2017. szeptember 22., péntek

Kalapkabát

Tizenhét gyermekvédelemben eltöltött évet akasztok a szögre, a szakmai diplomámmal együtt. 
Elég volt. 
Nehéz lett a kabát, sokszor szorított is már, talán még szaga is volt. Ideje volt levenni. Február óta kerestem az új kabátot, amit aztán nem is nekem kellett felvennem - rám adták. Madarat lehetett volna fogatni velem augusztus utolsó napjaiban. Véget ért a másfél éve, apu halála óta tartó pechszériám.

Mást fogok csinálni, egészen mást. Már most imádom ezt a munkát, már most, alig egy hét után több elismerést és dicséretet kaptam, mint az eltelt 17 év alatt összesen.
Nagyon-nagyon sokat kell tanulnom, nagy az újságíró felelőssége, még az önkormányzati médiában is, vagy talán ott még nagyobb. Úgy éreztem, nagy szeretettel és bizalommal fogadtak új munkahelyemen, pedig nem vagyok már fiatal, az ott dolgozók többsége pedig az. De a második napra a fiúk egy számítógépet is összeraktak nekem vágóprogrammal együtt, telefont is kaptam, meg saját asztalt. Önálló munkákat bíztak rám, elég gyorsan. Végre hasznosnak érezhettem magam. Meg se kérdeztem, mennyi lesz a fizetésem. Szinte mindegy, ha nem kell leszívott aggyal, elkeseredve, kétségbeesve, gyomorgörcsökkel hazamennem, hogy szerencsétlen gyerekeim ötpercenként kérdezzék, hogy mi baj, jól vagyok-e. 
Végre talán nem kell naponta hülyének éreznem magam.

Keserédes volt a  mai búcsú az eddigi munkahelyemtől. Van néhány olyan kolléga, akiket kifejezetten sajnálok ott hagyni. Sokat megéltünk mi együtt, és tudom, hogy ritkán fogunk találkozni, ha találkozunk még egyáltalán. 
Nagyon szerettem a munkámat, amíg láttam cseppnyi értelmét, amíg jól éreztem magam a munkahelyemen, valójában, és nem csak hazudtam magamnak, hogy jól érzem ott magam.
Sokat adott nekem ez a 17 év. Számtalan embert megismertem, félreismertem, még saját magamat is. Nehezen múlik az önvád - ahogy egyik kedvenc kollégám mondta mindig: legszívesebben felköpnék és aláállnék. Azt gondolom, nekem megbocsátottak, akiket (meg)bántottam, de magamnak sosem fogok. 

Odafigyelek már, kit mennyire engedek a szívembe. Drága volt a tanulópénz.

Nem volt egyszerű esetmenedzsernek lenni. Nem volt egyszerű megtalálni a kényes egyensúlyt, hogy ne megmondóember legyek, hanem ami valójában is vagyok, egyenrangú kolléga. Nem egyszerű azt mondani a szülőnek, hogy "elvitetjük" a gyerekeit, ha nem változtat, és nem egyszerű megtenni a nevelésbe vételi javaslatot úgy, hogy tudjuk, nincs értelme. Nem egyszerű elviselni, hogy megátkoznak, és azzal fenyegetnek, hogy elásnak a kert végébe. Nem egyszerű megvédeni az álláspontunkat, nem egyszerű a széllel szemben... hm.... javaslatot tenni. Nem egyszerű elismerés és megbecsülés nélkül dolgozni. Túl sok szélmalommal kell harcolni ezen a pályán, partvonalon kívül - és sajnos belül is.
Remélem, az utódomnak kevesebb problémát okoz majd ez, mint amennyit nekem okozott. 

A média sem egyszerű pálya. Csoda, hogy 43 évesen újrakezdhetem, amit tulajdonképpen abba sem hagytam, de 18 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre megint érezzem azt a jellegzetes szerkesztőség-illatot, a frissen nyomtatott újság szagát. 

Tetszik ez az új kabát.

Hazaértem.

