Maraton

Ez volt az álmom, aminek éppen életem második, a 2003-as utáni legpocsékabb évében, 2016-ban kellett megvalósulnia.

Nem lehetett másképp.

Idén leszek 42 éves, most kell lefutnom életem első maratonját, határoztam el tavaly ősszel. Már akkor neveztem a versenyre, mikor apu még élt, és felfogta, hogy indulni fogok Budapesten, és tudta, biztos vagyok benne, hogy tudta, hogy le is futom a távot. Előbb tudta, mint én, bár már nem élhette meg ezt a napot. Az emlékére biggyesztettem a rajtszámomra egy fekete selyemszalagot.

Úgy éreztem, teljesen felkészületlenül indulok útnak, ehhez mérten kellőképpen ki is akasztottam a családot, mert a szokásosnál feszültebb és hisztisebb voltam a verseny előtti napokban. F. bal szemét három nappal előtte szabadították meg a szürkehályogtól, az sem volt biztos, hogy velem tud jönni, de olyannyira velem jött, hogy vezetett is Budapestig és vissza. (Bár szerintem nem lett volna neki szabad...) Könnyítésként a gyerekeket otthon hagytuk.

Fergeteges hangulat fogadott minket a Városligetben. Az adrenalin pörgette a szívemet, de meghallva Péter Attila jól ismert hangját valahogy megnyugodtam. A záróbusz is bent állt már, kicsinek találtam, de futás közben láttam, hogy van egy nagyobb is... (Kellett is...)

A rajtot lekéstem, mert millióan vártak a mobilvécéknél, azt hittem, sosem kerülök sorra, de nem maradtam le semmiről, hisz kb. 11 perc eltelt a kürtszó elhangzása után, mire a 6-os, leglassabbaknak biztosított zónából is elindultunk.

 

Vigyázzkész

Négy nappal apu születésnapja után és 15 nappal az én születésnapom előtt, verőfényes napsütésben, 11 fokban, hatalmas eltökéltséggel, összeszorított foggal vágtam neki a 42,195 km-nek, annak a távnak, amelynek megtételébe a verseny ihletője, az a bizonyos görög katona a legenda szerint belehalt.

A buzdító szavak, bekiabálások, dobszó mellett épp az egyik kedvenc zeném szólt, mikor rákanyarodtunk az Andrássy útra... Sun Is Shining... Néztem előttem a rengeteg embert, a színkavalkádot, mellettem a szurkolói tömeget, és a magyar Forest Gump-ot, Iváncsics Zsoltot, aki most két kisfiút tolt kocsiban végig Budapesten, és majdnem elbőgtem magam. Hihetetlen érzés volt, mint az is, amikor az Operaház előtt az Operaház kórusa, az Operettszínház előtt annak a művészei énekeltek nekünk, a Gellért Fürdőnél katonazenekar játszott, de úton-útfélen zenészek, dobosok buzdítottak minket, szinte nem volt olyan útszakasz, amelyen "csendben" futottunk volna. Négy kilométer után úgy gondoltam: ha ezt én most azonnal abbahagyom, már akkor is megérte eljönni. Kb. 10 km-ig tartott az eufória; a megtétele alatti több, mint egy órában utolértem a 4:45-ös iramfutókat, elálmodoztam róla, milyen jó is lenne 5 óra alatti időben célba érni, de az Alagútban lemaradtam tőlük. Helyre is tettem magam az irreális elképzeléseimmel együtt, hisz eredetileg a túlélésre játszottam, felkészületlennek érezve magam azt a célt programoztam az agyamba, hogy lehetőleg ne szedjen össze a záróbusz. (5:30-as volt a szintidő.)

 

Ez a kisfilm sem adja át az érzést, ennek ellenére csak elszorult torokkal bírom megnézni. :)

Lassan, egyenletes tempóban kocogtam (6:40 perc/km körül, majd egyre lassabban), mert a kontrollos edzések során kiderült, hogy a pulzusom ennél a tempónál is általában 155-160 közötti, és ez elég magas. Jól sikerült a frissítés is végig, pedig az sem az erősségem. Most elkerült a rekeszizom alatti szúró fájdalom, a gyomorgörcs, és az ezeknél is kellemetlenebb hatása az elszúrt rehidratálásnak. Nem álltam meg 33 km-ig, csak a frissítőpontoknál sétáltam bele, mert futva inni még nem tudok (nem is erőltetem). Bedobtam 2 banándarabot, szőlőcukrot, a ciánkék izoitalt csak a vége felé mertem, és elsősegélyként jött a kóla úgy 35 km-nél.

 

Óbudán

Ahogy nőtt a táv, úgy szaporodtak a fájdalmas arccal sétálók; egyre több dolga akadt a futók között cirkáló biciklis-motoros orvosoknak, mentőautóknak. A rosszulléttel küszködő társak látványa senkire nem volt jó hatással. Kőkemény agymunka is a maraton; a test és a lélek összehangolt erőfeszítése... Nem vittem zenét magammal, amit bánok, de próbáltam nézelődéssel "elcsapni" az időt, elűzni a rossz gondolatokat, elterelni a figyelmemet a fájdalmakról.

Vártam a glikogénraktárak kiürülésével, a szervezet lemerülésével járó "maratoni falat", de csak nem jött. Nem volt holtpont. Illetve, egy majdnem. Épp azon morfondíroztam, hogy lehet mégsem fogom kibírni, mikor a pesti rakpart egyik fordítója előtt kék szemű, rózsaszín pólós angyal repült felém kitárt karokkal és kibillentett az önsajnálatból. Gulyás Lajos volt az, aki nem csak futó, hanem igazi Ember, aki mindig jókor van jó helyen... Később én értem utol őt, mert begörcsölt a lába. Hívtam, jöjjön velem, keressünk sört, de nem bírt akkor még futni. Legszívesebben elvittem volna a hátamon. Utánam kiabálta: "Megcsináljuk! Tudod, kikért!?Apáinkért..." (Édesapja 2 héttel élte túl az enyémet...) Tudom, Lajos... Alig láttam a könnyeimtől, mikor tovább mentem. (Később megnyugodva olvastam, hogy ő is teljesítette a maratont.)

36 km után már bőven bele kellett sétálnom. Beállt az összes lábizmom, úgy éreztem, mintha mázsás súlyokat emelgetnék, minden lépés fájt. Utolértek az 5:00 órás iramfutók, Pecsenyéék (Lajkó Csabáék), akik tartották bennem a lelket és húztak-vontak maguk után egészen addig, míg a Városligetbe visszatérve végleg le nem maradtam mögöttük. Azt se tudtam már, hol vagyok, kerestem a km-t jelző táblákat, de azokat sem találtam, és már egyáltalán nem hittem el, hogy egyszer beérek a célba.

Aztán megláttam a célkaput. Összeszedtem az utolsó erőmet és "belehúztam", mert sprintnek azért a legnagyobb jóindulattal se volt ez a vánszorgás nevezhető. Meghallottam Péter Attilát, ahogy bemondta a nevem és biztatott.

Nem tudom, hogy tettem meg az utolsó néhány métert.

Megkaptam az érmet, a világ legcsodálatosabb, minden kincset megérő érmét, bebugyoláltak valami fóliába, aztán lerogytam a fűbe, ahol konstatáltam, hogy kilyukadt a cipőm orra. F. majdnem rám lépett, miközben engem keresett. :)

Minden képzeletemet felülmúlta a nettó időeredményem: 5:00:14.

Napokig dolgoztam fel az élményt, máig a hatása alatt vagyok. Akár holnap nekivágnék újra.

Tudom, hogy apu nagyon büszke lenne rám, és mindenkinek elújságolná, mit csinált a lánya. Mindig is ő volt a legnagyobb szurkolóm. Tudom azt is, hogy ott volt velem. Ő vigyázott rám.

Jövőre apu, veled, ugyanott. :)