Ármin mondja

Ármintól kérdezem, elfér-e az ágyán?

- Persze, hogy elférek, mert jó ember vagyok és a jó ember kis helyen is elfér.

+++

Kérdezi tőlem este:

- Anya, az létezik, hogy valaki meghal és más testben újra születik?

- Igen, annak, aki hisz a lélekvándorlásban...

- Én hiszek. Meg is keresem majd a papát.

Egy gyilkosság margójára

Negyvennégy éves volt, mint én.

Három gyermeke volt, mint nekem.

Szociális munkás volt - mint ahogy én már sosem leszek.

Az élete volt a szakmája - mint ahogy, az utóbbi csaknem egy évben már látom, nekem sosem.

Erején felül, még otthon is dolgozott, szívügye volt, hogy az elesetteken segítsen. Gyermektábort szervezett a napokban, az összes fészbúk-bejegyzése arra utal, mennyire szerette a hivatását.

Ma megölték. Nyakon szúrták, miközben a munkáját végezte, a munkahelyén.

Megszakad a szívem a gyerekeiért, a férjéért, akik ma hiába várták haza. Megszakad a szívem érte, aki talán boldogan, tettre készen ment ma dolgozni - utoljára.

Megszakad a szívem a szociális munkásokért, akiket sem erkölcsileg, sem anyagilag nem becsülnek meg, a "köszönöm" az a szó, amit szinte sosem hallanak.

Szégyen és fájdalom. Az ország, a szakma szégyene, fájdalma.

Nem  tudom, a 61 éves ügyfél, aki - a híradások szerint - az inárcsi hivatal folyosóján üvöltözött, hogy neki senki nem segít, majd a családsegítőre támadt és végzetesen megszúrta, felfogta-e, mit tesz?

A szociális munkásokat nem védi semmi, nem kapnak még veszélyességi pótlékot sem. Talán még gázspray-jük sincs. Persze, nem, mintha mindez az életüket megmentené... Olyan keveset keresnek, hogy szégyellem magam, mikor immár újságíróként megkapom a fizetésemet. Pedig én - már - nem teszem kockára az életemet, nem kell attól félnem, hogy egy dühöngő őrült, vagy egy sértett öregember rám tör a munkahelyemen és belém állítja a kést.

Nem volt ez mindig így.

Robbant már mellettem üvegváza, mikor skizofrén ügyfelet látogattunk, vitte már el a kolleganőimet mentő gázmérgezés miatt, mikor segíteni próbáltak valakin, akarták már rám gyújtani a munkahelyemet, elátkozták az egész családomat, kívánták a legrosszabbat a gyerekeimnek, többünket szerették volna elásni a kert végében, volt, akit megköpködtek... Csupán azért, mert nem kapták meg azt a "segítséget", amit elvártak volna, vagy azért, mert elmenekítettük abból a családból a gyerekeket, ami sosem számított családnak.

Cserébe nem kaptunk semmit. Nulla sikerélménnyel dolgoztunk, hadakoztunk ügyfelekkel, hivatalokkal, és csendben őrlődtünk.

Akinek szerencséje van, kilép, akinek nincs, vagy túl nagy benne a hivatástudat, az marad.

De mi lesz ezek után?

Hogyan lehet félelemben élve dolgozni nap, mint nap?

A megölt kolleganőt is bántalmazták korábban verbálisan - gondolom, többször is, hisz ez a szakma "sajátossága". Ő sem hitte, hogy valaha valósággá válik a borzalom.

Ti, lányok, akiket nagyon szerettem, és akiktől októberben mégis elbúcsúztam: nagyon vigyázzatok... Az Isten legyen veletek, ha már más úgy sincs.

Testek

Mióta megnyílt, szerettem volna elmenni a Body kiállításra. Tudjátok, ahol emberi preparátumokat lehet vizslatni. Volt erről sok vita a szociális és egyéb médiában pro és kontra egyaránt. Mi a pro oldalt képviseltük, és kitaláltuk, hogy hooossszúúú szabadságom ideje alatt megejtjük a budapesti kirándulást (a tárlatot meghosszabbították, sőt, a jó bizonyítványért cserébe kedvezményes áron engedik be a gyerekeket...) Mi is vittük őket. Mindet. Azt gondoltam, hogy Árminnak tetszik majd a legjobban, mert őt nagyon érdeklik a hasonló dolgok, biológiai érdekességek. Álmosról azt véltem, különösebben nem hatja meg a dolog, sőt, unni fogja, de a kiállítás után a játszóházban majd kiengesztelődik. Hannától tartottam a legjobban, mert számára egy vérvétel felér egy nagyműtéttel (fél órát kókadozik utána), és elájul egy tejfog otthoni kihúzása után - hogy fogja végignézni ezt a rengeteg kipreparált hullát? 

Ehhez képest...

Már attól meglepődtem, ahogy egyszem lányunk lelkendezett, mikor meglebegtettem előttük a kiállítás lehetőségét.

Hanna a helyszínen végigolvasta az összes leírást, az orvostörténetieket is, alaposan megvizslatta valahány csontot,  ízületet és zsigert, körbejárt minden preparátumot, és zokszó nélkül bement abba a szobába, ami előtt külön tábla hívta fel a figyelmet arra, hogy még az anyaméhben elhalt magzatok megrázó látványában  lesz része az oda betérőnek. Mindenesetre végig kísértem... Ott is mindent megvizsgált, elolvasott. 

Ellenben az én kis tudós fejű Árminom már az ötödik perc után elkezdett feltűnően unatkozni, sóhajtozni, és suttogva szekált, hogy ugye nem akarom valamennyi leírást elolvasni? És ugye nem akarok minden terembe bemenni? És hogy még aaaazt, meg aaaazt is megnézem? Nem ismertem rá. (Utána azért feldolgozta az élményeket és még este is a preparátumokról faggatott, úgyhogy helyreállt a bizodalmam a természettudományos irányultságában.) Álmosban viszont nem csalódtam: mikorleszmárvége, mikormegyünkmárajátszóházba, mégkilencszobavanhátra, mégnyolcszobavanhátra - darálta folyamatosan. Egy velekorabeli kislány volt még ott az anyukájával, hasonló problémái akadtak neki is. Úgyhogy megállapítottam: a Body kiállítás nem igazán való gyerekeknek 14 év alatt... Nem is nagyon voltak - a mieinken kívül - fiatalabbak. Bár mindent részletesen és közérthetően leírtak a preparátumok melletti táblácskákra, úgy gondolom, némi egészségügyi ismeret szükséges ahhoz, hogy valóban minden kiállított testrésszel - köztük szétdohányzott tüdővel, rákos pajzsmiriggyel, melldaganattal, miómával, petefészekcisztával, hogy csak a lájtosabbakat említsem - teljes körűen tisztában legyen valaki. Sétáltak ott beépített emberként orvostanhallgatók is, akiktől bármikor lehetett kérdezni. Azonban kérdezni is tudni kellett... Két huszonéves lány a keringési rendszert alaposan bemutató kiállítóterem megtekintését követően afelől érdeklődött az egyik ifjú titántól, hogy akkormostakkor felül, vagy alul található a szív kamrája? 

Nem gondoltam volna, de engem nagyon felzaklatott a kiállítás. A végén szinte menekültem, amikor az egyik tárlóban a lenyúzott bőrrel szembesültem. Nem tudtam ezekre az "emberekre" akként tekinteni, aminek szánták őket: oktatási, prevenciós anyagra. Nem tudtam az érzelmi oldaltól elvonatkoztatni, a halottakat láttam bennük. Ők is éltek, sírtak, nevettek, szerettek valaha, most pedig itt vannak kifilézve... Láthatóan ázsiai emberek voltak, a preparáló professzor is kínai. Bízom benne, hogy valóban beleegyeztek abba, hogy emberek milliói bámulják valamennyi izmukat, csontjukat (hm... az egyik preparátum pl. a saját csontvázával fogott kezet, iszonyatosan szürreális volt), májukat és beleiket, meg az agyukat is, esetenként szeletekben...

Body-kiállítás Budapesten

Mindennek ellenére nem bántam meg, hogy megnéztem, sőt, azt sem bántam meg, hogy a gyerekeknek is megmutattuk az életnek (illetve a halálnak) ezt a részét. 

És, hogy Hannám mennyire elvarázsolt királykisasszony, az a délutáni csajos-plázás programunk során derült ki. Csak úgy mellesleg megkérdezte, hogy hogyan készültek a kiállítási anyagok... Nem hittem a fülemnek. Mondtam neki, hogy azok valamikor élő emberek voltak, csak vegyi eljárásokkal preparálták őket ilyenné... Nos, majdnem elájult. Hogy ezt eddig nem tudta. Hogy miért nem mondtam előbb. (Valóban kevés szó esett erről a magyarázó táblákon...) 

Ám nem kellett sok idő, hogy feldolgozza a hal(l)ottakat. Hamarosan kezdődik a Múmia kiállítás. Oda is menni szeretne...