TelePaks Médiacentrum


(forrás: TelePaks; Molnár Gyula fotója)

Nektek pedig, kedveseim, mindent köszönök. A rétes isteni volt, írni pedig mindig ezzel fogok:


 (A felirat klasszikus: "Családkisegítők" : D :D <3)

2017. augusztus 22., kedd

Betáblázva

Hanna Lucának igen zsúfolt a nyárutó.
A naptár (miután túl van egy négynapos vadrózsás táboron):
Augusztus 20. Fellépés a Tűzvirággal Pakson (előtte 4 napon át 3-3 és fél órás próbák...)
Augusztus 26. Fellépés a Tűzvirággal Ordason (előtte két, vélhetően maratoni próba)
Szeptember 1. sportágválasztó, azaz egész napos táncos bemutatókvagymik a sportpályán Pakson, így se évnyitóra, se iskolába nem megy...
Szeptember 2. Atomfutás - míg én futok, ők táncolnak (vagy nem)
Szeptember 9. vadrózsás fellépés Gerjenben
Szeptember 23. Tűzvirág Dunakömlődön
ésatöbbi ésatöbbi... amiről még nem tudunk. :)
Véresre törte a tánctábor záró rendezvénye előtt a lábát a karaktercipő. Kért egy lavór vizet, abban áztatta, és túltette magát a dolgon. Nem panaszkodik. Nem is igen izgul. A fellépés napján csendesebb, magába fordulóbb, kicsit ingerlékenyebb, mint egyébként, de ennyi. Élvezi a sminkelést, a csillogást, a táncot. Sose mondta még, hogy nem akarom, unom, elfáradtam, nem csinálom.
Remélem, sokáig tart ez még és nem szegi kedvét semmi... :)


Paks, augusztus 20. Kiss G. Péter fotója

2017. augusztus 19., szombat

Nőjj nagyra

Tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Sose egyszerű, amikor beülünk a nagy fehér autóba, és elmegyünk a Gyerekért, hogy elvigyük őt az otthonából egy számára idegen helyre, vagy azért, mert ő nem viselkedett megfelelően, vagy azért, mert a szülei, vagy azért, mert mindkettő...
A Nagymama, aki közel a nyolcvanhoz már öt éve nevelte unokáját, a Kislányt, hosszas vívódás után úgy döntött, nem bírja tovább. A Kislány most iskolás lesz, nem tudja elkísérni, nem képes tanulni vele, beteges lett, ereje elfogyott. Műtét előtt áll. Megírta hát levelét a Hivatalnak, intézkedjenek, amíg nem késő, vigyék a Kislányt jó helyre, ahol szeretik, törődnek vele, és olyan szépen nevelik, mint tette ő.
Ismertem a mosolygós, zöld szemű pici lányt, többször találkoztam vele, mikor az őt befogadó Nagymamánál jártam. Mikor odaértünk a takaros falusi ház elé, jött is ki elénk a legszebb nyári ruhájában, kis kalappal a fején. Mosolygott, mint mindig, de zöld szeme tele volt könnyel. Tudta, hogy itt kell hagynia a házat, a Nagymamát, a szomszédokat, a barátait.
- Tegnap még utoljára játszott velük - mondta a Nagymama, majd mutatta a számtalan dobozt, amibe rendszerezte a Kislány téli és nyári ruháit, cipőit, kedvenc játékait. Megvette neki az iskolatáskát is már. Még jó, hogy olyan nagy ez a fehér autó, belefért minden... Befért a Nagymama is, aki eljöhetett velünk, hogy megbizonyosodjon arról, jó helyre kerül a kisunokája.
Elindultunk. Láttam a tükörből, ahogy a Kislány búcsúzik. Integetett a szomszédoknak, a házaknak, az utcának... Végig szipogott az úton. Nagymamája is mellette. 
Megilletődötten szálltak ki a célnál és csodálkoztak rá a nagy házra, ahol a Kislány számára kijelölt nevelőszülő élt. 
- Itt fogsz lakni, kisunokám... 
Szeretettel fogadták. Együtt hordtuk be a csomagjait. A Kislány zokogva szorította magához a kis játék szintetizátorát, ami valami bolond dallamot kezdett közben játszani.
- Ilyennel még nem találkoztam - suttogta a szakember, aki a nevelőszülővel együtt várt ránk - A gyerekek rendszerint egy szál ruhában érkeznek...
A nagymama pedig megvette az ünneplő öltözetet is, vállfára akasztotta, úgy csomagolta el. Eltette a Kislány szeretett ovis takaróját is, és egy köteg fényképet...
El sem merem gondolni, mi játszódott le a kis nyolcéves lelkében, többet megélt már, mint sok felnőtt, és most elszakadt attól az embertől, aki a legjobban szerette.  Nem azért, mert rossz volt, nem azért, mert bántották. Lehet, hogy haragudott is a mamájára kicsit, de az is biztos: megértette, hogy eljárt a Nagymama felett az idő. Százszor, ezerszer átbeszélték ezt már otthon, kettesben, a kalács és a kakaó mellett, amit a Kislány annyira szeretett.
Kapsz majd itt is kakaót, kalácsot. Szeretni fognak, és te is szereted majd őket. Tanulnak veled, mesét olvasnak, elindítanak az életbe, és látogathatod a nagymamádat is, amíg csak lehet. 
Nőjj nagyra, kicsi lány.



2017. június 19., hétfő

Mindig búcsúzunk

A mi szegény gyerekeinknek zsenge korukig annyi halállal és gyásszal kapcsolatos megélése volt már, amennyi sok élemedett korú felnőttnek sem.
Andris, a dédi(k), az imádott nagypapák...
Azán két héttel ezelőtt az egyik törpenyúl.
Ma pedig a másik.
Minyon-Bogyó a fiúké volt, nagyfejű, bozontos kis jószág, imádnivaló kajlaság. Mindig mohón evett, azt gyanítjuk, ez lett a veszte is. Félrenyelhetett. Apjuk épp lent volt a szuterénben, ahol a ketrecük is áll; arra lett figyelmes, hogy a nyuszi görcsökben fetreng, levegő után kapkod, és már vége is volt, mielőtt bármit tehetett volna érte. Hanna egész éjjel, Ármin pedig két napig sírt utána, Álmos nagyon nem vette a lapot. Szerencsére. Minyon-Bogyó volt, nincs, ennyi.
Áfonya, Hanna nyuszija a múlt héten kis társat kapott, Franciska személyében, hamar összeszoktak. Kivittük őket gyakran a fűbe, ott szaladgáltak, nagyon barátságosak voltak, megtanulták, mikor kapnak enni, mikor kerülnek kézbe...
Aztán ma délelőtt Áfonya lebénult. Reggel még beszélgettem hozzá, evett, semmi baja nem volt, tízkor jött a telefon, apjuk hívott, hogy Hanna nyuszija is odavan... Hanna egész nap simogatta, kivitték a fűbe. Búcsúzott tőle. Negyed ötre volt időpont az állatorvoshoz, felkészítettük a gyerekeket, hogy a nyuszit valószínűleg el kell altatni, hogy ne szenvedjen.
Így is történt. Gerinctörés, vagy tályog. Az orvos szerint jól tette apjuk, hogy elvitte hozzá (Hanna is ment), csak szenvedett volna napokig. Kiküldte őket, míg elaltatta Áfonyát, majd beadta neki a végső injekciót. Hazahozták. Apjuk eltemette Minyon mellé. Elkészült a kereszt is, megcsináltuk szépen a sírt. Hanna résnyire bőgte a szemét, aztán elment biciklizni a barátnőjével. A szívem szakad meg érte.
Álmos elmesélte a mamának, hogy Áfonyát elaltatták, és aztán meg is halt. ^^ Merthát a kettő nem ugyanaz természetesen.




Nem akarok több nyulat - mondtam apjuknak. Pedig lesz, mert a gyerekek szeretnének és Franciskának is kell társ.
De én nem bírok kéthetente kiskedvencet siratni, nem bírom látni a gyerekeim fájdalmát. Kész Addams Family vagyunk már, de komolyan.
Álmos felfogása szerint:
- Ó, most lesz még egy nyúl, aztán meghal, aztán lesz helyette másik, és az is meghal, aztán az helyett is lesz másik...
Ehh.


