Trip to Hell, avagy a Borvidék többmintFélmaraton

Így négy nap távlatából is még mindig a hatása alatt vagyok. Lefutottam, illetve mondjuk azt: teljesítettem a 23,3 km-es távot, életem leghosszabbját. Csak azért nem mondom, hogy ez volt a legnehezebb verseny, amin részt vettem, mert egyáltalán nem vettem komolyan. Nekem himalájányinak tűntek az emelkedők, amiken fel kellett mászni, úgyhogy tempósan bár, de mindre úgy sétáltam fel. Aztán meg le, mert itt kiderült, hogy lejtőn futni se fáklyásmenet. 

De ne szaladjunk ennyire előre... :P

Előtte másfél héttel már benáthásodtam, aztán elkezdtem köhögni, a köhögésre gyógyszert szedtem, amitől meg ment a hasam, így a verseny előtt erre is gyógyszert szedtem. A felkészülés annyi volt, hogy hétfőn futottam 8 km-t (majd belehaltam), meg ittam a kálciumot és magnéziumot, hogy azért mégis... Az izgalom miatt reggel alig tudtam magamba gyűrni pár falatot, ez később megbosszulta magát, de erről megint csak a végén...

Együtt mentünk, az egész család. F. előtt ismét le a kalappal, ahogy pásztorolta a kölkeket amíg én futottam, nem tudom, melyőnknek volt egyszerűbb... Mi tényleg együtt jóbanrosszban. :)
Korábban egy csapattal azt beszéltük meg, hogy találkozunk, ez nem teljesült maradéktalanul - nem rajtuk múlt -, de többükkel így is összefutottam és ez nagyon jó érzés volt. Bár jobban szeretek egyedül futni, de mégsem voltam magányos, sok ismerőssel találkoztam út közben is, a sárga pólós atomcsigákat is figyeltem, és jól eső érzés volt, mikor megpillantottam egyet-egyet közülük. Na, meg aztán voltak a rózsaszínruhás-esernyős bulifutók, szenzációs alakok ("nem vagyunk melegek, csak melegünk van" - hangoztatta egyikük valamelyik "bucka" tetején); az egyik Hello Pistyvel rendszeresen kerülgettük egymást és jókat csevegtünk. Futás közben ennyit még nem röhögtem.

El is telt gyorsan az idő, sokkal könnyebb volt lelkileg, és talán még fizikailag is a Borvidék, mint a legutóbbi bajai futás, holott az sík vidéken történt, itt meg aztán voltak rendesen szintemelkedések... Az oka ennek az lehetett, hogy ott voltak elvárásaim magammal szemben (teljesültek is), itt viszont csak a célba érés számított, ha négykézláb, ha hason csúszva, de akkor is...

Holtpontot se éreztem. Bár néha ellenállhatatlan kényszer lett úrrá rajtam, hogy namostakkor lefekszek itt a szép zöld gyepre (fantasztikusan gyönyörű tájait ismertem meg Szekszárdnak egyébként), és ott maradok a jövő évi Borvidékig... Vittem magammal vizet, hogy ne járjak úgy, mint Baján, amikor is a 12 km után teleittam magam a frissítőpontokon és a folyadéktól nyomta a gyomrom a rekeszizmomat; de itt se bírtam a szomjammal és a végén már nagyokat kortyoltam az izoitalból, amit frissítőpontokon osztogattak. Egy sík etapon épp azért nem is tudtam futni, mert a cucc (okozta levegő) befúrta magát az oldalamba. Lejtőn meg a vállamba szállt. :D Vicces lett volna, ha nem fájt volna annyira.

Annyi energiám maradt, hogy az utolsó 300 méteren próbáltam valamiféle sprintet nyomni (egy fáradt elefánt mozgásához lehet jobban hasonlított), hogy 3 óra alatt beérjek (a családnak egyébként azt mondtam, hogy valamikor 3 és fél óra elteltével várjanak a célnál :D). Éppen sikerült: a nettó időm 2 óra 59 perc 59 másodperc lett, ami a sokadik helyre volt elegendő (871 indulóból a 745.-re, a kategóriámban pedig a 92.-re), dehát kit érdekel, megcsináltam és kész. Kellőképpen boldog is voltam, és vagyok is, az ember egy ilyen versenynek napokig a hatása alatt áll szerintem. És még mindig látom magam előtt a copfos Hannámat, aki egy szökőkút tetején állt és engem várt, és integetett, hát majdnem elbőgtem magam (a hormonok ugye... A verseny előtt megláttam egy babakocsit, a rajtszámon, amit ráragasztottak az állt: "Apa és Andriska"... Az apuka a kisfiával együtt nyomta végig a terepet... Összeszorult akkor is a torkom rendesen.) 

Sokat tanultam ismét, elsősorban a saját teherbírásomról és a szervezetem működéséről... Csodálatos az emberi test, de tényleg.  A frissítés már majdnem jól sikerült, vittem magammal mazsolát is, de nem nagyon eszegettem, egy karika banánt a Bodri pincénél (kb 17 km-nél) betoltam azért. Enni kell előtte, tényleg, legalább egy szendvicset (ahogyMóniismegmondta). 

A verseny után kértem a családot, hogy induljunk haza, a mekdonáldszba azért bementünk kajáért, mert úgy beszéltük meg, az lesz az ünnepi vacsora (meg a kürtős kalács, amiből apjuk bevásárolt.). F. nem szeret a gyorsétteremben kaját kérni, a mekdrájv-variációt sem díjazzuk, így Hannával - és Árminnal, de őt kiküldtem, mert nem bírt magával - álltam sorba, nagyon hosszú volt a sor, alig vártam, hogy vége legyen... Még kikértem a kaját, aztán kimentem a kocsihoz apjáért, hogy na most akkor ő jön, mert nem bírom megvárni, míg összedobják a menüt nekünk. Nem ájultam el, nem lettem nagyon rosszul, csak a vércukrom ment le, de aztán jobban lettem, üzenem anyukámnak - aki a kaposvári rosszullétemről, amit nem a futás, hanem valószínű egy vírus okozott, is itt értesült és azóta betegre aggódja magát ha csak 100 métert futok is - , hogy semmi gond nem volt. :D Viszont enni kell. Nincs mese. 

(Nem mindenki volt szerencsés... Voltak, akik hánytak, volt, akihez mentőt kellett hívni... Ez ilyen. )

Tehát megvan ez az érem is, megtettem az utat a pokolba. :) A következő: május 17., Paks, UltramarAtom, 5 fős váltóban, és 4 órás egyéniben...

A fotódokumentáció: