2017. március 18., szombat

Eszter

Eszterkét sose fogom elfelejteni.
Hanna már táncolt a Tűzvirágban, mikor ő megérkezett. Pici volt, vörös hajú, cserfes és nagyon ügyes. Apukája, anyukája és a kishúga is kísérte a főpróbákra.
Aztán egyszer csak Eszterke nem jött többet. Megtudtuk: nagyon beteg. Kezelték Pécsen, Budapesten, folyamatosan követtem az anyukája Facebook-bejegyzéseit, drukkoltam neki, hogy meggyógyuljon, összefogott érte egy egész város; a táncegyüttes, civil szervezetek, az iskolája, a sportvilág... Jöttek a fotók: Eszterke még hosszú hajjal, aztán kis kopaszon, szájmaszkban, csövekkel, de szinte mindig mosolygósan. Eszter rajzai, kórházban megírt dolgozatai - gyönyörűek, csupa ötösök. Parlamentbe látogatott, híres emberekkel, sztárokkal találkozott,  alapítvány kampányarca lett, nőtt a haja, úgy tűnt meggyógyult - aztán mégsem. A csontvelődonor adott számára még egy új reményt, de karácsony után ez is szertefoszlott. Eszterke Pécsre került, és az anyukája a fészbúkon sem jelentkezett. 
Sejthető volt, hogy baj van.
Aztán múlt vasárnap este, hosszú idő óta először, új bejegyzés került anyukája oldalára.
Eszterke elment.
Néztem a mosolygós arcát, a felvételeket, amelyeken még ő is szerepel, a vele készült tévéműsort, ahol koránál sokkal érettebben nyilatkozott. Fogalmam se volt, hogy mondom meg ezt Hannának, hogy fogja majd fel, hogy nem "csak" sosemlátott kisbabatestvérek és idős nagypapák halhatnak meg, hanem az olyan kislányok is megszűnhetnek létezni, mint ő.
Másnap reggel ballagtam Paks utcáin, és nem értettem, hogy veszi a bátorságot a Nap, hogy ilyen szépen süssön, hogy merészelnek a madarak énekelni? Haragudtam az Akárkire, ott fent, aki engedte, hogy egy ilyen csupaderű, csupaélet  gyermek ennyit szenvedjen, ráadásul mindhiába.
Nincs több mosoly, huncut pillantás, nincs több tánc. 
Egy angyallal ismét több van a mennyben. Eszter örökre tíz éves marad.
Ég áldjon, drága kicsi lány.




2017. március 17., péntek

Álmos beindult

Álmos gyártja az aranyköpéseit. Ma például:

Miért van az emberek fogán zsinór?
- Az a fogszabályzójuk, fiam.
***
- Nagyon rossz lehet a kutyáknak.
- ?
- Mert amikor kakilnak, nem törli meg utána senki a feneküket.
- ...
***
- Anya, a fodrász bácsinál ma nagyon sok haj volt. Annyi haj volt, hogy lehetett volna levest főzni belőle.
***
Az apjának, mikor mécsest gyújtottak apósuram sírján:
- Nagyon korán meghalt a Feri papa. Még szerettem volna vele sokat játszani.

 

Nem szól már a hegedű

Egy év kilenc hónap - eddig tartott Hanna hegedűs pályafutása.
Emlékszem rá, amikor 2015 nyarán kijelentette, hogy ő hegedülni szeretne. Mondtam neki, jólvanlányom, ha még szeptemberben is hegedülni akarsz, elviszlek a zeneiskolába. Gondoltam, úgysem lesz abból semmi.
De lett. 
Bejutott. Szerette, gyakorolt. Ügyes volt, szóba került, hogy első után rögtön a harmadik évfolyamban folytathatná.
Aztán valami történt, azazhogy sok minden történt: papa halála, iskolaváltás (általánosból gimnáziumba ráadásul), a Tűzvirágban egy csoporttal feljebb került, ez sokkal több munkával jár, aztán a másik papa halála... Hanna dekoncentrált lett, nem figyelt, nem gyakorolt eleget, amelyik hangot az egyik kottasorban megtalálta, azt a másik sorban nem, elege lett. 
Pedig a tanára március elején növendékhangversenyre is elvitte, fellépett.
Kedden piros arccal, szinte sírva jött ki a próbáról és közölte, hogy ő ugyan ide többet sosem. Beszélgettünk sokat, de eltökélt volt.
Ma bementünk elköszönni. Nem volt egyszerű (ez sem. Úgy látszik, ez az év, mint a tavalyi is volt, a búcsúzások éve...)
Megtudtuk Borika "nénitől", hogy az ő ajtaja mindig nyitva áll előtte.  Bármikor visszairatkozhat, soha nem volt tehetségtelen, vagy buta.
De Hanna egyelőre nem szeretne újra belépni rajta. Azt mondta, és mi elfogadjuk, megértjük és támogatjuk, hogy inkább most már csak a tánccal foglalkozna. Felszabadult lett és megkönnyebbült.
Kérte azért, hogy a szobában álló kottaállványt ne rakjam el...


Egy tavaly nyári hangszerbemutatón.

Büdös

Álmos:
- Aki beteg, annak büdös a szája?
-...ööö... igen, elképzelhető.
- És miért?
- A baktériumok miatt - Szünet, szinte hallom, ahogy gondolkodik.
- Akkor most már tudom. A baktériumok büdös lények.


2017. március 16., csütörtök

Jövőkép

Hannával beszélgettünk, mi szeretne lenni, ha nagy lesz.
- Hát táncos. Ha nem vesznek fel a főiskolára, akkor virágkötő.
Kész. Középút nincs. :D


Kimázolva egy Tűzvirág-fellépés után. Színpadon egyébként jól mutat. :)

2017. február 28., kedd

Utóhang - avagy: hogymikvannak...


Azt hallottam, hogy az én iskolafóbiás blogbejegyzésem miatt mennek el/szeretnének elmenni a helyi suliból gyerekek tömegei. Mesélik, hogy ezzel a szösszenettel én nagyon rosszat tettem az iskolának.
Ez így elég vicces.
Mert.
A bejegyzésem miatt egyedül a majdnemtízévesemnek lehet kifogása, aki éppen tegnap el is olvasta, mit írtam róla, közöltem vele, kisfiam, ez téged érint, egyedül miattad vagyok hajlandó kitörölni (személyiségi jogai és miegymás) miatt, de azt mondta, dehogyis anya, hagyjad csak.
Az írásommal semmi mást nem akartam elérni – azon kívül, hogy kiengedtem a gőzt a döntésem utáni számonkérés miatt, amit, hangsúlyozom, nem a fiam tanáraitól kaptam -, csak, hogy lássátok, milyen borzasztó állapotba tud kerülni egy gyerek lelki okok miatt, hogy ezeket az okokat a megfelelés iránti vágy, a teljesítménykényszer, és az is okozhatja, hogy érzi, nem olyan, mint a többi, és tudja, hogy nem „ura” a környezetének, sőt, olykor saját magának sem.
A bejegyzésben nem győztem hangsúlyozni, hogy az iskola jó iskola. Több, mint száz gyereknek teljesen megfelel, megfelelt a lányomnak is, pedig náluk is volt fejszámolás. Megfelelt volna a fiamnak is, nem is szeretett volna elmenni innen, maximum tizennégy évesen is a harmadikat járná, abból kiindulva, amilyen zuhanórepülést produkált két hónap alatt. Az itt tanulók remekül szerepelnek a teszteken, felméréseken; a középiskolákban, ahol a tanárok szeretik őket mert többet tudnak, mint a máshonnan érkezettek, javítanak az eredményükön.
De az én fiam el se jutott volna a középiskoláig. Ezek után félve jegyzem meg, de ma már látok azért esélyt erre. ^^
Én is ide jártam, nagyon szerettem, pedig nagy volt a szigorúság. Ennek ellenére eszembe se jutott lelkibetegnek lenni.
A fiam ilyen. Elég szomorú egy kisgyerek számlájára (vagy az én számlámra) írni mások döntéseit, vagy akár a saját döntéseinket, kiforgatni a szavaimat, illetve, azokat a mondataimat, ahol nem emelem piedesztálra az iskolát, kiélezni. Ha valaki elviszi innen a gyerekét, az legyen az ő elhatározása, és ne én legyek az elindítója az elvándorlásnak azzal, hogy leírtam a gondolataimat (amelyekben nem szidtam és nem rágalmaztam senkit), és a gyerekem problémáit.
Úgyhogy kedves szülők, azzal a felkiáltással, hogy merazármintiselvittékésmilyenjóneki, ne irassátok máshova a gyerekeket. Ármin esete egyedi, a tanító nénik pedig nem esznek embert. Tessék véget vetni a szóbeszédeknek, és csakéskizárólag saját tapasztalatokra alapozni.
Köszöntem. ;-)

2017. február 22., szerda

Iskolafóbia

Te mit csinálsz, amikor a gyereked krokodilkönnyekkel ébred, fáj a hasa és minden reggel - tényleg - hasmenése van, és hányna is, ha lenne mit, de nincs mit, mivel étvágya sincs és csak fogy?
Mit csinálsz, amikor a hét két napján érzi jól magát: péntek délután és szombaton, mert vasárnap már egész nap a fejét fájdítja és nem akar iskolába menni?
Mit csinálsz, amikor úgy tud elaludni csak, hogy odamész mellé és fogod a kezét?
Mit csinálsz, amikor rémálmai vannak és fetreng az ágyban? 
Mit csinálsz, amikor minden este csak az órarendjét szajkózza, és azt, hogy mikor jöhet haza az iskolából, kényszeresen mászkál vagy ül ugyan, de a lábát rázza?
Mit csinálsz, amikor az addig eleven, szófogadatlan és nagyszájú gyereked egyik napról a másikra megjavul, nem bántja a kisöccsét, nem szekálja a nővérét és két lépést sem tudsz nélküle tenni, mert folyton melletted lenne?
Mit csinálsz, amikor az iskolában dühös, csapkod, ha valami nem tetszik neki és a szünetben sem "viselkedik"?
Mit csinálsz, amikor az írásképe, ami eddig se volt olyan, mint a kódexmásolóké, borzalmasan eltorzul? Mit csinálsz amikor fejszámolásból már csak egyest bír produkálni? (20 számolásból 4 hiba egyenlő a kisegyessel.) 
Mi kétségbe estünk és elvittük a doktornénihez, aki mindenféle kivizsgálásra elküldte. Az eredmények semmi fizikai okát nem mutatták a rosszulléteinek. Doktornéni pszichológust javasolt, de vittük volna magunktól is. Megtaláltuk a legjobb szakembert, aki első beszélgetésünkkor azzal indított, hogy nem érti, mert ez az iskola egy jó iskola. 
Aztán megvizsgálta Ármint... és olyanokat mondott és mutatott, hogy a sírás kerülgetett. Láttam Ármin "világát", amit a világjáték-tesztben kirakott. Nem írom le, amit a doktornő mesélt a vizsgálatai alapján a fiamról és az ő problémáiról (bár egyik se minket érintett okként, hanem kivétel nélkül az iskolát), azt viszont igen, hogy azonnali intézményváltást javasolt. 
Súlyos neurózis és iskolafóbia miatt.
Én nem hibáztatok senkit. Ármin volt osztályfőnöke egyébként is tündér, sírva köszöntünk el egymástól, mert sajnálom, hogy a gyerekemnek itt kell hagynia egy olyan közösséget és intézményt, amit nagyon szeretett azért, mert nem tudta megugrani a lécet és ebbe belebetegedett. Ármin sosem panaszkodott, csak mesélt, a meséi tartalmán sokszor megrökönyödtem, hittem is, meg nem is őket. 
Nem volt egyszerű döntés, mint ahogy tavaly nyáron az sem, hogy Hannát elvittem innen.  Hannánál az élet minket igazolt, és nagyon bíztam abban, hogy Ármin esetében is így lesz, de nem volt választás, a fiam tönkrement, lépni kellett. 
Lehetett bennem lelkiismeretfurdalást kelteni azzal, hogy rákérdeznek, jobb lesz-e neki az új helyen és mi lesz, ha nem; lehet kétségbe vonni a döntésem racionalitását... Lehet, azért produkál tüneteket, mert hiányzik neki Hanna (Hanna sosem érdekelte és a tünetei 2 hónapja kezdődtek), egyébként meg nem baj, hogy rossz (egyébként meg de, mert egy másik osztály tanítója panaszkodott rá a szünetben), meg ő egyébként is közepes képességű gyerek (tudjuk, mert a szakvélemény, amire kb. senki nem figyelt, pont ezt írta le, úgyhogy tisztában vagyunk a képességeivel és elfogadjuk ezt; a hármasért is dicséretet kapott itthon.) Lehet szidni az új iskoláját és annak módszereit is, meg az én módszereimet is - állok elébe. 
Nincs baj az itthoni iskolával. Hanna is bírta. De az én minden látszat ellenére hiperérzékeny, lassabb felfogású, gyengébb képességű fiam elveszett benne. Igen, ez a megoldás: megfogom, és elviszem - akárki akármit gondol és mond, vagy próbál lebeszélni erről. Nem, nem a jobb jegyek reményében vittem el, őt sem, és Hannát sem (ennek ellenére Hanna a gimnáziumban ahol más a matek, más a történelem és más a természetismeret is, mint általánosban, emellett 2 nyelvet tanul és heti kétszer 7 órája van - 4 tizedet javított, most 4,6-os az átlaga és nincs egy hármasa sem, de tanul, mert látja értelmét, mert húzza az osztály, és nem azzal indul el reggelenként, mint ötödikben itthon, hogy: de ugye nem lesz semmi baj?) Elvittem őket, mert az egyiknek a jövője, a másiknak az egészsége volt fontos számomra, számunkra.
És Ármin kedd óta egyre kevésbé fájdítja a hasát, fejét. Nincs hasmenése. Eszik, mint a gép,  a tanító nénije pedig megkért, hogy csomagoljak neki több kaját... :) Újra rosszalkodik itthon. Elalszik egyedül és reggel se mászik át az ágyamba. Hozott vagy 5 pirospontot és egy ötöst. Gyönyörűen ír (igaz, harmadikasoknak csíkozott füzetbe, merthogy harmadikas és nem negyedikes...), és számol (a maga ütemében, mert itt nincs gyors-fejszámoltatás, amibe végül beletörött a bicskája). Van viszont sok játék, foci, dicséret; ha több gyerek hiányzik, akkor egymás mellé ülhetnek, hogy senki ne legyen egyedül, hagynak időt órán, dolgozatoknál annak, aki lassabb, és a többi... Ugyanazokból a könyvekből tanulnak és ugyanott tartanak egyébként, ahol itthon. Később, ha szüksége lesz rá, fejlesztést is kaphat a korrepetálás mellé. Tisztában van vele, hogy négyig suliban kell lennie, és nem sír, nem hisztizik, hogy előbb hazamenne.
Nehéz élethelyzetben vagyunk az utóbbi napokban, sőt hónapokban, hosszú út áll Ármin előtt is, de, ha így halad, megnyugodhatunk, azt hiszem.
(Tegnap az apja bement a régi sulijába az ellenőrzőjéért és a bizonyítványáért. Az ellenőrzőben ott virított néhány újonnan beírt egyes, kettes. Ha így folytatta volna, megbukik, pedig a félévije még viszonylag jó lett. :/ )

(Ön)igazolásként (is) néhány kézzel fogható bizonyíték. 
A ceruzái (a pirosat egy hete használja az új iskolában, a másik hármat szétrágta, mint az összes többit folyamatosan, így kivettük a tolltartójából...):



 És a matek munkafüzete:






Álmos és a halál


- Hol van most a papa?
- A mennyországban.
- Az hol van?
- Fent, a csillagok között.
- És lát minket?
- Persze, szerintem igen.
- De csak akkor lát, amikor nincs felhős...

***

- Mama, te sajnálod a papát?
- Igen, sajnálom - mondja anyukám.
- Én nem sajnálom, mert én még nem vagyok nagy.




