Mese a 32 km-ről

Lassan két hete volt az ULTRAmarATOM... Eddig hagytam ülepedni. :D

Úúúgy volt, hogy...

Május 3. Borvidék félmaraton, amit 3 óra alatt teljesítettem, különösebb fáradtság nélkül (hápersze, mert a felét, a hegymászós részeket sétálva tettem meg...); és jött a vezérhangya, hogy akkor én a 4 órát is simán megcsinálom Pakson.

Aha.

És itt kezdődött a hibák sorozata.

Eleve volt már egy nevezésem, csapatban, és hát ugye nagy szemétség lett volna, ha a csapatot cserben hagyva egyszerűen letotyogom a rám kiszabott kb 1 óra 10 percet... Itt jött az elhatározás, hogy futok a váltó elején, amennyire csak tudok. Elég rossz elhatározás volt.

A verseny előtt napokkal el kellett volna kezdeni a szervezetem felkészítését, ásványi anyagok, ésatöbbi bevitelével. Magnézium és kálcium ment, de pénteken már egyéb nem, mert az idegességtől se enni se inni... Persze, erőltetni kellett. Volna...

És eljött a május 17.

Reggel a szokásos Imodium, ez legalább már bevált, reggelire 1 azaz 1 db vajas kenyér bírt lecsúszni, naná, hogy nem elég... Mindegy, valahogy majd lesz. (Nem. Sose lesz majd valahogy.)

Gyorsulnak az események.

Három kölyök összeszedve, apjuk síkideg, mert érzi, hogy valami baj van az autóval (előző nap volt szervízben)... Odaérünk, hideg van, Ármin nagykabátban is meg akar fagyni, éhesvagyokszomjasvagyok, kajavásárlás, még egy db pogácsa megy a vajas kenyér mellé, jajdejó, rajtcsomag átvétel, megintsárgapóló, szeretik a bogarak, nembaj.

Gyülekeznek a futók, családias rendezvénynek tűnik, a kedvem is egyre jobb - emberé meg egyre rosszabb, látom, ahogy forognak a fogaskerekek az agyában, mi lehet az autóval... -, puszipuszi az ismerősökkel, a csapattársak is megérkeznek. Rajtcsomagátvétel ismét. Szorgalmazzák ők is, fussak én a váltó első tagjaként, legyek túl rajta. A két rajtszámmal a pólómon úgy nézek ki, mint egy hirdetőoszlop.

Elköszönök a családtól...

És elindulunk.

Nem nehéz magamhoz képest gyorsan mennem, mert mindenki vágtat... Még az is, aki 12 órát tervez futni. Tök ciki lemaradni, de mégis ez történik, pedig kb 5:30-5:40-es tempót futok az első 3 km-en. Aztán fokozatosan lassulok, mert nem bírom, és tartalékolni is kellene... kellene... Az első 12 km-t kb 1 óra 12 perc alatt teszem meg. Nem álltam meg, ez azért jó... A váltótársam fut tovább, én meg lehámozok magamról egy réteg ruhát meg egy rajtszámot, így veszítek kb 5 percet, energiát viszont nyerek. Végre, ettől kezdve csak magamért tartozok felelősséggel - megkezdem a maradék 2 és háromnegyed órámat.

Jól is megy kb 24 km-ig. Szenzációsak a többiek, aki épp nem fut, az drukkol (930 méteres körpályáról van szó a Duna partján és a város egy szakaszán, így kb 6 percenként hallom a hajráemmát, irtó jól esik), Hannám a Duna-parton szalad velem, mikor meglát, Álmoskám integet, később összeszednek szél által letört leveles gallyakat, azokat lengetik, mint a győzelmi zászlót. Apjuk is mosolyog (devalamibajvanazautóval), imádom őket.

 

 

Már 2 körönként frissítek, banán, víz, izoital. 

Kezdek fáradni, a köröket sem számolom, képtelenség. Éva nénit, a veteránfutót, akit imádok és mélyen tisztelek, kétszer lekörözöm (alább a fotón épp együtt vagyunk :) ). Ha más nincs a kategóriánkban és nem dőlök ki időközben, még első is lehetek, ezzel bíztatom magam.

Tanács Gabi néni, a másik veterán futó, aki a 6 órás távon indul, megjegyzi, a séta a mi titkos fegyverünk... Hát, fegyvernek épp nem nevezném, a feladás első lépcsőjének inkább, de bizony bele kell sétálnom. Egyre többször.

Sorban köröznek le a többiek, hááát nem lehet, hogy ennyire puding vagyok... Közben még arra is van energiájuk, hogy tanácsokat adjanak, beszélgessenek velem, tartsák bennem a lelket.

Fantasztikus emberek.

3 óra. Már csak egy van vissza... De nem bírom, leülök, lefekszek, feladom, kész. Járdaszigetre ilyen sóvárogva én még nem néztem, mint ebben az egy órában...

Hogy lőttek volna le, amikor kitaláltam, hogy elindulok itt...

Soha nem fogok maratont futni, csak ennek egyszer legyen vége...

Miafrancnak emelkedik az út, és utána hogyképzeli, hogy pont a kanyarban lejt...

Töri a lában a chip, amit a cipőhöz kellett rögzíteni, ezisminek... Fáj a lábfejem, a combom, kezd beállni az összes izmom, érzem.