2017. június 17., szombat

Eredmények

Mindenki bizonyítványokat posztol a fészbúkra, nyilván én se tettem másképp, akinek nem tetszik, továbbgörgeti úgyis. 
Nem tudok kitűnő bizonyítványokkal szolgálni, de annál nagyobb az örömöm. :)
Ez itt Árminé:


Az átlaga 4,3 lett. Sose volt ennyi, még a négyest sem érte el, ráadásul javuló tendenciát mutatott: matekból pl 2 db 3-as felmérője volt, és az utolsó lett akkora ötös, hogy az ellenőrzőjébe még mosolygós arcot is rajzolt mellé a tanító néni. Környezetből is a négyesét ötös követte. A 15 óra igazolatlan... Nos... Mondjuk azt, hogy a két iskola közötti átmenetnek köszönhető. (Ott még be volt íratva, miközben itt már járt, és nyilván két helyen nem lehetett egyszerre...) Most már mindegy, elfér az a bizonyítványban.

Ez meg itt a gimnazista Hanna Lucáé:


4,6. Németből csupa ötös... :D Matekból viszont hármas lett. Beszélgettem a tanárával, kifejtette, amit már többen: Hanna művészlélek. Elábrándozik, nem figyel, másképp gondolkodik. Azt mondta, nem baj, mert látja benne a tanulásra, megértésre való szándékot. Cél, hogy eljusson az érettségiig, nem kell ötösnek lennie. (Nanáhogynem.)
Viszont, kapott lelkifröccsöt is a kisasszony, ugyanis, bár ő cáfolja, de én látom, hogy alig tanul. Mi lenne, ha tanulna is? Mondtuk neki, nemhiába "csak" jó a szorgalma, és az Árminé példás, holott ő a jobb tanuló... 
Megvolt a ballagás és évzáró ma, templomban, hűvösben, szépen, meghatóan, több listányi országos és megyei versenyek eredményeivel, sportsikerekkel büszkélkedő gyereknévvel. ((Álmos végigaludta. :))
És most tiszta erőből nyári szünet. Ármint már most alig látom, csavarog, remélem, nem borítja ki a fél falut, mint tavaly tette... ^^

2017. május 15., hétfő

Egy év

Ma egy éve volt, hogy utoljára láttam az apukámat.
Csak feküdt a kórházi ágyban, a jobb oldalán, mert már nem is forgatták, összerezzent a legkisebb érintésre is, úgy hagyták, ahogy a legkényelmesebb volt neki.
Mentünk hozzá délután anyukámmal, és sejtettem valahol, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk, de magamban se mertem megfogalmazni. Fogtam a kezét, éreztem a pulzusát. A teste cserbenhagyta, de a szíve még élni akart - eddig a napig. Éreztem, hogy kimarad egy-egy dobbanás. Sokszor, többször, mint szokott. Mondtam is ezt anyukámnak, aki apu lábát melegítette.
Még megtöröltem az orrát, szemét, megigazítottuk a takaróját, megpusziltuk, megsimogattuk.
Aztán ott hagytuk.
Örökre.
Nem volt mellette senki, amikor elment. Tudom, hogy akkor már nem félt, akkor már nem fájt neki semmi.
Pünkösd hétfőjének hajnala volt.
A temetése polgári szertartás szerint zajlott, mert tudtuk, hogy így szerette volna. Az egyházhoz való viszonya nem tükrözte Istenhez való viszonyát. Hiszem, hogy valahol kapaszkodott belé, bár ezt sosem emlegette, sőt, látszólag felháborította, ha valaki a Mindenható közbenjárását kérte ügyében. A búcsúztatóra a zenéket én válogattam össze, anyum és az öcsém egyetértésével. Nem terveztünk bele egyházi éneket. És mégis...
Nagyon sok volt a koszorú és a virág, miközben rakták őket a sírra, folyamatosan szólt a zene, valószínűleg kevés volt időben, amit kiválogattunk, mert végül megszólalt a 422. zsoltár, amely nem szerepelt a listánkon:

 

- Nem is tudtam, hogy a Pityu vallásos volt - súgtak össze a gyásznép soraiban. 
Nem is volt az, talán csak a maga, titkolt módján. De humorérzéke, az mindig volt neki. Biztos ő intézte ezt a "bakit" - amit aztán cseppet sem bántunk, hogy bekövetkezett - odafentről. :) 
Azóta eltelt egy év - egy születésnap, egy karácsony, névnap, húsvét, nőnap, amit mindig nagy tiszteletben tartott, és anyák napja. Mind, mind nélküle. Holnap letelik a gyászév. Azt tanítják, egy év letelte után jobb lesz.
Nem jobb, és holnaptól sem változik semmi.
Sárgállanak a virágok apu sírján, anyum ültette őket, a kertjéből is hozott palántákat, a tüskés bokorból, amit még apu gondozott egy hajtást. Úgy hiányzik most is, mint egy év eltelte alatt minden nap hiányzott. 
Valami azonban mégis megváltozott 2016. május 16. óta.
Már nem félek a haláltól.


2017. május 5., péntek

Baleset(i)

Kedden bekövetkezett a rémálmaim egyike.
A fiúk a gyönyörűenfrissen aszfaltozott úttesten rollereztek. Ármin volt a rendőr, Álmos meg a rabló... Apjuk kint kertészkedett az udvaron. Bent molyoltam valamit, mikor éktelen visítás-sírás ütötte meg a fülemet, először azt gondoltam, Álmos szokásos hisztije. De aztán nagyon gyanús volt ez az ordítás, apja a karjában hozta be a kisebbiket, miközben Ármint osztotta, hogy miért nem szólt, miért nem segített, és miért neveti ki a picit. (Árminnak ez az egész kétnapi lelki gyötrődésébe került, annak ellenére, hogy másnaptól sokat beszélgettünk vele, apja elmagyarázta neki, miért üvöltötte le a fejét, de a gyerek viselkedése megváltozott, előjöttek a dührohamai, amik csak nagyon sokára csillapodtak le, illetve múltak el.)
Álmos szakadatlanul ordított, szaladtam elé, lógott a keze, apja szerint eltört. Nem akartam neki elhinni, de a szememnek már muszáj volt. Láthatóan  deformálódott az alkarja.
Anyumnak SOS telefon - meg egy lábon kihordott infarktus -, apjuk elhozta, ő vigyázott a nagyokra, amíg mi beverettünk az SBO traumatológiájára. Álmos remegett a félelemtől már itthon, azt hajtogatta, hogy ő nem akar ott maradni, ő nem akar a kezébe tűt. Előjöttek alig egy hónapos emlékei a műtétről, aminek a következményeit a mai napig nyögi. Azt hittem, megszakad érte a szívem. Nem tudtuk megnyugtatni.
Vártunk vagy fél órát, mire nyílt az ajtó, és egy idős néni előtt behívták a "fiatalembert", aki még mindig pityergett. Nem ordított, nem hisztizett, félelmében sírdogált. Nemrégdiplomázott doktorbácsi nem sok gyermekpszichológiát tanulhatott az egyetemen, mert a következőkkel rémisztgette szegény gyerekemet egyelőre anélkül, hogy egyáltalán ránézett volna a kezére:
- Ne sírjál, mert kiküldjük anyát.
- Fogadjál szót és csináld, amit mondok.
- Meséld el, mi történt! (Az nem volt elég, hogy én elmeséltem).
- Ha nem fogadsz szót, meg kell, hogy röntgenezzük, és attól két fejed fog nőni. - (Hatszor röntgenezték...)
- Mi fáj, az alkarod? (A hatévesem nem volt tisztában az alkar fogalmával, úgyhogy én tolmácsoltam felé az ilyen és ehhez hasonló tudományos kérdéseket...)
- Kint vár egy néni, előtte behívtunk, pedig neki biztos nagyobb baja van, mint neked. - Mivaaan???
Már annyira ingerült és kétségbeesett voltam, hogy legszívesebben ráordítottam volna a dokira, hogy csináljon már valamit ahelyett, hogy mumust játszik, de inkább a tőlem szokatlan módon igen határozottan megjegyeztem, hogy a gyereket nemrégiben műtötték, és ezért NAGYON FÉL. Ez hatott. Következett végre a vizsgálat, Álmos remegve működött együtt. A doki röntgent (70 év körüli asszisztense szerint röggönyt) kért.
A kisfiam itt volt a legügyesebb, talán azért, mert a röntgenben nem ijesztgette senki, nagyon kedves fiatalember magyarázta el neki, mi fog történni és tette a dolgát.
Kint várakozás közben érkezett egy újabb beteg: jól értesült anyukája súgta a fülünkbe, hogy Álmos gipszet fog kapni, mert eltört a keze, hallotta, míg bent volt a rendelőben a gyerekével... Éljen.
A gipszelés hasonlóan zajlott, mint a vizsgálat. Este tíz órakor az egyébként biztosan kedves, de nekünk nembejövős, tagbaszakadt Józsi próbált cirkuszosat játszani a fiammal, aki a félelemtől, a fájdalomtól és a fáradságtól már nem is látott, így Józsi humorára sem volt vevő (enyhén szólva).
- Zavartam ám már ki gyereket, mert hisztizett! - hangsúlyozom: Álmos nem hisztizett, igen csendben sírdogált. Kis híján én is vele.
- Mi vagy te, anyámasszony katonája? - dörögte Józsi - Újra bevezetik ám a katonaságot, majd téged is elvisznek.  Most olvastam, hogy a múlt században, ööö igen, a múlt században, 1814-től 1818-ig (!!) nagy háború volt, amiben sok katona meghalt. (Nahálaistennek.) Utána pedig Amerikában járvány tört ki, a spanyolok behurcolták, ez volt a spanyolnáthajárvány. Tízmillióan meghaltak. - Bíztam benne, hogy ma másról nem olvasott... A rögtönzött történelemóra közben azért szépen begipszelte Álmos kezét.



A rendelőbe visszatérve várt az újabb csapás.
- Anyuka, nagy baj van. Nem egyértelmű a röntgenfelvétel. Lehívom a főorvost, hogy ő is lássa. - közben az ifjú gyógyító mutogatta a felvételt, amelyen a ropiszerű csontocskákon kívül semmit nem láttam, amit mondott, azt meg nem értettem, fel se fogtam, azt hittem, valami naaagy és gyógyíthatatlan betegsége van a fiamnak. Nem tudom, miért rögtön ez a hülyeség jutott először eszembe, mindenesetre majdnem elájultam és kértem, hadd üljek le.
- De mégis... Most a legrosszabbra gondoljak?
- Gondoljunk a legrosszabbra, maximum pozitív csalódás ér. - Puff.
Kitámolyogtam a váróba, és apját kértem meg, hogy ő kísérje be Álmost az újabb "röggönyre", mert én perpillanat nem vagyok alkalmas semmire.
Jött a főorvos, aki biztos szívesebben aludt volna inkább, mert az összes beosztottjával meglehetősen arrogáns volt. Kért egy újabb röntgent. (Ha a doki korábbi megjegyzésére adunk, akkor Álmosnak már a 12. feje nőtt volna ki épp.) Jógyerek módjára vártuk, hogy szólítson a röntgenes, mint eddig, de most nem tette,s a főorvos rajtunk kérte számon, miért ülünk még mindig a váróban... Aztán besuhogott a vizsgálóba, és hallottuk, ahogy osztja a kedves fiatalembert: - Hívd már be őket, mert itt várják a sültgalambot! ...
Röntgen ismét, aztán kb. 10 perc múlva a konzílium utáni verdikt, immár a főorvos nélkül: a gyereknek még sincs nagy baj a kezével. De majd újra, másnap menjünk vissza kötözésre a szakrendelésre, aztán majd Paksra, ahova a CD-t vigyük, és több szem többet lát... Viszontlátásra.
Azóta Álmos köszöni jól van, a hendikepjét egész jól viseli, már megtanult bal kézzel enni, de alapvető dolgokban segítségre szorul. Egész nap mesét néz és tabletezik, fél kézzel legózik, és rajzolni is próbált már. Nem nyavalyog, nem hisztizik, tűri a sorsát.
Mi meg a miénket.