2017. február 18., szombat

Még utoljára

Még utoljára látta az unokáját a farsangon.
Még utoljára eljött velem Árminért az új iskolájába tegnap délben. Megmutatta, hogy ipariban abban az ódon, hangulatos épületben tanult, ahol Ármin, megmutatta az osztályt is, amelyikben...
Még utoljára látta, hova jár Hanna, ha esetleg be szeretne érte jönni autóval, hol keresse...
Még utoljára elment anyósom gyógyszeréért a patikába.
Még utoljára kibiciklizett a temetőbe. Az utat volt, hogy naponta többször megtette, a kisunokájához, szüleihez. 
Még utoljára ott találkozott a fiával, adott neki egy doboz gyufát, hogy az unokája sírján éghessen a mécses, és nem engedte, hogy Feri visszaadja neki a dobozt. Jó lesz az még valamikor, fiam - mondta neki.
Még utoljára megette a vacsoráját, és lelkendezett "Erzsikémnek", az anyósomnak, hogy három meccs is lesz a tévében.
Még utoljára megsimogatta élete párjának vállát és viccelődött vele.
Utoljára becsukta maga mögött a szobaajtót.
Tíz perc múlva halott volt.

Hanna egész nap zokog és azt kérdezi, Feri papa lát-e minket. Álmos ismét rezignáltan konstatálta, hogy a papája, a másik is, felment az angyalokhoz. Szinte már természetes neki, hogy akit szeret, az előbb-utóbb felvándorol az angyalokhoz. Ármin a maga kis különös módján gyászol. Nem sír, látszik, nem tud mit kezdeni az érzéseivel. Idétlenkedik, rosszalkodik, aztán nekiáll csendben  játszani, időnként hozzám, vagy az apjához bújik. Még apu halálát sem dolgozta fel. Azt mondta, úgy érzi, mintha Feri papa még most is élne. Így leszünk még egy darabig mindannyian.

Feri papa a második apánk volt. Nekem is, meg a gyerekeknek is. Tudom, hogy nagyon szeretett engem, az unokáiért pedig rajongott. Feri papa mindenre kapható volt, hatszázszor körbebiciklizte a falut Árminnal, megtanította helyesen közlekedni, rengeteget sétált, játszott vele, és Álmossal is, nem is tudom felsorolni, mennyi mindent megtett nekik, értük. A kis táncosokra, Abigélre és Hannára elmondhatatlanul büszke volt. Mindig mindenben számíthattunk rá, anyósommal együtt csapot-papot ott hagytak és segítettek nekünk, ha kellett.

Már nem tudok neki levest merni anyósom készítette nagy családi ebédekkor, és nem eszi meg senki a gyerekek maradékát.
Nem csoszog az ablak alatt, csak, hogy megnézze a gyerekeket, vagy szerszámot kérjen a fiától, vagy segítsen neki megszerelni, felépíteni, vagy épp szétszedni valamit. Pedig itt a hűtőben várja az alkoholmentes sör.
Nem viszi többet dolgozni az ács-csapatot - az utolsó pillanatig úgy várta a munkanapokat, mint a gyerekek.
Nem megy többet a temetőbe sem. 
Bővítette az égi csapatot... Remélem, apuval söröznek ott fent, mint ahogy itt nálunk szoktak, a kerti hintán, és politizálnak. Andris halála után, otthon, náluk, a szobában, hónapokig tologatta az üres babakocsit - azt hitte, senki sem látja. Tegnap este, 9 óra után pár perccel remélem, találkozott Andrissal is, és sétáltatja őt az égi babakocsiban.
Isten veled, Feri papa. Hiányozni fogsz.  





