A 6 híján 20 története

Tegnap F. végre kettőig dolgozott - és nem estig -, így ezt megünnepelvén, és, mert a múlt héten csak 12,1 km-t tudtam összeszedni futásilag, gondoltam, mennék egy huszast. Talált Móni egy jó útvonalat, alig vártam, hogy kipróbálhassam, az első felét már ismertem, betonúton majd földúton vezet, gyönyörűséges tájakon, illatokkal, csenddel, fantasztikus élmény. Meg is terveztem a térképen, merremeddig.

Dehát ember tervez, ugye...

Az eleje, 3,2 km-ig, vagyis egészen a földút kezdetéig egész jól ment. Aztán... Affene tudja, honnan lett a földes úton ekkora por, hisz bő egy hete még nem volt, most viszont a bokámat verdeste jóformán, és irtózattal vettem tudomásul, hogy csordogál befelé a cipőmbe... Nem jó érzés, és az sem, ahogy a futás közben felverődő porszemcsék hátul rátapadnak a lábszáramra.

Kemények vagyunk, mint a kád széle, por ide, vagy oda, trappoltam a megszokott útvonalamon, mígnem egy teherautó (pótkocsiból rögtön kettő is volt neki) veretett velem szemben, hatalmas porfelhővel a háta mögött, mint egy Spielberg-filmben... Beugrottam előle és a felhője elől a kukoricásba, a sofőr rendes volt, amennyire tudott, lassított, de nem ért az szamócát sem, mindenesetre respekt neki. (Nem szeretném tudni, mit gondolhatott rólam, közben, de az biztos, hogy kétségbe vonta az épelméjűségemet...)

Elült a porvihar, és már 2 sor kukorica között mentem tovább, mert ott nem süllyedt annyira a homok (viszont csapkodtak a kukoricalevelek rendesen).

Végre aztán, kellemes szakasz következett, egészen Hegyespusztáig, ahol rátértem a betonútra.

Az úttal párhuzamosan, egy gazdaságban, 2 jól megtermett kuvasz úgy gondolta, versenyt fut velem, jónéhány méterre voltak ugyan, de megrémültem tőlük, eszembe jutott, hogy tépte szét kishíján F. karját a saját kuvasza. Ha a kutyák kiszabadulnak, akkor belőlem csak egy pár futócipő marad, vagy még az sem... Megálltam és vártam, mikor érnek a kerítés végéhez és rontanak nekem... Közben arra kanyarodott egy traktor, meg is állították, kiszóltak nekem, ne féljek, a kutyák nem tudnak kijönni... Én elhittem a két jóembernek, és futottam tovább, de alig vártam, hogy visszatérhessek a másik, Móni által leírt földútra.

Na, azon aztán tényleg nagyon jó volt futni! Lejtett kicsit, nem volt hepehupás, leszórták murvával,a táj változatlanul csodás, vadászles, búzatáblák, hegyekvölgyek... És aratás. Traktorok, pótkocsik, teherautók. Gondoltam, ezt megint nem úszom meg... Azonban ismét rendes emberekkel találkoztam (ennyi jófej ember, azt hittem, a világon nincs), és nem indították el a teherautókat a learatott gabonával, amíg el nem megyek mellettük. (Vagy csak meg akarták nézni a pinki rövidnadrágomat közelebbről - ezt már sose tudom meg. :D )

Aztán vége lett az idillnek, por ismét bokáig, újabb teherautó, ugrás a kukoricásba, porvihar, már sarat köptem, gondoltam, na most elég. Nem lesz huszas. Haza akarok menni fürödni. Most.

6 km volt vissza. A betonútra értem újra, végre, és olyan migrén jött rám, hogy csak csukott szemmel tudtam jóformán totyogni. Amikor kinyitottam a szemem, akkora bogár repült bele, mint egy dinoszaurusz. Őrülten fájt, a kontaktlencsém a szememen volt, a kezem szürke a mocsoktól, papírzsepivel nyomogattam, hátha kimászik a dög... 

Azt hittem, sose érek haza. A cipőmet kiporoltam, a ruhámról lesöpörtem a por egy részét (szürke volt mindenem), aztán dokumentáltam, hogy úgy nézek ki, mint egy szénbányász.

 

Ma aerobikra megyek, vééégre, mert az is nagyon hiányzik... És a torna legalább "steril". :D