Három éves

Drága kicsi királyfi, ma 3 éves lett... :) Rajong a tortákért, így ma én is sütöttem neki, holnap anyósomtól kap, jövő vasárnap pedig egy igazi, spongyabobos torta lesz az övé. Hanna is meglepte, jégkrémes dobozból csinált neki tortát, az úrfi azzal a fején rohangált fél délelőtt.

Imádnivaló, cserfes, jópofa rosszaság.

Már 3 évvel ezelőtt éreztük, hogy nem lesz egyszerű eset, ez a születése történetéből is kiderül, amit 2 héttel a világra jötte után írtam meg és az ő babablogjából másolom most ide. Nem lett rövidebb, úgyhogy csak a kitartóaknak ajánlom olvasásra.

ÁLMOS BULCSÚ SZÜLETÉSTÖRTÉNETE 

Nos, akkor elkezdem. Hosszú lesz és folytatásos, sokaknak unalmas, de ők úgysem olvassák. Nekem viszont (szép) emlék, és ez a lényeg. :D :D

PÜNKÖSDVASÁRNAP, MAJDNEMHALÁSZLÉ

Mint már említettem valahol, vasárnap elég furán éreztem magam; azt hittem, a cseresznye, de nem az volt, ez délelőtt 11 órára kiderült. Megsütöttem a sütit, amit az aznapi halászlépartira ígértem barátnőmnek, aztán lefeküdtem, de a fura érzés csak nem múlt el, sőt, határozottan fájni kezdett. Elmentünk azért a délutáni bulira, mondván, legfeljebb majd Ritáéktól megyek szülni... Úgy is lett. Vagyishogy: úgy indult... %rolleyes% Álmos egyre egyértelműbb jelét adta, hogy jönni akar (részletekbe inkább nem megyek bele, aki már szült úgyis tudja, aki nem, az meg inkább ne is akarja tudni :P), bár még mindig a bordáim alatt kapálózott igen aktívan. Annak ellenére, hogy a medencémet még nem akarta szétfeszíteni - mint a többiek a végén -, olyan erős méhösszehúzódásaim voltak, hogy úgy gondoltam, menni kellene, nehogy úgy járjak, mint Árminnal, akivel 3 ujjnyi méhszájjal értem be a kórházba, szinte éppenhogy. Úgyhogy fájó szívvel hagytam ott barátnőméket - akik egy sörben fogadtak este 7-kor hogy 10-re gyerek lesz - mondanom sem kell, hogy barátnőm elvesztette a fogadást -, és a gyerekeimet (nem sok kellett, hogy el ne bőgjem magam), meg a készülő halászlét, és hazajöttem csomagolni, polcokat címkézni és elköszönni a neten (ebből adódott is némi probléma, ugyanis drága anyósom innen tudta meg, hogy szülni készülök - én csak azért nem hívtam fel rögtön, hogy ne idegeskedjen potyára. Zokon vette, hogy nem szóltam neki azonnal, de anyukámnak is csak azért csörögtem, hogy jöjjön, vigyázzon a kölkekre, amíg szülünk. Szóval, a konzekvencia: legközelebb majd óvatosabb leszek, és amit nem mondhatok el senkinek, nem mondom el mindenkinek).

CSAK EGY...

Bezötyögtünk a kórházba hát, a szülőszobán az a szülésznő - is - ügyelt, akinél Ármint szültem, megörültem neki rögtön (jól esett,hogy ő is megismert engem, 4 év és többszáz szülés távlatából...). Aranyosak és közvetlenek voltak mindketten, felvették a lexikonnyi adatomat, megmérték a medencémet (és rákérdeztek, hogy simán szültem-e a gyerekeimet :O), aztán átöltöztem és orvost hívtak. Közben kiszóltak a férjemnek, hogy ne idegeskedjen, csak a szokásos adminisztráció folyik... Az ügyeletes orvos megvizsgált és közölte, hogy egy ujjnyi a méhszáj... Eeegy??? :O Itt már tudtam, hogy ebből nem lesz baba, nemhogy 10-re, de reggelre sem... :( Az NST mutatott összehúzódásokat, amelyek egyébként csúnya módon csökkenni kezdtek, ahogy beértünk a szülőszobára. Pszichés alapon, gondolom, mert hallottam már ilyenről. Az orvos nagyon aranyos volt, elmesélte, hogy felhelyeznek osztályra mert előkészítésnek ilyen státusznál nem sok értelme van, de ebből még bármi lehet.

DE NEM LETT

Háromágyas szobába cuccoltak fel, nagyon helyes szobatársak közé, akikkel még csevegtem kicsit, miután apjuktól könnyes búcsút vettem. Aztán egész éjjel nem aludtam, a szokásos kézfájdalmaim miatt, meg a hol 10 hol 7, hol 5 perces fájások miatt, amik csak visszatértek, és az otthon már tapasztalt, "nemmozduloknembeszélek" erősségűek közül valók voltak. Reggelre persze elmúltak megint... Ügyeletes ismét rendes volt, hívott, hogy megvizsgál, ha már végigszenvedtem az éjszakát, hááátha... De nem. Méhszáj bő egyujjnyi, amit az orvos haladásnak könyvelt el, én viszont bőgni tudtam volna... Csináltak egy ultrahangot is, néztek áramlást, minden rendben volt, Álmost 3089 gr-osra becsülte a doki (egy másik), és ő is megjegyezte, hogy kisebb az átlagnál... Kiírtak nekem egy "pozé"-nak becézett beavatkozást is, ami abból áll, hogy figyelik a baba mozgását, szívműködését és az én méhtevékenységemet, miközben oxitocint adagolnak infúzióban; azt szűrik le az eredményből, hogy reagál a terhelésre, nem szenved-e oxigénhiányban a bébi. Nos, Álmos nem szenvedett. Én annál inkább. Lettek szép fájásaim az infúziótól, majd amikor lekapcsoltak róla, el is múltak szépen újra... Már kezdtem berendezkedni arra az eshetőségre, hogy június 23-ig a kórházban maradok. Apjukkal még a gobelinemet is behozattam... 

SÉTA, SÉTA

Egész nap mászkáltam, emeletről-emeletre, az udvaron, mindenhol, a hőségben hátha Álmos lejjebb kerül, üres volt a kórház pünkösd lévén, úgyhogy megtehettem. F. jött délután látogatni (kértem, hogy a gyerekeket ne hozza, mert láttam előre, baj lenne belőle; már attól is sírva fakadtam, hogy mesélt róluk, borzasztó volt nélkülük... :(); egy órán át lent keringtünk a parkolóban. Időnként megálltunk, mert a fájások megint elkezdődtek (ez is volt a séta célja). Féltem, hogy, ha mégis másnap szülök, F. nem tud bejönni hozzám, hisz a munkahelyén nem lehet őt elérni... Kértem Álmost, hogy vagy igyekezzen, és még reggel 6 előtt induljon el, vagy maradjon bent délután kettőig...

VAKLÁRMA 2.

A szülésznők azt mondták, bármi történik, szóljak, hát, én este 10-kor úgy gondoltam, bármi történt és szóltam. Szülőszobára le, NST (5 perces fájások), másik ügyeletes orvos vizsgál: még mindig bő egyujjnyi, menjek vissza az osztályra. Felfelé a lépcsőn magamban anyáztam, hogy miért nem egyforma kézzel áldotta meg a sors az orvosokat, mert nem lééétezik, hogy reggel óta nem történt semmi és még mindig feleslegesen kínlódom... Ugyanakkor megfogadtam, hogy én többet nem szólok senkinek, csak, ha elfolyik a magzatvíz... Visszamentem a szobába és kínlódtam tovább, 10 percenként látogatva a mellékhelyiséget. Mikor úgy gondoltam, hogy lezuhanyozom, mert a meleg víz jót tesz, a nővér utánam jött és megkérdezte, jól vagyok-e... Mondtam, jah, 3 perces fájásokkal, de megvagyok, igen. Jött a szülésznő (Andi) is, és újra lekísért a szülőszobára. Hajnali fél 3 volt.

