2018. július 11., szerda

Egy gyilkosság margójára

Negyvennégy éves volt, mint én.
Három gyermeke volt, mint nekem.
Szociális munkás volt - mint ahogy én már sosem leszek.
Az élete volt a szakmája - mint ahogy, az utóbbi csaknem egy évben már látom, nekem sosem.
Erején felül, még otthon is dolgozott, szívügye volt, hogy az elesetteken segítsen. Gyermektábort szervezett a napokban, az összes fészbúk-bejegyzése arra utal, mennyire szerette a hivatását.
Ma megölték. Nyakon szúrták, miközben a munkáját végezte, a munkahelyén.
Megszakad a szívem a gyerekeiért, a férjéért, akik ma hiába várták haza. Megszakad a szívem érte, aki talán boldogan, tettre készen ment ma dolgozni - utoljára.
Megszakad a szívem a szociális munkásokért, akiket sem erkölcsileg, sem anyagilag nem becsülnek meg, a "köszönöm" az a szó, amit szinte sosem hallanak.
Szégyen és fájdalom. Az ország, a szakma szégyene, fájdalma.
Nem  tudom, a 61 éves ügyfél, aki - a híradások szerint - az inárcsi hivatal folyosóján üvöltözött, hogy neki senki nem segít, majd a családsegítőre támadt és végzetesen megszúrta, felfogta-e, mit tesz?
A szociális munkásokat nem védi semmi, nem kapnak még veszélyességi pótlékot sem. Talán még gázspray-jük sincs. Persze, nem, mintha mindez az életüket megmentené... Olyan keveset keresnek, hogy szégyellem magam, mikor immár újságíróként megkapom a fizetésemet. Pedig én - már - nem teszem kockára az életemet, nem kell attól félnem, hogy egy dühöngő őrült, vagy egy sértett öregember rám tör a munkahelyemen és belém állítja a kést.
Nem volt ez mindig így.
Robbant már mellettem üvegváza, mikor skizofrén ügyfelet látogattunk, vitte már el a kolleganőimet mentő gázmérgezés miatt, mikor segíteni próbáltak valakin, akarták már rám gyújtani a munkahelyemet, elátkozták az egész családomat, kívánták a legrosszabbat a gyerekeimnek, többünket szerették volna elásni a kert végében, volt, akit megköpködtek... Csupán azért, mert nem kapták meg azt a "segítséget", amit elvártak volna, vagy azért, mert elmenekítettük abból a családból a gyerekeket, ami sosem számított családnak.
Cserébe nem kaptunk semmit. Nulla sikerélménnyel dolgoztunk, hadakoztunk ügyfelekkel, hivatalokkal, és csendben őrlődtünk.
Akinek szerencséje van, kilép, akinek nincs, vagy túl nagy benne a hivatástudat, az marad.
De mi lesz ezek után?
Hogyan lehet félelemben élve dolgozni nap, mint nap?
A megölt kolleganőt is bántalmazták korábban verbálisan - gondolom, többször is, hisz ez a szakma "sajátossága". Ő sem hitte, hogy valaha valósággá válik a borzalom.
Ti, lányok, akiket nagyon szerettem, és akiktől októberben mégis elbúcsúztam: nagyon vigyázzatok... Az Isten legyen veletek, ha már más úgy sincs.





2018. július 6., péntek

Testek

Mióta megnyílt, szerettem volna elmenni a Body kiállításra. Tudjátok, ahol emberi preparátumokat lehet vizslatni. Volt erről sok vita a szociális és egyéb médiában pro és kontra egyaránt. Mi a pro oldalt képviseltük, és kitaláltuk, hogy hooossszúúú szabadságom ideje alatt megejtjük a budapesti kirándulást (a tárlatot meghosszabbították, sőt, a jó bizonyítványért cserébe kedvezményes áron engedik be a gyerekeket...) Mi is vittük őket. Mindet. Azt gondoltam, hogy Árminnak tetszik majd a legjobban, mert őt nagyon érdeklik a hasonló dolgok, biológiai érdekességek. Álmosról azt véltem, különösebben nem hatja meg a dolog, sőt, unni fogja, de a kiállítás után a játszóházban majd kiengesztelődik. Hannától tartottam a legjobban, mert számára egy vérvétel felér egy nagyműtéttel (fél órát kókadozik utána), és elájul egy tejfog otthoni kihúzása után - hogy fogja végignézni ezt a rengeteg kipreparált hullát? 
Ehhez képest...
Már attól meglepődtem, ahogy egyszem lányunk lelkendezett, mikor meglebegtettem előttük a kiállítás lehetőségét.
Hanna a helyszínen végigolvasta az összes leírást, az orvostörténetieket is, alaposan megvizslatta valahány csontot,  ízületet és zsigert, körbejárt minden preparátumot, és zokszó nélkül bement abba a szobába, ami előtt külön tábla hívta fel a figyelmet arra, hogy még az anyaméhben elhalt magzatok megrázó látványában  lesz része az oda betérőnek. Mindenesetre végig kísértem... Ott is mindent megvizsgált, elolvasott. 
Ellenben az én kis tudós fejű Árminom már az ötödik perc után elkezdett feltűnően unatkozni, sóhajtozni, és suttogva szekált, hogy ugye nem akarom valamennyi leírást elolvasni? És ugye nem akarok minden terembe bemenni? És hogy még aaaazt, meg aaaazt is megnézem? Nem ismertem rá. (Utána azért feldolgozta az élményeket és még este is a preparátumokról faggatott, úgyhogy helyreállt a bizodalmam a természettudományos irányultságában.) Álmosban viszont nem csalódtam: mikorleszmárvége, mikormegyünkmárajátszóházba, mégkilencszobavanhátra, mégnyolcszobavanhátra - darálta folyamatosan. Egy velekorabeli kislány volt még ott az anyukájával, hasonló problémái akadtak neki is. Úgyhogy megállapítottam: a Body kiállítás nem igazán való gyerekeknek 14 év alatt... Nem is nagyon voltak - a mieinken kívül - fiatalabbak. Bár mindent részletesen és közérthetően leírtak a preparátumok melletti táblácskákra, úgy gondolom, némi egészségügyi ismeret szükséges ahhoz, hogy valóban minden kiállított testrésszel - köztük szétdohányzott tüdővel, rákos pajzsmiriggyel, melldaganattal, miómával, petefészekcisztával, hogy csak a lájtosabbakat említsem - teljes körűen tisztában legyen valaki. Sétáltak ott beépített emberként orvostanhallgatók is, akiktől bármikor lehetett kérdezni. Azonban kérdezni is tudni kellett... Két huszonéves lány a keringési rendszert alaposan bemutató kiállítóterem megtekintését követően afelől érdeklődött az egyik ifjú titántól, hogy akkormostakkor felül, vagy alul található a szív kamrája? 
Nem gondoltam volna, de engem nagyon felzaklatott a kiállítás. A végén szinte menekültem, amikor az egyik tárlóban a lenyúzott bőrrel szembesültem. Nem tudtam ezekre az "emberekre" akként tekinteni, aminek szánták őket: oktatási, prevenciós anyagra. Nem tudtam az érzelmi oldaltól elvonatkoztatni, a halottakat láttam bennük. Ők is éltek, sírtak, nevettek, szerettek valaha, most pedig itt vannak kifilézve... Láthatóan ázsiai emberek voltak, a preparáló professzor is kínai. Bízom benne, hogy valóban beleegyeztek abba, hogy emberek milliói bámulják valamennyi izmukat, csontjukat (hm... az egyik preparátum pl. a saját csontvázával fogott kezet, iszonyatosan szürreális volt), májukat és beleiket, meg az agyukat is, esetenként szeletekben...


Mindennek ellenére nem bántam meg, hogy megnéztem, sőt, azt sem bántam meg, hogy a gyerekeknek is megmutattuk az életnek (illetve a halálnak) ezt a részét. 
És, hogy Hannám mennyire elvarázsolt királykisasszony, az a délutáni csajos-plázás programunk során derült ki. Csak úgy mellesleg megkérdezte, hogy hogyan készültek a kiállítási anyagok... Nem hittem a fülemnek. Mondtam neki, hogy azok valamikor élő emberek voltak, csak vegyi eljárásokkal preparálták őket ilyenné... Nos, majdnem elájult. Hogy ezt eddig nem tudta. Hogy miért nem mondtam előbb. (Valóban kevés szó esett erről a magyarázó táblákon...) 
Ám nem kellett sok idő, hogy feldolgozza a hal(l)ottakat. Hamarosan kezdődik a Múmia kiállítás. Oda is menni szeretne...

2017. december 30., szombat

Összegzés

Holnap vége ennek az évnek is.
Tavaly, mikor Szilveszter napján a barátainkkal álltunk pezsgővel a kezünkben, összesen hat gyerekkel körülöttünk, arra gondoltam, hogy a 2017-es év csakis jobb lehet, mint a 2016-os volt.
...
Rögtön az elején, januárban kihagytam az államvizsgámat, egész egyszerűen nem mentem el (később ennek komoly következményei lettek).
Utána Árminfiamat súlyos pszichés és fizikai tünetei miatt pszichológushoz, majd másik iskolába kellett vinni (ez viszont életünk eddigi legjobb döntésének bizonyult, de amit addig átéltünk, hááát... :( ).
Február 17.-én meghalt apósom. Hirtelen és váratlanul. A gyerekeket alig tudtuk összekaparni a sokkból, magunkról és főként anyósomról nem is beszélve. 
Áprilisban megműtötték Álmost, rutin kozmetikai műtét volt, de hónapokig nyögte a következményeit, és kemény 2 napig a keze is gipszben volt, mert azt hitték, eltörött.
És ekkor még csak 4 hónap telt el az évből...
Júniusban kellett pótolnom az elhalasztott államvizsgámat. Azaz, kellett volna pótolnom - már a bizottság előtt ültem, mikor kiderült, hogy az egyetem nem nagyon akar engem elengedni. :(  Úgy gondolom, a kudarcom igazságtalan volt, a vizsgabizottság döntése érthetetlen, de majd egyszer elmesélem, ha mindenen túl leszek, mindenesetre el kellett volna mennem arra a januári időpontra, ez bizonyos.
Mindeközben a munkahelyem egyre inkább nyomasztott, több tényező miatt is, nyárra úgy éreztem, egy szakadékba zuhanok. Megrögzötten állást kerestem, interjúra is elmentem, megmozgattam minden ismerőst - mindegy hova, csak innen el...
És augusztus 28.-án csoda történt. Két jóakarómat mozgatni sem kellett, szépen a hátam mögött, tudtomon kívül leszerveztek mindent, pár E-mail váltás, és megkaptam álmaim állását. Igaz, hogy sokszor délután 3-kor eszem először, igaz, hogy tulajdonképpen kevesebbet vagyok a gyerekekkel (viszont a velük töltött időt igyekszem minőségivé és intenzívvé tenni), igaz, hogy nincs időm futni sem, de imádom amit csinálok, és jól esik, hogy elismernek, dicsérnek, és segítenek. Igaz, kaptam negatív kritikát is - a szemembe, a hátam mögött meg gondolom pláne -, de többen mondták, hogy szeretnek nekem nyilatkozni, mint azok, akik nem szeretnek. Volt, aki az egyik youtube-on megjelent magazinom alatt fejtette ki névtelenül, hogy alkalmatlan vagyok a feladatra. Nem mondom, hogy nem rontotta el az estémet, de valahogy csak túlléptem ezen is.
Árminom jól tanul, a matek ugyan nyögvenyelős, de minden másból négyes-ötös, új barátokat is szerzett.
A kisgimnazista Hannám igencsak elkezdett kamaszodni, némely tantárgyból zuhanórepülést produkál (holvanmáranégyegészhat), a táncban viszont sikeres. Próbálom vele megértetni, hogy abból nem lehet megélni, és azt is, hogy vegye kisebbre a száját mert bajok lesznek. Aki hasonló problémákat sikerrel megoldott, jelentkezzen nálam, SOS. :D
Álmosom óvodai véleményezése továbbra is elkeserítő, de bizakodásra ad okot, hogy itthon órákig eljátszik építős kütyükkel (karácsonyra supermagot kapott és csodákat kreál belőle), probléma nélkül társasjátékozik a 8 éves kortól ajánlott make and brake-kel, számokat ad össze és von ki 10 felett is, és folyamatosan kérdez, kérdez, kéééérdeeeez és kerget az őrületbe. Igaz, hogy egyáltalán nem rajzol még mindig, amikor mégis, abban nincs köszönet, de az iskolai előkészítőn a segítségemet elutasítva olyan szarvast és télapót rittyentett fából, papírból meg vattából, hogy csak na. És rendkívül muzikális, úgyhogy a zeneiskolát már beígértem neki, bár egyelőre hallani sem akar róla. 
Apjuk is köszöni szépen jól van, amikor későn érek haza, rendezi a gyerekeket, volt, hogy vacsorával vártak, és egyesegymaga építi be a tetőteret, hogy jövőre felköltözhessenek a kölykek a birodalmukba. A fürdőszobájuk már készen van. :)
Úgyhogy... nagyon jó lenne azt mondani, hogy minden jó, ha jó a vége... 
Újévi fogadalmat nem teszek, mert úgysem tartom be, de szeretném végre a kezemben tartani a második diplomámat, és szeretném újra lefutni a maratont. Mindkettő csak rajtam múlik.
Ám mindennél jobban szeretném, ha 2018 szilveszterére nem lennénk még kevesebben, ez viszont nem rajtam múlik. Mégis remélem, hogy nem olyan nagy kívánság ez...
Boldog 2018-at mindenkinek!

                                       

Csapat :D

 

Tűzvirág gála után



Kalocsaival a Ki Mit Tud? -on

 

Nagyfiam


Kisfiam

2017. november 10., péntek

Betűk

Dobáljuk a labdát a fiúkkal: aki elkapja, annak egy adott szó utolsó betűjével kell egy újabb szót kezdenie. Álmosnak a "t" betű jutott - már nem először.
- Tök! - mondja kábé harmadszor.
- Ez már volt!
- De ez egy másik tök!
...

2017. október 3., kedd

Olgi

Olgi meghalt. - Ez az üzenet érkezett tegnap este a messengeremre.
Nem akartam elhinni.
Mindig nevettük, ő is velünk együtt, ahogy bemutatkozott a telefonban: Cociális központ, Cs. Olga vagyok... Mindig megdicsérte a frizurámat, amikor ócskának éreztem, a ruhámat, amikor kényelmetlen volt, és "fogytál Emmácska"- állapította meg, amikor már egy hónapja nem bírtam elmenni futni. (Azt hittem, két embertől (anyumtól és a mamámtól) tudom csak elviselni, hogy Emmácskának hívnak, és most rájöttem, hogy ő volt a harmadik.) Mindig érdeklődött a gyerekek után, kérdezte, mikor megyek szabadságra, és őszintén sajnálkozott, mikor megtudta, hogy felmondtam. 
Tizenegy óra körül, már tudtuk, hogy ő csörög hátra az irodába, "Jó ebédhez szól a nóta" - azaz meghozták az ebédünket - felkiáltással, és már vártuk, hogy kérdezze, van-e kávé. Az utóbbi időben egyre gyakrabban kérdezte. Általában volt kávé.
Olgi mindent tudott. Minden érdekelte. Gondos volt és pontos.  Képes volt délután négykor bekopogtatni még az esetkonferenciára is (aminek a termet ő készítette elő), hogy közölje, lejárt a munkaidő... 
Olgi nem szimpla portás, hanem egy intézmény volt. Maga volt AZ intézmény.
A zöld mellényét, amit ilyentájt hordott, mert fázott a háta, és a papucsát talán még most is ott látnám az asztalánál, ha arra járnék.
Tudtuk, hogy baj van, bár sosem panaszkodott. Annyit mondott csak, hogy nem tud aludni.
Most sikerült elaludnia... Örökre. 
Legyen szép az álmod, Olgi. 


2017. október 1., vasárnap

Fiúk

Álmos minden reggel ordít az óvodában, mintha nyúznák. Mondtam neki:
- Borzasztó, amit művelsz, a kiscsoportosok szoktak sírni...
- Igen, de a nagycsoportosoknak is hiányozhat az anyukájuk!

***

Ármin meséli vacsora közben:
- Találtam az uszodában egy bankkártyát.
- És mit csináltál vele? - szinte szuggeráljuk bele apjával az ilyenkor elvárható választ, és már mondja is:
- Odaadtam a tanítónéninek. - Nem győzzük dicsérni,  erre ő:
- Úgyse tudtam a kódját...
XD


2017. szeptember 22., péntek

Kalapkabát

Tizenhét gyermekvédelemben eltöltött évet akasztok a szögre, a szakmai diplomámmal együtt. 
Elég volt. 
Nehéz lett a kabát, sokszor szorított is már, talán még szaga is volt. Ideje volt levenni. Február óta kerestem az új kabátot, amit aztán nem is nekem kellett felvennem - rám adták. Madarat lehetett volna fogatni velem augusztus utolsó napjaiban. Véget ért a másfél éve, apu halála óta tartó pechszériám.

Mást fogok csinálni, egészen mást. Már most imádom ezt a munkát, már most, alig egy hét után több elismerést és dicséretet kaptam, mint az eltelt 17 év alatt összesen.
Nagyon-nagyon sokat kell tanulnom, nagy az újságíró felelőssége, még az önkormányzati médiában is, vagy talán ott még nagyobb. Úgy éreztem, nagy szeretettel és bizalommal fogadtak új munkahelyemen, pedig nem vagyok már fiatal, az ott dolgozók többsége pedig az. De a második napra a fiúk egy számítógépet is összeraktak nekem vágóprogrammal együtt, telefont is kaptam, meg saját asztalt. Önálló munkákat bíztak rám, elég gyorsan. Végre hasznosnak érezhettem magam. Meg se kérdeztem, mennyi lesz a fizetésem. Szinte mindegy, ha nem kell leszívott aggyal, elkeseredve, kétségbeesve, gyomorgörcsökkel hazamennem, hogy szerencsétlen gyerekeim ötpercenként kérdezzék, hogy mi baj, jól vagyok-e. 
Végre talán nem kell naponta hülyének éreznem magam.

Keserédes volt a  mai búcsú az eddigi munkahelyemtől. Van néhány olyan kolléga, akiket kifejezetten sajnálok ott hagyni. Sokat megéltünk mi együtt, és tudom, hogy ritkán fogunk találkozni, ha találkozunk még egyáltalán. 
Nagyon szerettem a munkámat, amíg láttam cseppnyi értelmét, amíg jól éreztem magam a munkahelyemen, valójában, és nem csak hazudtam magamnak, hogy jól érzem ott magam.
Sokat adott nekem ez a 17 év. Számtalan embert megismertem, félreismertem, még saját magamat is. Nehezen múlik az önvád - ahogy egyik kedvenc kollégám mondta mindig: legszívesebben felköpnék és aláállnék. Azt gondolom, nekem megbocsátottak, akiket (meg)bántottam, de magamnak sosem fogok. 

Odafigyelek már, kit mennyire engedek a szívembe. Drága volt a tanulópénz.

Nem volt egyszerű esetmenedzsernek lenni. Nem volt egyszerű megtalálni a kényes egyensúlyt, hogy ne megmondóember legyek, hanem ami valójában is vagyok, egyenrangú kolléga. Nem egyszerű azt mondani a szülőnek, hogy "elvitetjük" a gyerekeit, ha nem változtat, és nem egyszerű megtenni a nevelésbe vételi javaslatot úgy, hogy tudjuk, nincs értelme. Nem egyszerű elviselni, hogy megátkoznak, és azzal fenyegetnek, hogy elásnak a kert végébe. Nem egyszerű megvédeni az álláspontunkat, nem egyszerű a széllel szemben... hm.... javaslatot tenni. Nem egyszerű elismerés és megbecsülés nélkül dolgozni. Túl sok szélmalommal kell harcolni ezen a pályán, partvonalon kívül - és sajnos belül is.
Remélem, az utódomnak kevesebb problémát okoz majd ez, mint amennyit nekem okozott. 

A média sem egyszerű pálya. Csoda, hogy 43 évesen újrakezdhetem, amit tulajdonképpen abba sem hagytam, de 18 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre megint érezzem azt a jellegzetes szerkesztőség-illatot, a frissen nyomtatott újság szagát. 

Tetszik ez az új kabát.

Hazaértem.

TelePaks Médiacentrum


(forrás: TelePaks; Molnár Gyula fotója)

Nektek pedig, kedveseim, mindent köszönök. A rétes isteni volt, írni pedig mindig ezzel fogok:


 (A felirat klasszikus: "Családkisegítők" : D :D <3)