Felszállásra vár...

Először eltűntek a könyvek, újságok az éjjeliszekrényről.

Aztán eltűnt onnan a beszélgetős mappa.

Aztán elhallgatott a rádió.

Aztán a saját pizsamát felváltotta a kórházi. 

Aztán a szemüveg az éjjeliszekrényre került.

Aztán pedig a szekrény fiókjába.

"Hazavigyük a rádiót?" - kérdezte anyum. Dehogy visszük. Kellhet az még. Meg egyébként is, az olyan, mintha... Nem. Még nem.

Egy hete még felkelt, "beszélgettünk", igaz, kusza sorokban és érthetetlenül, de egy-két mondat olvasható a lapokon. Például az, hogy a szellemképek tisztábbak, mint a valóság. Meg az, hogy ez már nem élet, inkább haljak meg. Meg az, hogy én innen már nem megyek haza. 

Apu feladta. 

Morfiumos mély alvásban (5 légvétel - 18 számolásnyi szünet - 5 légvétel - 18 számolásnyi szünet...), vagy félálomban tölti a napjait és az éjszakáit, és egyre kisebb lesz a nagy fehér ágyban. Ma még megismerte az öcsémet, és könnyes lett a szeme, amikor anyu az unokáiról beszélt. 

De mi lesz holnap? Meddig még?

Azt ígérte az orvosa nekünk, mikor két hete behívatott minket és megmondta, hogy apunak nem lesz több születésnapja, és egyáltalán soha többet nem látja Hannát színpadon, és nem megy Ármin meccsére, és Álmossal se találkozik már, hogy nem hagyja szenvedni. Ez jut eszembe akkor, mikor legszívesebben megfognám (szerintem el is bírnám), és hazahoznám, hogy lássa még a házát, a kertjét. 

De nem hozhatom haza. A kórházban nem szenved. Nem hagyják. Alszik. Nem érdekli, hogy virágzik a repce, és, hogy sikerült megmetszeni a gyümölcsfákat.

Máshol jár már, két világ között. Nincs már két földi hónap. Egy sem.

Apu "felszállásra vár".

Menjél apu, elengedünk...