ELINDULT

Csodáltam, hogy a szülőszobán ügyelő szülésznő (Zsuzsi) nem kapott agyvérzést, mikor ismét meglátott, de nem, nagyon kedves volt. NST újra, majd vizsgálat - ugyanaz a magas, szőke fiatal doki volt, aki 10-kor, a párna nyomaival az arcán, szegényt másodszor keltették fel miattam, de nagyon rendes volt most is); és mondta a jó hírt: kétujjnyi.%mrgreen% (Há-há, kezdhettem reménykedni; Hannával ugyanilyen paraméterekkel értem be 6,5 éve a kórházba és rá 4 órával megszületett...) Kiadta, hogy készítsenek elő a szülésre, utána szóljanak dr. Vé-nek. Az előkészítés egyik része a beöntés, ami nagyon kellemetlen ugyan, de szerintem kifejezetten hasznos. (Természetes szülés hívei most megkövezhetnek.) Háromnegyed órát kell kuksolni utána abban a bizonyos helyiségben, majd zuhany és irány a szülőágy - ahonnan már nincs leszállás... (Természetes szülés hívei ismét felhördülnek, gondolom.) Szülésznő (Zsuzsi) kapcsolt nekem zenét, kötött be egy kanült, mondván, azon át majd mindenféle finomságokat fogok kapni, és magunkra hagyott a talpig zöldbe öltöztetett emberemmel, akinek még akkor szóltam, mikor harmadik - utolsónak remélt - körömet tettem meg a szülőszobára. Ekkor még volt erőm röhögni azon, hogy a zöld ruha ujjain zsinórok lógtak, és F. azon poénkodott, hogy a háta mögött köti meg, mint a kényszerzubbonyt. A fájások között hallottam még, amint Zsuzsi hívja dr. Vét telefonon (4 óra lehetett), aztán csak arra emlékszem, hogy F. kezét szorítottam brutális módon. Fél 5-kor valahonnan a távolból meghallottam az orvosom hangját, és megnyugodtam, hogy baj már nem lehet... Jött, megvizsgált, kétujjnyi, én magamban megint átkoztam a sorsot, hogy miért nem adott a dokiknak egyforma kezet, mert ez nemlééétezik, etc., etc.... Mondta, hogy nem vizsgál meg gyakran, ennek én kifejezetten örültem, kérdezte, kérek-e gázt, naná, hogy kértem...

GÁZ

A nitrogén-oxidul (régi nevén kéjgáz, ugye) most is bevált, mint az előző két gyerekemnél. A fájdalom nem csökken tőle, de az ember valami fura, testen, téren, időn kívüli pozícióba helyezkedik általa, miközben a tudata és a gondolatai kristálytiszták maradnak. Nos, én úgy szívtam a maszkon át, hogy még a homlokom is behorpadt tőle... Az átmeneti szakban (így hívják a tágulási és a kitolási szakasz közti állapotot, amikor szerintem a legelviselhetetlenebbek a fájdalmak) már a gáz sem volt jó, 4-5 kegyetlen méhösszehúzódás után éreztem, hogy Álmos megunta és elindult kifelé.

KITOLÁS - MINDEN ÉRTELEMBEN

Ezen érzésemnek azt hiszem megfelelően határozottan (konkrétan: üvöltve) hangot is adtam, mire dr Vé berobbant a szülőszobába és meglepetten kérdezte tőlem, hogy "jön a baba, Emma?"majd konstatálta, hogy tényleg jön a baba, és bíztatott, hogy nyomhatok. (Ez volt a varázsszó.) Namost előző két szülésem után úgy gondoltam, a legkönnyebb szakasz ez az utolsó, hisz az ember már aktívan tud közreműködni a folyamatban,és valami hihetetlen őserő szállja meg. Az őserő azonban ezesetben elhagyott, vagy nagyon fáradt voltam, de borzasztó volt, hogy mit szerencsétlenkedtem össze (úgy érzem). Az egyik szülésznő kért, hogy támasszam a lábam az oldalába (azóta gondolom fél vesével él szegény), a dokim ott drukkolt mellettem és talán könyökölt a hasamba is, erre nem emlékszem (mint ahogy arra sem, mikor folyt el a magzatvíz, csak azt láttam utólag, hogy még az ágy mellé tett papucsomra is ráömlött); a másik szülésznő is instrukciókat adott, pl. azt, hogy ne a fejembe nyomjak, és, hogy nagy levegőket vegyek (ájjáj, mikor a kicsi levegő is nehezen jött...), de türelmesek, kedvesek voltak, és nagyon sokan lettek hirtelen (műszakváltás volt gondolom...) Próbálták a gátvédelmet is, de Álmos elakadt. (Az orvosom utólag mondta, hogy nem volt már szívhang, a köldökzsinór pedig a nyakára csavarodott); úgyhogy doktorVé hozta a szikét és vágott (érzéstelenítés nélkül)... Bánta a fene akkor, sőt, szinte örültem is neki, mert Álmosért aggódtam veszett módon, a szülés ezen része ugyanis kísértetiesen emlékeztetett a 8 évvel korábbi, első szülésemre, aminek során Andris fiamat elvesztettük.

