2019. április 28., vasárnap

Gondolatok premier után

Ezer éve írtam már... Nem, mintha nem lenne mit... :) Álmos iskolás lett, igyekszik, azt mondta a tanító nénije okos, nagyon jó meglátásai vannak, matekagyú (mint az öcsém, amúgy senki más a családban), számol még magyarórán is, szépen olvas, csak épp írni nem tud rendesen... De nagyon nem. A napokban eltörte a kezét. Most tényleg eltörte.
Ármin imádnivaló kiskamasz, az egyik pillanatban "agyoncsapnám", a másikban levesz a lábamról. Nem egyszerű vele, de annál értékesebb kis ember. Sokszor olyanokat mond, hogy csak lesek.
Hanna meg... Hanna. Miatta írom ezt a posztot.
Hanna felnőtt, bár alig múlt 14. Nagyon öntudatos, önálló, rendkívül szórakozott művészlélek. Az iskolai előmeneteléről személyiségi jogai figyelembevételével nem nyilatkozom, de keményen a sarkára léptem, így megkezdte felfelé ívelő pályáját :D Matekból és a reál tárgyakból nem, de azokkal sajnos én sem tudok mit kezdeni. :( Táncol. Táncol nappal, táncol éjjel, a jutubon táncos videókat néz, mint ahogy 8-10 éves korától sejtem, tényleg ez az élete. Már nem kell rászólni, hogy mosolyogjon a színpadon, azt mondja: "Anya, nem is tudnék nem mosolyogni".
Tegnap és előtte volt a Tűzvirág premier előadása. Pénteken már szomorkodott, nem akarta, hogy vége legyen. Egy évet készültek rá, kemény munkával, mindig türelmetlenül várta a következő próbanapot (a keddet, a csütörtököt, a pénteket és a szombatot). Egy-két kivétellel mindegyik próbán ott volt, betegen is beült a nézőtérre. Megkapta az egyik szóló szerepet az első felvonásban: egy zseniális hatéves kislánnyal a juh szerepét alakította. Ragyogott, élt a színpadon, a meghajlásnál hatalmas tapsot kaptak ők ketten.




A második felvonásban Don Quijote történetét dolgozták fel, ez volt az első táncszínház, ahol már ők is szerepelhettek, az újonnan nagyok közé került táncosok. Hanna imádta a szteppcipőt, a spanyol táncokat, csillogó szemmel zsebelte be ő is a vastapsot, nem számoltam, hányszor hívtuk őket vissza, de ötször legalább, fájt a kezem, arcomon maradt a teliszájas mosoly.





Az előadások szüneteiben sorra jöttek hozzám ismerősök, olyanok is, akikről tudom, hogy különösebben nem kedvelnek, és gratuláltak hozzá. Azt mondták, színpadra termett, meg, hogy csoda ez a lány, meg, hogy magára vonzotta a tekinteteket, meg, hogy... Már nem is tudom, mit, az agyam nem fogta, de a szívem elraktározta az összes dicséretet örökre. Elmondhatatlanul büszkék vagyunk rá az apjával. Nem tudott nem eszembe jutni az, hogy nemhiába ilyen ő, Andris küldte nekünk vigaszul maga helyett... Eszembe jutottak a papák is, miközben az első sorból bámultam a lányomat, hogy nem láthatják már, apósom biztos sírna az örömtől, apukám pedig úgy mosolyogna, ahogy csak a büszkeségtől szokott rám, az öcsémre, meg az unokáira...
Eszembe jutott az is, mikor négyévesen először táncolni vittem a helyi táncegyüttesbe, a Vadrózsába, ahonnan nagyon sokat kapott, és ahonnan szeptemberben eljött, a Tűzvirág miatt. Láttam magam előtt a kis kékfestő szoknyájában, Zsófi néni kezét fogva, röpködő fehér szalagokkal a narancssárga hajában. Láttam az első tűzvirágos fellépését, mikor hétévesen Olivérrel a kalocsait ropta kettesben a nagy színpadon, és az egyik főpórbáról pityeregve jött ki azzal, hogy "nem értettem, mit mond Magdi néni"... Pörögtek lelki szemeim előtt az évek, a februártól áprilisig tartó próbaidőszakok, amikor hétvégente is Pakson voltam vele, ügyeltem még néhány szülővel együtt rá és a többiekre. Nézték a videót, társasoztak, rajzoltak, aztán már csak öltöztetni kellett őket, most meg már azt sem... Önállóak. Nincs ránk szükségük, és ez így van jól.
Már itt van, a felnőtt együttesben. Az imádott koreográfusból, Dávid bácsiból Dávid lett, aki egyenrangú partnerként kezeli őket, hisz egy csapatban vannak. Hanna az előadások előtt kivasalja a kötőjét, egyedül veszi fel az összes szoknyáját, egy órát ül a sminkben, és mindezt élvezi. Már most készül a nyári horvátországi edzőtáborra, amivel kapcsolatban nem az érdekli, hogy tengerparton lesz a szállásuk, hanem az, hogy három új táncot tanulhat.
A Táncművészeti Egyetemen szeretne tovább tanulni. Minden vágyam, hogy teljesüljön az álma...





