Indult egy fantasztikus kezdeményezés; az ultramaratoni futó, Lajkó Csaba és barátai Székesfehérvárról egy hét alatt 530 km-t futottak a Down-kóros gyermekekért. Pontosabban azért, hogy a gyerekek számára megálmodott Csodakert elkészülhessen.
Az ötödik nap útvonalán fatornyos kis falunk is szerepelt. Úgy örültem ennek, hogy, ha mással nem is, legalább azzal, hogy a helyi újság oldalán "reklámozom" őket, illetve, hogy valamennyit én is futok velük, hozzájárulhatok a céljuk eléréséhez. (Később olvastam: a Margit-szigeti befutón egy kis csoport tartott csak velük és a szükséges 3 millió Ft helyett 200.000 gyűlt össze (ami azért egyáltalán nem lebecsülendő!!)... Kicsit elkeseredtem. Ennyire érdektelenek az emberek... :( )
(A Down Egyesület Facebook-oldaláról vettem a fotót)
Vigasztal azért, hogy útjuk során sokan csatlakoztak hozzájuk egy-egy településről, vendégül látták őket, szurkoltak nekik. Nálunk Anita várta őket teljes harci díszben, szurkolói arzenállal, de 3 pici gyereke, akik vele tartottak, érthető okokból megunták a hosszú ácsorgást.
Na, de ne szaladjunk ennyire előre...
Én Faddon szerettem volna hozzájuk csatlakozni, el is totyogtam odáig a 40 fokban. (Úristen, hogy bírják ezt 530 km-en keresztül??? Ez zötyögött péppé főtt agyamban végig. Ráadásul az MP3 lejátszóm már az út elején lemerült. Meg amúgy gyalázatosan festhettem, mert egy idősb úriember megállt mellettem az autójával és el akart vinni fürödni, mondván, ő is oda tart. Köszöntem, nem kértem. Egy kamionos dudált le az útról (szabályosan közlekedtem, forgalommal szemben), miközben elrobogott mellettem, majd' beestem az árokba. Aztán nemegynyáronbarnult helyi menő csávók nyúlkáltak felém a kockaladából, nem voltam boldog - mindez történt 7 km megtétele alatt.) Az elkeseredésem a tetőfokára hágott Faddon, ahonnan a terveik szerint 16:20-kor indult volna a csapat. 17 óráig vártam, gondoltam, elmentek az előre jelzett útvonalukon és nem engedtek a kérésnek, ami az aszfalton vezette volna őket Dunaszentgyörgy irányába... Szomorúan fordultam vissza, keseregtem, hogy nem találkozhattam velük. Pedig, mint utóbb kiderült, a hozzájuk korábban csatlakozó Móni is hívott, amikor elindultak - pontban öt órakor, amikor én hátraarcot csináltam. :D
Miközben egy fa árnyékában fotóriporter unokatesómmal folytattam telefonos eszmecserét (arról érdeklődött, vajh mikor ér a csapat Paksra), eldöcögött mellettem a Csabáékat kísérő kék PowerBar-os autó, rajta kerékpártartókkal. Még integetett is nekem a sofőrje. Egy tragikomédia főszereplőjének kezdtem magam érezni... :D Ott álltam az út szélén, a fülemen a telefonommal, és csak néztem a távolodó autó után, hogy mostakkormivan? Mónit hívtam, persze, futás közben miért is venné fel a telefont, hisz én sem szoktam (mint később kiderült: nem is hallotta, hogy hívtam).
Nade.
Az autó megállt, jó 800 méter megtétele után odaértem mellé... Zöld pólós emberke szállt ki belőle, tőle kérdeztem, hogy Csabáék ugye nem erre futnak? A válasz: - Dehogynem mindjárt ideérnek, nézz csak hátra... - és lőn. Ott kocogott a kis csapat, ahol én még az imént a telefoneszmecserémet intéztem. Hamar túlléptem azon, hogy megint szőke vagyok, és boldogan vártam őket. Csabával össze(izzadtuka fejünket)ismerkedtünk, és, bár csak kb 6 km-t futhattam velük a hülyeségem miatt, ez idő alatt is kiderült, milyen fantasztikus emberek valamennyien. Nyakig vazelinben, szakadt róluk a víz, de irtó könnyedén futottak, közben beszélgettek, nevetgéltek. Öt nap folyamatos futás után - nem tudom, hogyan csinálták. :) Most találkoztunk először (illetve nem, a Borvidéken Csaba volt az, aki rózsaszín naciban, rózsaszín kakastaréjjal és szakállal, egy pinki esernyő alatt mondogatta, hogy "nem vagyunk melegek, csak melegünk van" :D ) de úgy viselkedtek velem, mintha ezer éve ismernének.
Nagyszerű emberek valamennyien.
Felemelő érzés volt velük futni, a Dunaszentgyörgy végét jelző táblánál elbúcsúztunk tőlük, bár legszívesebben Paksig mentem volna velük, de észnél kellett lennem, valószínűleg nem bírtam volna, a lelkesedés hiába hajtott, fizikailag nem voltam 26 km-re hitelesítve ezen a napon (sem).
Elhagyva Dunaszentgyörgyöt, így futottak tovább a hatos úton.
A nagy találkozás a paksiakkal, futókkal és kerékpárosokkal, akik közül néhányan eléjük jöttek.
(Molnár Gyula fotói)
Csabának ez a többedik jótékonysági futása volt. Remélem, csatlakozhatok még hozzájuk a jövőben - tuti jobban megszervezem magamnak, hogy minél hosszabb távon velük tarthassak.
Forró 16 km volt ezen a július 18-i péntek délutánon, amit megtettem, ebből hatot a gyerekekért... Jó lenne, ha az álmuk megvalósulhatna.
Nagyszerű kezdeményezés, remélem teljesülnek az álmaik.
VálaszTörlés