ISTEN HOZOTT

Aztán hirtelen vége lett, én pedig bőgtem a megkönnyebbüléstől, aztán meg azért bőgtem, mert Álmos Bulcsú (aki 5 óra 25 perckor, 3250 gr-mal, 50 centivel, 35-ös fejkörfogattal és 33-as haskörfogattal látta meg a napvilágot) hallgatott. Szép színe volt (mint később kiderült, gyönyörű, 10/10-es Apgart produkált), de nem sírt, és engem hiába próbáltak megnyugtatni, amíg meg nem hallottam a hangját, rettegtem. (Dr. Vé tartotta fölé az oxigént, a köldökzsinórt sem vágták még el, a szülésznők élesztgették, tornáztatták, mire aztán magához tért végre - és onnantól viszont semmiképpen nem akarta abbahagyni az ordítást. A világ legszebb hangja volt ez. Annyira üvöltött aztán, hogy azt sem hallottam, amit nekem mondanak... Apjuk nagy örömére elvághatta a zsinórt, megnézhette, amikor fürdették, aztán hozták vissza nekem, ott volt velem, amíg dr. Vé összestoppolta a sérüléseimet (kábé úgy éreztem magam, mint akit széttrancsíroztak, de kit érdekelt ez akkor, mikor ott üvöltött a batyu a kezemben... Anya lettem megint. Doktor Vé, dolga (volt sok...) végeztével aztán gratulált F-nek, aztán nekem, aztán megint F-nek %mrgreen%; maradtam még a szülőszobán kötelezően, közben hoztak teát, meg vizet, a takarítónéni is megérkezett és felmosott (nem engem, körülöttem); F-fet pedig hazaküldtem. A 2 óra szülés utáni megfigyelést követően szépen lemásztam az ágyról és átsétáltam a gyerekágyas osztályra. Ugyanabba a szobába és ugyanarra az ágyra kerültem, mint ahol Árminnal feküdtem ezelőtt 4 évvel.

MOST

Tíz nap telt el a szülés óta. Olyannyira szépülnek az élmények, kezd feledésbe merülni az utolsó hetek fájdalmas kínlódása (a zsibbadás, az ízületi fájdalom, a nem alvás, a lábdagadás, légszomj és tehetetlenség); a 2 napig tartó vajúdás és a gyors, de nehéz szülés, hogy néha már felmerül bennem, hogy de jó lenne még egy kislány... (Doktor Vének egyébként kifejtettem, mielőtt hazajöttünk a kórházból, hogy én már többet nem szülök, de azt mondta, ezt majd még megbeszéljük... Naná, ha tőle függne, minden kismamája tíz gyereket szülne. Mindenesetre abban "megállapodtunk", hogy, ha elindul egy új élet, azt hagyjuk megérkezni (az meg már csak rajtunk múlik, adunk-e neki esélyt egyáltalán ;-)). Egyébként anyukámnak igaza volt (ezt persze mindig tudtam magam is): szülhetek én bármennyi gyereket erre a világra, az az EGY mindig hiányozni fog. :(

THANK'S

Most pedig, mint az Oszkár-díj átadásán: nagy-nagy köszönet Andi, Timi, Eszter, Zsuzsi szülésznőknek (és annak a szülésznőnek is, akinek az oldalába léphettem és cserébe még a nevét sem sikerült megtudnom); továbbá dr. Varga József főorvosnak, akinek nem kell reklám, de a nevét mostmár kiírom ide, mert megérdemli, hisz három csodás gyerekemet segítette a világra és egyszer sem kellett csalódnom benne; nagyszerű ember és kiváló orvos. :)

Na, és persze köszönöm az immár négyszeres Nagy Magyar Apának %mrgreen% :D; az anyukámnak, aki lábatörött dédim mellett rohangált hozzánk is, apukámnak, aki a sérvműtétje előtti felfokozott idegállapotában is elviselte a kölkeimet, anyósomnak és apósomnak, akik ugyancsak anyjukapjuk helyett anyjukapjuk voltak a gyerekeknek; továbbá köszönet Misinek és Ritabarátnőmnek is, aki 24 hetes várandósan bevállalta még azt a bizonyos halászlépartit és pünkösd vasárnap késő estig vigyázott a lányomra. Meg úgy általában mindenkinek köszönöm, aki szorított nekünk. :)

Néhány percesen, még a szülőszobán...

 

 Pár naposan. :)

 

Manapság.