2018. augusztus 17., péntek

Ármin mondja

Ármintól kérdezem, elfér-e az ágyán?
- Persze, hogy elférek, mert jó ember vagyok és a jó ember kis helyen is elfér.

+++

Kérdezi tőlem este:
- Anya, az létezik, hogy valaki meghal és más testben újra születik?
- Igen, annak, aki hisz a lélekvándorlásban...
- Én hiszek. Meg is keresem majd a papát.


2018. július 11., szerda

Egy gyilkosság margójára

Negyvennégy éves volt, mint én.
Három gyermeke volt, mint nekem.
Szociális munkás volt - mint ahogy én már sosem leszek.
Az élete volt a szakmája - mint ahogy, az utóbbi csaknem egy évben már látom, nekem sosem.
Erején felül, még otthon is dolgozott, szívügye volt, hogy az elesetteken segítsen. Gyermektábort szervezett a napokban, az összes fészbúk-bejegyzése arra utal, mennyire szerette a hivatását.
Ma megölték. Nyakon szúrták, miközben a munkáját végezte, a munkahelyén.
Megszakad a szívem a gyerekeiért, a férjéért, akik ma hiába várták haza. Megszakad a szívem érte, aki talán boldogan, tettre készen ment ma dolgozni - utoljára.
Megszakad a szívem a szociális munkásokért, akiket sem erkölcsileg, sem anyagilag nem becsülnek meg, a "köszönöm" az a szó, amit szinte sosem hallanak.
Szégyen és fájdalom. Az ország, a szakma szégyene, fájdalma.
Nem  tudom, a 61 éves ügyfél, aki - a híradások szerint - az inárcsi hivatal folyosóján üvöltözött, hogy neki senki nem segít, majd a családsegítőre támadt és végzetesen megszúrta, felfogta-e, mit tesz?
A szociális munkásokat nem védi semmi, nem kapnak még veszélyességi pótlékot sem. Talán még gázspray-jük sincs. Persze, nem, mintha mindez az életüket megmentené... Olyan keveset keresnek, hogy szégyellem magam, mikor immár újságíróként megkapom a fizetésemet. Pedig én - már - nem teszem kockára az életemet, nem kell attól félnem, hogy egy dühöngő őrült, vagy egy sértett öregember rám tör a munkahelyemen és belém állítja a kést.
Nem volt ez mindig így.
Robbant már mellettem üvegváza, mikor skizofrén ügyfelet látogattunk, vitte már el a kolleganőimet mentő gázmérgezés miatt, mikor segíteni próbáltak valakin, akarták már rám gyújtani a munkahelyemet, elátkozták az egész családomat, kívánták a legrosszabbat a gyerekeimnek, többünket szerették volna elásni a kert végében, volt, akit megköpködtek... Csupán azért, mert nem kapták meg azt a "segítséget", amit elvártak volna, vagy azért, mert elmenekítettük abból a családból a gyerekeket, ami sosem számított családnak.
Cserébe nem kaptunk semmit. Nulla sikerélménnyel dolgoztunk, hadakoztunk ügyfelekkel, hivatalokkal, és csendben őrlődtünk.
Akinek szerencséje van, kilép, akinek nincs, vagy túl nagy benne a hivatástudat, az marad.
De mi lesz ezek után?
Hogyan lehet félelemben élve dolgozni nap, mint nap?
A megölt kolleganőt is bántalmazták korábban verbálisan - gondolom, többször is, hisz ez a szakma "sajátossága". Ő sem hitte, hogy valaha valósággá válik a borzalom.
Ti, lányok, akiket nagyon szerettem, és akiktől októberben mégis elbúcsúztam: nagyon vigyázzatok... Az Isten legyen veletek, ha már más úgy sincs.





