Államvizsga - nulladik rész

Hát, az úgy volt, hogy tizenhatésfél - jézusatyaúristen - évvel az egyetemi tanulmányaim megkezdése után tegnap végre államvizsgázhattam volna.

De csak azért, mert kijött egy törvénymósodítás, hogy 2018 nyaráig, vagy soha. Ha a kényszer nem sürgetett volna, nagymamakoromig vagy még azon is túl vártam volna ezzel.

De mostanra mindenem megvolt. A szigorlataim, az abszolutóriumom (2006 óta... ^^), az ötös szakdolgozatom.

Meg az önbizalmam, hogy én bizony két és fél hét alatt meg tudok tanulni egy tonna könyvet.

Aha.

Két ünnep között nem lehet, mert ugye itthon vannak a gyerekek, és hát ők a fontosabbak. Január 3.-tól szabadságon voltam (egy nap azért be kellett mennem dolgozni, mert a határidő nagy úr...). Aztán Ármin téli szünet előtt megkezdődött szorongásos rohamai folytatódtak (szörnyűek, én már csak tudom, magamról is), így kivizsgálás kezdődött. A szabadságom minden napján Pakson voltam vele, és nem úsztunk meg egy háromnapos rettegő periódust sem, mert az első laborvizsgálat magas vércukorsztintet mutatott. A második már nem.

Szóval, szabadság ide, vagy oda, nem igazán haladtam, és közben rádöbbentem a szörnyű tényre: tizenévekkel ezelőtti tananyag, mégha ötösöket is kaptam a tartalmukra a vizsgákon, bizony nem jön vissza egyszeri olvasásra.

Többszörire sem.

Ráadásul új anyag is volt a tételek között jócskán, akadt, amelyikhez sehol nem találtam forrást.

Ennek ellenére még csütörtök hajnali 3-kor is azon voltam, hogy reggel hatkor indulunk Budapestre.

Aztán, ültem a fürdőszobában a kád mellett, tanultam (ott jó meleg volt a padló és nem zavartam senkit), mikor jöttek a csillagok, és az ájulás. Aztán megint.

Ezzel megérett az elhatározásom, hogy én bizony nem megyek sehova. Az államvizsga, itt, a "siker" kapujában álom marad. (Persze, hogy elmehettem volna, ha nagyon akarok, hisz fél lábbal a sírban is... Nade annyira azért mégsem akartam.) 

Féltem a kudarctól, még úgy is, hogy akárhogy számoltam, a négyes átlagú diplomám akkor is meglett volna, ha a vizsgán kettest kapok. (Bár ez kit érdekel... Sehol nem nézik meg. Max. a doktorképzésnél, ahol a négyes a minimum, de oda meg úgyse megyek.)

De mi lesz, ha megbuktatnak... Vérciki már. Főleg, hogy énhülye még a fészbúkra is kiposztoltam a várható nagy eseményt. :P

Olvastam az anyagot (fekve, nehogy elájuljak megint), és úgy tűnt, mintha sohasem láttam volna azokat a sorokat. Keveredtek a népmozgalmi statisztikák, a struktúra tengelyei, a szociálpszichológiai mérések meg kutatások adataival. Őskáosz, totális pánik.

A gyerekek az utolsó 3 napban egy félőrültet láttak folyamatosan személyemben (és folyton jöttek utánam, amikor tanultam és csendben molyoltak körülöttem). Hanna meg is kérdezte, hogy neki is kell-e majd államvizsgáznia. Mondtam neki, ha főiskolára vagy egyetemre megy, akkor igen. Közölte, hogy akkor ő nem is megy. Álmos viszont örömmel nyugtázta, hogy neki nem kell sose államvizsgát tennie, mert ő apuka lesz és nem anyuka. Meghagytam a hitében.

Apjuk segített nekem, volt, hogy el is mosogatott. :) 

Mégis kudarcot vallottam.

Egy napig gyászoltam a gondolatot, hogy túl lehetnék életem utolsó nagy vizsgáján, közben irtózatos migrénnel és mindenféle emésztőrendszeri tünetekkel kínlódtam (jah, és ha már itthon maradtam, elvittem Álmosomat az orvoshoz, mert épp megtalálta egy vírus...); de mára elengedtem.

A férjem visszakapta a feleségét, a gyerekek az anyjukat.

Nyárra felkészülök. Végülis, már elkezdtem. :D

Eötvös Loránd Tudományegyetem, Társadalomtudományi Kar, szociológia szak. Szerettem nagyon ide járni, bár szenilitásom már alig enged visszaemlékezni rá. :D