2017. január 13., péntek

Államvizsga - nulladik rész

Hát, az úgy volt, hogy tizenhatésfél - jézusatyaúristen - évvel az egyetemi tanulmányaim megkezdése után tegnap végre államvizsgázhattam volna.
De csak azért, mert kijött egy törvénymósodítás, hogy 2018 nyaráig, vagy soha. Ha a kényszer nem sürgetett volna, nagymamakoromig vagy még azon is túl vártam volna ezzel.
De mostanra mindenem megvolt. A szigorlataim, az abszolutóriumom (2006 óta... ^^), az ötös szakdolgozatom.
Meg az önbizalmam, hogy én bizony két és fél hét alatt meg tudok tanulni egy tonna könyvet.
Aha.
Két ünnep között nem lehet, mert ugye itthon vannak a gyerekek, és hát ők a fontosabbak. Január 3.-tól szabadságon voltam (egy nap azért be kellett mennem dolgozni, mert a határidő nagy úr...). Aztán Ármin téli szünet előtt megkezdődött szorongásos rohamai folytatódtak (szörnyűek, én már csak tudom, magamról is), így kivizsgálás kezdődött. A szabadságom minden napján Pakson voltam vele, és nem úsztunk meg egy háromnapos rettegő periódust sem, mert az első laborvizsgálat magas vércukorsztintet mutatott. A második már nem.
Szóval, szabadság ide, vagy oda, nem igazán haladtam, és közben rádöbbentem a szörnyű tényre: tizenévekkel ezelőtti tananyag, mégha ötösöket is kaptam a tartalmukra a vizsgákon, bizony nem jön vissza egyszeri olvasásra.
Többszörire sem.
Ráadásul új anyag is volt a tételek között jócskán, akadt, amelyikhez sehol nem találtam forrást.
Ennek ellenére még csütörtök hajnali 3-kor is azon voltam, hogy reggel hatkor indulunk Budapestre.
Aztán, ültem a fürdőszobában a kád mellett, tanultam (ott jó meleg volt a padló és nem zavartam senkit), mikor jöttek a csillagok, és az ájulás. Aztán megint.
Ezzel megérett az elhatározásom, hogy én bizony nem megyek sehova. Az államvizsga, itt, a "siker" kapujában álom marad. (Persze, hogy elmehettem volna, ha nagyon akarok, hisz fél lábbal a sírban is... Nade annyira azért mégsem akartam.) 
Féltem a kudarctól, még úgy is, hogy akárhogy számoltam, a négyes átlagú diplomám akkor is meglett volna, ha a vizsgán kettest kapok. (Bár ez kit érdekel... Sehol nem nézik meg. Max. a doktorképzésnél, ahol a négyes a minimum, de oda meg úgyse megyek.)
De mi lesz, ha megbuktatnak... Vérciki már. Főleg, hogy énhülye még a fészbúkra is kiposztoltam a várható nagy eseményt. :P
Olvastam az anyagot (fekve, nehogy elájuljak megint), és úgy tűnt, mintha sohasem láttam volna azokat a sorokat. Keveredtek a népmozgalmi statisztikák, a struktúra tengelyei, a szociálpszichológiai mérések meg kutatások adataival. Őskáosz, totális pánik.
A gyerekek az utolsó 3 napban egy félőrültet láttak folyamatosan személyemben (és folyton jöttek utánam, amikor tanultam és csendben molyoltak körülöttem). Hanna meg is kérdezte, hogy neki is kell-e majd államvizsgáznia. Mondtam neki, ha főiskolára vagy egyetemre megy, akkor igen. Közölte, hogy akkor ő nem is megy. Álmos viszont örömmel nyugtázta, hogy neki nem kell sose államvizsgát tennie, mert ő apuka lesz és nem anyuka. Meghagytam a hitében.
Apjuk segített nekem, volt, hogy el is mosogatott. :) 
Mégis kudarcot vallottam.
Egy napig gyászoltam a gondolatot, hogy túl lehetnék életem utolsó nagy vizsgáján, közben irtózatos migrénnel és mindenféle emésztőrendszeri tünetekkel kínlódtam (jah, és ha már itthon maradtam, elvittem Álmosomat az orvoshoz, mert épp megtalálta egy vírus...); de mára elengedtem.
A férjem visszakapta a feleségét, a gyerekek az anyjukat.
Nyárra felkészülök. Végülis, már elkezdtem. :D



Eötvös Loránd Tudományegyetem, Társadalomtudományi Kar, szociológia szak. Szerettem nagyon ide járni, bár szenilitásom már alig enged visszaemlékezni rá. :D