2018. július 6., péntek

Testek

Mióta megnyílt, szerettem volna elmenni a Body kiállításra. Tudjátok, ahol emberi preparátumokat lehet vizslatni. Volt erről sok vita a szociális és egyéb médiában pro és kontra egyaránt. Mi a pro oldalt képviseltük, és kitaláltuk, hogy hooossszúúú szabadságom ideje alatt megejtjük a budapesti kirándulást (a tárlatot meghosszabbították, sőt, a jó bizonyítványért cserébe kedvezményes áron engedik be a gyerekeket...) Mi is vittük őket. Mindet. Azt gondoltam, hogy Árminnak tetszik majd a legjobban, mert őt nagyon érdeklik a hasonló dolgok, biológiai érdekességek. Álmosról azt véltem, különösebben nem hatja meg a dolog, sőt, unni fogja, de a kiállítás után a játszóházban majd kiengesztelődik. Hannától tartottam a legjobban, mert számára egy vérvétel felér egy nagyműtéttel (fél órát kókadozik utána), és elájul egy tejfog otthoni kihúzása után - hogy fogja végignézni ezt a rengeteg kipreparált hullát? 
Ehhez képest...
Már attól meglepődtem, ahogy egyszem lányunk lelkendezett, mikor meglebegtettem előttük a kiállítás lehetőségét.
Hanna a helyszínen végigolvasta az összes leírást, az orvostörténetieket is, alaposan megvizslatta valahány csontot,  ízületet és zsigert, körbejárt minden preparátumot, és zokszó nélkül bement abba a szobába, ami előtt külön tábla hívta fel a figyelmet arra, hogy még az anyaméhben elhalt magzatok megrázó látványában  lesz része az oda betérőnek. Mindenesetre végig kísértem... Ott is mindent megvizsgált, elolvasott. 
Ellenben az én kis tudós fejű Árminom már az ötödik perc után elkezdett feltűnően unatkozni, sóhajtozni, és suttogva szekált, hogy ugye nem akarom valamennyi leírást elolvasni? És ugye nem akarok minden terembe bemenni? És hogy még aaaazt, meg aaaazt is megnézem? Nem ismertem rá. (Utána azért feldolgozta az élményeket és még este is a preparátumokról faggatott, úgyhogy helyreállt a bizodalmam a természettudományos irányultságában.) Álmosban viszont nem csalódtam: mikorleszmárvége, mikormegyünkmárajátszóházba, mégkilencszobavanhátra, mégnyolcszobavanhátra - darálta folyamatosan. Egy velekorabeli kislány volt még ott az anyukájával, hasonló problémái akadtak neki is. Úgyhogy megállapítottam: a Body kiállítás nem igazán való gyerekeknek 14 év alatt... Nem is nagyon voltak - a mieinken kívül - fiatalabbak. Bár mindent részletesen és közérthetően leírtak a preparátumok melletti táblácskákra, úgy gondolom, némi egészségügyi ismeret szükséges ahhoz, hogy valóban minden kiállított testrésszel - köztük szétdohányzott tüdővel, rákos pajzsmiriggyel, melldaganattal, miómával, petefészekcisztával, hogy csak a lájtosabbakat említsem - teljes körűen tisztában legyen valaki. Sétáltak ott beépített emberként orvostanhallgatók is, akiktől bármikor lehetett kérdezni. Azonban kérdezni is tudni kellett... Két huszonéves lány a keringési rendszert alaposan bemutató kiállítóterem megtekintését követően afelől érdeklődött az egyik ifjú titántól, hogy akkormostakkor felül, vagy alul található a szív kamrája? 
Nem gondoltam volna, de engem nagyon felzaklatott a kiállítás. A végén szinte menekültem, amikor az egyik tárlóban a lenyúzott bőrrel szembesültem. Nem tudtam ezekre az "emberekre" akként tekinteni, aminek szánták őket: oktatási, prevenciós anyagra. Nem tudtam az érzelmi oldaltól elvonatkoztatni, a halottakat láttam bennük. Ők is éltek, sírtak, nevettek, szerettek valaha, most pedig itt vannak kifilézve... Láthatóan ázsiai emberek voltak, a preparáló professzor is kínai. Bízom benne, hogy valóban beleegyeztek abba, hogy emberek milliói bámulják valamennyi izmukat, csontjukat (hm... az egyik preparátum pl. a saját csontvázával fogott kezet, iszonyatosan szürreális volt), májukat és beleiket, meg az agyukat is, esetenként szeletekben...