Hajrá, a kategóriádban az első vagy! - drukkol egy kedves ismerős, nagy (Nagy) futó (a fenti képen épp ez történik : :D ). Mondom neki, jóhogy, ketten vagyunk, Éva néni hetvenen felül is bámulatos, sokkal rosszabb vagyok nála, ámde fiatalabb... Vicces ez, mégis ad egy kis lökést arra, ne adjam fel, mert akkor elvesztem életem első és utolsó olyan versenyét, amelyet akár meg is nyerhetek.

Körözök hát tovább.

Rá kell jönnöm, hogy sétálva fájdalmasabb, úgyhogy valami nagyon lassú poroszkáló futásformát kényszerülök felvenni.

És még mindig: hajráemma. Egyenes derékkal menj. Nyújtsál. Igyál. Kitartást. Nemsokvanvissza.

3 és negyed óránál majdnem elbőgöm magam. Ez a holtpont. Úgy érzem, ha megállok, elájulok, úgyhogy megyek tovább. A banánkarikák és a víz közelharcot vívnak a gyomromban. Róka, vagy nem róka?

A fotósnak a nyelvem nyújtom. Haggyábékén. (Nagyon aranyos, az unokatestvérem, tájfutó volt, megérti. Legalábbis remélem.)

Három és fél óra. Kezdek kijönni a gödörből. Neálljmegneálljmeg. Mindjártvége.

Sch, a főszervező - aki 12 órát fut, többször elhúz mellettem és minden alkalommal van egy kedves szava hozzám, szól, vegyem ki a fülest, mindjárt vége a 4 órásnak, nehogy ne halljam meg a jelző szirénát. Én ne hallanám??? Akkor is hallom, ha nem szól...

A váltótársaim is leköröznek.

Kriszti végül utolér. Kb. fél km-nyit vele megyek, húz magával, visszahozza az erőmet. Aztán elszámolom az időt, gondolom, 1-2 perc és vége, nem érdemes új körbe kezdeni - leülök. Néhány pillanatig örülünk egymásnak a többiekkel, de hallom: még öt perc... Még öt perc??? Felpattanok és belehúzok, már amennyire ez lehetséges. Eljutok a pálya kb háromnegyedéig még, mikor megszólalnak az útvonalat biztosító rendőrautók szirénái. Az utasításnak megfelelően megállok, ahol vagyok... Aztán leülök. Aztán megint felállok, mert fáj. A többi futó odajön, gratulál. Nem hiszem el, hogy vége. Akárhogy is, de megcsináltam.

A mérés után elindulok, megkeresni a családot. De nem jó, nincs vér a fejemben, többször megállok, lehajolok, leülök, nem akarok feltűnő lenni, mégis odajönnek, baj van, hívjunk valakit, segítenének, de nem kell köszönöm, jól vagyok.

Tényleg jól vagyok.

Család sehol (később kiderül: a nagyok sógornőmmel kisvonatoznak, a pici alszik), a parkban lefekszek a szökőkút betonperemére. Hidegbasszus, a hátam meg vizes. Végül a versenysátorban kötök ki, mert ott melegebb van, találok egy üres padot. Megjelenik Móni, a semmiből, felemeli a lábam és a számba nyom valami émelyítő ragacsos-gyümölcsös izét. De ez a csodaszer, már fel tudok állni anélkül, hogy csillagokat látnék, megvan a család is, nyakamba ugranak, eredményhirdetés, Éva néni a második, én az első, nem is vagyunk többen nők a négy órásban, örülés van és boldogság és büszkeség és minden. Éva néni 30 kört futott, én 34-et, utóbbi 32 km-t jelent. Háromnegyed maratoni táv. Az átlagtempóm 7:40-es volt, a félmaratoni 21 km-es távot kb 2:10 perc alatt teljesítettem (ebben a kb 5 perces váltó-ceremónia is benne van már), ez a legjobb félmaratoni időm eddig.

Ráz a hideg, vacog a fogam, indulunk, bár Hanna morcos, maradt volna még.

Az autó kontroll-lámpája pirosan világít. Tényleg baj van a kocsival. F. már nem csak ideges, hanem dühös is, és attól tart, nem érünk haza. A motor alig jár.

Itthon csak támolygok, alig tudok menni a fájdalomtól, anyukám meglepetés-ebédje a konyhaszekrényen, kishíján sírok a meghatottságtól. F. az autót visszaviszi a szervízbe, állítanak rajta, megnyugszik és rántottát süt a lányának, merthogy még Pakson megígérte neki.

Pakolok, aztán vagy háromszor ledőlök, semmi erőm, aludni nem hagynak a fiúk. Nem baj, 6 óra körül már újra a régi vagyok,  elbiciklizek anyuékhoz, megmutatom a trófeámat, minden hepi.

Az élményeimet még emésztem, a tanulságokat - ismét - levontam. Tanulni kell a szénhidrát-és egyéb feltöltést, a frissítést, a tempót. Sohasoha nem szabad elfutni az elejét. Most már értem, hogy miért volt csak - tudomásom szerint - egy bolond, jelesül éppen én, aki váltóban és egyénileg is futott...

Rápihentem a 32 km-re, és a következő hét szombatján mentem ismét egy csaknem félmaratoni távot, különösebb erőfeszítés nélkül.

Könnyen felejtek, mert már újra tervezem a maratont. Legszívesebben az őszi budapesti SPAR Maratonon indulnék, csak ne lenne csillagászati összeg a nevezési díj. Egyébként, Hanna már kérdezte, mikor futok Pesten, mert oda szeretne kirándulni. :)

Fantasztikus élmény lehet. Folynak a könnyeim minden alkalommal, amikor megnézem ezt a videót, pedig ott sem voltam. :) Majd egyszer... 10 km hiányzik hozzá. A legnehezebb 10 km...