette mindig. Most nagyon remélem, hogy találkoztak abban az éteri messzeségben, ahonnan Etus jött. :) 

Aztán az is eszembe jut, amikor alig több, mint 33 évvel ezelőtt, karácsony első napján megszületett az öcsém, akire 14 évet vártak anyuék, és persze én is. Eszembe jut, ahogy tologattuk a babakocsiban a barátnőmmel, amikor kérte mindig az "aputeját", amit apu főzött neki, vagy, ahogy várta Szejit (Ferit, aki már akkor udvarolt nekem, mikor Levi csak sejpítve tudott még beszélni), majd, ahogy vitte utánam a négyméteres menyasszonyi fátylamat... Eszembe jut, ahogy aggódtunk érte, mikor kiderült a súlyos betegsége (amiből ő valahogy szerencsésen kigyógyult, pedig elvileg élethosszig tartó nyavalya ez), eszembe jut, hogy mennyire akartam neki segíteni a tanulásban, de nem kellett, mert első osztályban már kiderült, hogy úgy vág az agya, mint a borotva. Eszembe jut a ballagása, a diplomaosztója, az örömei, a csalódásai, aztán eszembe jut, hogy éppen aznap, mikor kiderült apu halálos diagnózisa, írta üzenetben, hogy van barátnője. :) Ő volt Kitti. Aztán eszembe jut, amikor elköltöztek, a kajla kutyáik, akiket gyerekükként imádnak, a házuk, amit folyamatosan csinosítanak és minden négyzetcentiméterén ott van Kitti keze nyoma, eszembe jut a varázslatos nyári esküvőjük, és az, amikor anyukámmal jöttek tavaly és közölték az örömhírt, hogy babájuk lesz... :) Velük aggódtam, amikor aggódni kellett, és most velük örülök. Apa lett az én kicsi öcsikémből :)

A gyerekek vérmérsékletük szerint fogadták a hírt. Hanna és Álmos indiántáncot jártak (Álmos 8 hónapon át egyébként is egyfolytában Etusról kérdezett), mindkettőjüknek át kell küldenem valamennyi képet, amit Etusról kapok, Ármin pedig rezignáltan közölte, hogy "Minden kisbaba egyforma." :D (De azért jön és lesi a képeket ő is. :) ) 

Etuskám, neked mit mondhatnék?

Nőjj nagyra, legyél nagyon boldog és egészséges, a lehető legjobb helyre születtél.

(És alig várom, hogy megdajkáljalak. :))

 

A legújabb Földlakó :) Isten hozott, Etus! 

Karanténnapló 5. nap

Igazából semmi említésre méltó nem történt. :) 

Hacsak az nem, hogy az asztali gépünk ledobta a láncot, sem öcsém távirányításával, se sehogy nem sikerült megszerelni, ami csak azért probléma, mert a fiúk nem tudnak GTA-zni. 

F. fokozatosan javul továbbra is, talán én is, bár az iszonyat fejfájás gyógyszertől független, most pl magától elmúlt, míg a 2 fájdalomcsillapító napközben nem hatott rá. A gyengeség is megvan, de alapdolgokat megcsinálok azért, főzés, porszívózás, ilyenek. A fiúk jól elvannak egymással, tegnap egész nap fociztak, ma az eső miatt filmeket néztek bent. Szegény Álmoskám egyfolytában ölelgetne, a kezemet fogdossa, így jól megfogdossuk egymást - aztán küldöm alapos fertőtlenítsére. :(

Délután hívtak az "ÁNTSZ"-től, ugyanaz a kedves ügyintéző, meg is lepődtem, kérdeztem, még vasárnap is dolgoznak? Hát muszáj. Nincs megállás. Az új határozat értelmében én március 19-én, a gyerekek március 23-án éjfélkor "szabadulnak". De kell (nekem illetve F-nek) a háziorvos igazolása arról, hogy 3 napja tünetmentesek vagyunk. A javulási tendenciánkat nézve lehet, hogy jövő hétfőn még itthon csücsülünk a gyerekekkel...

Anyósom sincs jól (oltás utáni mellékhatásra gondolunk), de velem ellentétben, aki így betegen semmiféle járvánnyal kapcsolatos hírt nem vagyok hajlandó elolvasni, ő szorgalmasan jegyzeteli a halottak és kórházban kezeltek számát. Ma elmesélte azt is nekem a telefonban, mit mond Zacher Gábor, mielőtt lélegeztetőgépre teszi a betegeket. (Az ezzel kapcsolatos podcastot direkt nem hallgattam meg :D) Úgyhogy mostmár mindent iss tudok.