Mindennek ellenére nem bántam meg, hogy megnéztem, sőt, azt sem bántam meg, hogy a gyerekeknek is megmutattuk az életnek (illetve a halálnak) ezt a részét. 
És, hogy Hannám mennyire elvarázsolt királykisasszony, az a délutáni csajos-plázás programunk során derült ki. Csak úgy mellesleg megkérdezte, hogy hogyan készültek a kiállítási anyagok... Nem hittem a fülemnek. Mondtam neki, hogy azok valamikor élő emberek voltak, csak vegyi eljárásokkal preparálták őket ilyenné... Nos, majdnem elájult. Hogy ezt eddig nem tudta. Hogy miért nem mondtam előbb. (Valóban kevés szó esett erről a magyarázó táblákon...) 
Ám nem kellett sok idő, hogy feldolgozza a hal(l)ottakat. Hamarosan kezdődik a Múmia kiállítás. Oda is menni szeretne...

2017. december 30., szombat

Összegzés

Holnap vége ennek az évnek is.
Tavaly, mikor Szilveszter napján a barátainkkal álltunk pezsgővel a kezünkben, összesen hat gyerekkel körülöttünk, arra gondoltam, hogy a 2017-es év csakis jobb lehet, mint a 2016-os volt.
...
Rögtön az elején, januárban kihagytam az államvizsgámat, egész egyszerűen nem mentem el (később ennek komoly következményei lettek).
Utána Árminfiamat súlyos pszichés és fizikai tünetei miatt pszichológushoz, majd másik iskolába kellett vinni (ez viszont életünk eddigi legjobb döntésének bizonyult, de amit addig átéltünk, hááát... :( ).
Február 17.-én meghalt apósom. Hirtelen és váratlanul. A gyerekeket alig tudtuk összekaparni a sokkból, magunkról és főként anyósomról nem is beszélve. 
Áprilisban megműtötték Álmost, rutin kozmetikai műtét volt, de hónapokig nyögte a következményeit, és kemény 2 napig a keze is gipszben volt, mert azt hitték, eltörött.
És ekkor még csak 4 hónap telt el az évből...
Júniusban kellett pótolnom az elhalasztott államvizsgámat. Azaz, kellett volna pótolnom - már a bizottság előtt ültem, mikor kiderült, hogy az egyetem nem nagyon akar engem elengedni. :(  Úgy gondolom, a kudarcom igazságtalan volt, a vizsgabizottság döntése érthetetlen, de majd egyszer elmesélem, ha mindenen túl leszek, mindenesetre el kellett volna mennem arra a januári időpontra, ez bizonyos.
Mindeközben a munkahelyem egyre inkább nyomasztott, több tényező miatt is, nyárra úgy éreztem, egy szakadékba zuhanok. Megrögzötten állást kerestem, interjúra is elmentem, megmozgattam minden ismerőst - mindegy hova, csak innen el...
És augusztus 28.-án csoda történt. Két jóakarómat mozgatni sem kellett, szépen a hátam mögött, tudtomon kívül leszerveztek mindent, pár E-mail váltás, és megkaptam álmaim állását. Igaz, hogy sokszor délután 3-kor eszem először, igaz, hogy tulajdonképpen kevesebbet vagyok a gyerekekkel (viszont a velük töltött időt igyekszem minőségivé és intenzívvé tenni), igaz, hogy nincs időm futni sem, de imádom amit csinálok, és jól esik, hogy elismernek, dicsérnek, és segítenek. Igaz, kaptam negatív kritikát is - a szemembe, a hátam mögött meg gondolom pláne -, de többen mondták, hogy szeretnek nekem nyilatkozni, mint azok, akik nem szeretnek. Volt, aki az egyik youtube-on megjelent magazinom alatt fejtette ki névtelenül, hogy alkalmatlan vagyok a feladatra. Nem mondom, hogy nem rontotta el az estémet, de valahogy csak túlléptem ezen is.
Árminom jól tanul, a matek ugyan nyögvenyelős, de minden másból négyes-ötös, új barátokat is szerzett.
A kisgimnazista Hannám igencsak elkezdett kamaszodni, némely tantárgyból zuhanórepülést produkál (holvanmáranégyegészhat), a táncban viszont sikeres. Próbálom vele megértetni, hogy abból nem lehet megélni, és azt is, hogy vegye kisebbre a száját mert bajok lesznek. Aki hasonló problémákat sikerrel megoldott, jelentkezzen nálam, SOS. :D
Álmosom óvodai véleményezése továbbra is elkeserítő, de bizakodásra ad okot, hogy itthon órákig eljátszik építős kütyükkel (karácsonyra supermagot kapott és csodákat kreál belőle), probléma nélkül társasjátékozik a 8 éves kortól ajánlott make and brake-kel, számokat ad össze és von ki 10 felett is, és folyamatosan kérdez, kérdez, kéééérdeeeez és kerget az őrületbe. Igaz, hogy egyáltalán nem rajzol még mindig, amikor mégis, abban nincs köszönet, de az iskolai előkészítőn a segítségemet elutasítva olyan szarvast és télapót rittyentett fából, papírból meg vattából, hogy csak na. És rendkívül muzikális, úgyhogy a zeneiskolát már beígértem neki, bár egyelőre hallani sem akar róla. 
Apjuk is köszöni szépen jól van, amikor későn érek haza, rendezi a gyerekeket, volt, hogy vacsorával vártak, és egyesegymaga építi be a tetőteret, hogy jövőre felköltözhessenek a kölykek a birodalmukba. A fürdőszobájuk már készen van. :)
Úgyhogy... nagyon jó lenne azt mondani, hogy minden jó, ha jó a vége... 
Újévi fogadalmat nem teszek, mert úgysem tartom be, de szeretném végre a kezemben tartani a második diplomámat, és szeretném újra lefutni a maratont. Mindkettő csak rajtam múlik.
Ám mindennél jobban szeretném, ha 2018 szilveszterére nem lennénk még kevesebben, ez viszont nem rajtam múlik. Mégis remélem, hogy nem olyan nagy kívánság ez...
Boldog 2018-at mindenkinek!

                                       

Csapat :D

 

Tűzvirág gála után



Kalocsaival a Ki Mit Tud? -on

 

Nagyfiam


Kisfiam

2017. november 10., péntek

Betűk

Dobáljuk a labdát a fiúkkal: aki elkapja, annak egy adott szó utolsó betűjével kell egy újabb szót kezdenie. Álmosnak a "t" betű jutott - már nem először.
- Tök! - mondja kábé harmadszor.
- Ez már volt!
- De ez egy másik tök!
...

2017. október 3., kedd

Olgi

Olgi meghalt. - Ez az üzenet érkezett tegnap este a messengeremre.
Nem akartam elhinni.
Mindig nevettük, ő is velünk együtt, ahogy bemutatkozott a telefonban: Cociális központ, Cs. Olga vagyok... Mindig megdicsérte a frizurámat, amikor ócskának éreztem, a ruhámat, amikor kényelmetlen volt, és "fogytál Emmácska"- állapította meg, amikor már egy hónapja nem bírtam elmenni futni. (Azt hittem, két embertől (anyumtól és a mamámtól) tudom csak elviselni, hogy Emmácskának hívnak, és most rájöttem, hogy ő volt a harmadik.) Mindig érdeklődött a gyerekek után, kérdezte, mikor megyek szabadságra, és őszintén sajnálkozott, mikor megtudta, hogy felmondtam. 
Tizenegy óra körül, már tudtuk, hogy ő csörög hátra az irodába, "Jó ebédhez szól a nóta" - azaz meghozták az ebédünket - felkiáltással, és már vártuk, hogy kérdezze, van-e kávé. Az utóbbi időben egyre gyakrabban kérdezte. Általában volt kávé.
Olgi mindent tudott. Minden érdekelte. Gondos volt és pontos.  Képes volt délután négykor bekopogtatni még az esetkonferenciára is (aminek a termet ő készítette elő), hogy közölje, lejárt a munkaidő... 
Olgi nem szimpla portás, hanem egy intézmény volt. Maga volt AZ intézmény.
A zöld mellényét, amit ilyentájt hordott, mert fázott a háta, és a papucsát talán még most is ott látnám az asztalánál, ha arra járnék.
Tudtuk, hogy baj van, bár sosem panaszkodott. Annyit mondott csak, hogy nem tud aludni.
Most sikerült elaludnia... Örökre. 
Legyen szép az álmod, Olgi.