Megdobbant a szívem és összeszorult a torkom. Az apai nagyszüleim... Nagymamám 1995-ben, az eljegyzésünk előtt pár nappal hagyott itt minket, nagypapám négy évvel élte őt túl.
Nagyon szerettem őket, a fél gyerekkoromat náluk töltöttem, nincs nap, hogy ne jutnának eszembe, ahogy öregszem, egyre sűrűbben jönnek a régi emlékek... Sajnálom, hogy a gyerekeink nem ismerhették meg őket, csak fényképekről, az elbeszéléseinkből.
Sok-sok évvel ezelőtt, mikor a paksi városi újságnál dolgoztam, a főnököm kért tőlem egy anyák napi jegyzetet. Ezt írtam:
ANYÁK NAPJA
Sosem hasonlított a fekete szoknyás-kendős falusi öregasszonyokra. Színes ruhákat hordott, ő varrta egyiket-másikat - most is hallom az öreg varrógép zakatolását. Nekem is készített rongybabát. Sári ronda volt és esetlen, mégis imádtam; cifra rongytestének foltjait felismertem egy-egy függöny, otthonka anyagában. Sári élt.
Azóta már jónéhány év eltelt, a rongybaba az enyészeté. De valami különös érzés járja át a szívemet, mikor rá gondolok, valami fájdalomféle, mint akkor, amikor rádöbbenünk: ami, aki elmúlt, az csak az emlékeinkben létezhet újra. Sárit nem felejtem el és a nagymamámat sem. Iskola után hozzá mentem haza, a számban érzem a lekváros fánk ízét, meg a vajas kenyérét és az almáét, amit meghámozott nekem, és nála ettem először aszalt szilvát. Mama sokat mesélt, imádtam a meséit, és értett a macskák nyelvén - számtalan macskája volt. Társasjátékot is játszottunk együtt, jókat nevettünk, közben duruzsolt mellettünk az olajkályha.
Egyszer nagyanyám beteg lett, nagyon beteg, kórházba került, kihullott a haja, én nem értettem, miért, és könnybe lábadt a szemem, mikor a látogatásunkkor vitt húslevest kanalazta. Azt reméltem, hogy az aranysárga lé meggyógyítja őt.
Úgy hittem, csoda történt, mikor a kezelések elfogytak és a paróka a szekrénybe került. A mama újra a régi volt és mesélt is volna nekem, de én közben felnőttem, egyre kevesebbet jártam hozzá, és egyre többször gondoltam nosztalgiával a régmúltra, a csupa virág udvarra, ahol egykor unokatestvéreimmel hancúroztunk, és amely az évek múlásával, ahogy nőttem, úgy szűkült össze a szememben.
Szerettem volna még beszélgetni vele, szerettem volna, ha almát hámoz nekem, de mindkettőnkön túllépett, elsuhant az idő. Elkéstem. Nagyanyámon újra erőt vett a betegség és örökre agyamba égett az a kép, amit rá várva, a kórház ablakából láttam: a mentősök segítették ki a kocsiból és adták a kezébe a botot az én mindig fürge mamámnak. És amikor már otthon, a párnái közé fogyva feküdt, mi hámoztunk almát és mi meséltünk neki.
Április volt, amikor elment.
Ma is úgy érzem, hogy tartozom, de ezt az adósságot már soha nem adhatom meg neki. Életében kellett volna hálásnak lennem hozzá, megköszönnöm a rongybabát, a fánkot, a meséket, a gyerekkoromat... De, ha van mennyország, akkor az én drága nagyanyám biztosan egy bárányfelhő szélén ül a cicáival és látja a sírján az anyák napi virágot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése