Nos, említettem korábban az augusztus 9-i Szelidi-tó futást, amire nagy bátran be is neveztem, rögtön 3 körre... :D
Óbárnetettemvolna.
Az úúúgy volt, hogy.
Előtte való napokban-hetekben a szokásos: nemkészülökeleget, melegleszkitérdekel, mitnekematerep, csaknemlesznagysár, legfeljebbnemfutomvégig... - és ez volt a kulcsmondat. A "legfeljebb nem futom végig".
Mert ugye minden agyban dől el.
Mentünk családilag, tök jól indult a nap, majd anya jól leszaladja azt a csekélyke kis 33 km-t, mi az neki, hisz a 32-be is majd' belehalt, aztán strandolunk, sógornőmék, anyósomék is jönnek, drukkolnak, hejdejólesz. Lajossal is összefutottunk a parkolóban, hozott nekem fincsi pogácsát, Lencsés Éva nénivel a mosdó előtt váltottunk puszit és pár szót, a hangulat is remek volt a verseny előtt, nem volt stressz, hisz a tókerülés szintidő, sőt, időmérés nélkül ment, jó zene szólt, minden egyben volt.
Rajt előtti pillanatok
Elindultunk.
Itt még ejjdecsuda jókedvem volt... :D
Az eleje egész kellemes volt. Erdőben, tóparton, szép tájakon... Lassan indultam, lassan is mentem végig, kb 6:30-as km-enkénti idővel. Úgy 3 km megtétele után kiértünk az erdő szélére... Kukoricás, földút, sár, pára és szó szerint gatyarohasztó meleg... :S Itt jött a holtpont. Már 3 km-nél. És itt indult meg a vezérhangya is, hogy nem fogom kibírni... Meg a párbeszéd, magammal: de, kibírom, azért is... ha nem 33-at, akkor a 22-t... Muszáj... Nem vagyok puding... Puff egy sártócsa... Jaj, egy bokaficam... Akkorismegcsinálom. Legfeljebbnem...
És ez ment végig, 11,3 km-en át.
A táj gyönyörű volt, a kígyó farkát megkerültük, az erdőben klassz volt futni, a kukoricás mellett viszont nem volt levegő a párától; megesett, hogy keskeny füves ösvényen vezetett az út, vagy szimplán a fűben, nagyon kellett koncentrálni, hova lép az ember, én pedig nem szoktam a terepfutást, a cipőm se alkalmas erre, nem is értem, miért neveztem be rögtön a 3 körre, hisz sejthettem volna, hogy nem aszfalt lesz a tó körül, és augusztus elején nem 15 fok a megszokott... Csepegett a hajamból, az orromról a víz; a frissítőpontokon Móni tanácsát megfogadva csak néhány kortyot ittam - a maradék vizet pedig magamra öntöttem.
Így értem el 10 km-ig, 1 óra 8 perc alatt. És akkor belesétáltam. Pedig 12 km-en át 6-os tempóval megállás nélkül bírni szoktam. Most tetűlassan sem sikerült. Arra gondoltam, hogy, ha már most nem megy, mi lesz később? Mi értelme van végigsétálni a 33 km-t? Semmi az égvilágon. Annak sincs értelme, hogy a melegtől beájuljak a nádasba.
Még egy utolsó lökést adott nekem Sch., amikor a célegyenesben csinált egy fotót és bíztatott, hogy menjek... Akkor kezdtek el potyogni a könnyeim.
Scheffer István, az atomfutás főszervezője most nem futott, de fotózott és drukkolt
(a felesége pedig teljesítette a 33 km-t. :) )
Összeszorítottam a fogam, és nem kanyarodtam le a céljukba érő 11,3 km-eseknek fenntartott sávban, hanem mentem tovább. Ott volt Anita, Kriszti, és drukkoltak, kiabáltak...
Anita és a molinó. :)
(DFK: Dunaszentgyörgyi Futóklub, egy szupercsapat, amelynek rajtam kívül még két tagja futott és kettő szurkolt a helyszínen ezen a napon. :) )
Szedtem hát a lábaimat - egészen a mosdóig. Ott megszédültem, megijedtem, és visszafordultam.
Kész, ennyi volt.
Ennek a se tétje, se szintideje, versenynek sem nevezhető futásnak a feladása akkora kudarcélményt jelentett, hogy magam is ledöbbentem rajta. Sikertelen vizsga után nem voltam így elkeseredve, mint most. Mikor megláttam, hogy a lányom milyen szurkolói táblával készült, és nem tudta "használni", még jobban potyogtak a könnyeim.
Drága csajok: Hanna és Abigél
Belebújtam egy törölközőbe, hogy ne lássák rajtam, hogy 40 évesen egy ilyen hülyeség miatt bőgök, de Ármin észrevette, jött, kérdezett, vigasztalt. :)
Mindenképp haszna volt annak, hogy nem futottam, ez: Ármin hallgathatta az MP3-at. :D
Az érmet azért megkaptam, bár piszokul nem érdemeltem meg, de gyönyörűséges. A kalocsai porcelán manufaktúrában készült. :)
A jól meg nem érdemelt érem. :)
A nap további részét végigkínlódtam, mert olyan migrén jött rám, hogy a sanofi-aventis gyógyszergyár összes csillapítója nem lett volna elég, hogy elmúlassza, F. is rosszul lett, egész nap a fűzfa alatt feküdt, még jó, hogy drága jó apósomék és a sógornőm is velünk voltak, vigyáztak Álmosra. Hanna az unokatesójával iszappakolt többnyire, Ármin pedig hancúrozott magában, meg azért velem is, mert amikor hívott, mentem vele játszani a vízbe.
Közben fájó szívvel néztem azokat, akik még futottak.
A tanulságokat pedig levontam.
1. Nem szabad elkeseredni, ebből is építkezni kell, a negatívumot pozitívummá konvertálni - egy fél napba telt, de sikerült, szóval ez nem csak frázis. Merthogy:
2. Nem indulok ezen túl olyan versenyen, aminek a teljesítése kétséges. Ergo: a tervezett októberi SPAR-Budapest maratont is addig még százszor meggondolom.
3. Ha mégis nevezek, akkor megteszek mindent annak érdekében, hogy teljesítsem is, amit kell. vagyis:
4. Rendszeresen futok előtte.
5. Ha meleg várható, melegben edzek, ha hideg, akkor meg hidegben.
6. A legfontosabb: azt a mondatot, hogy "legfeljebb nem futom végig", törlöm az agyamból. Az időjárás nem lehet akadály, a fájós láb nem lehet akadály, az lehet akadály, ha ténylegesen rosszul leszek közben, vagy olyan sérülést szenvedek, amitől nem tudok tovább menni. A legfeljebb nem futom végig - hülyeség. Kódolja az agy és továbbítja a testnek. :D Tuti. Ha a 33 nem is, a 22 km ment volna tegnap, ha kicsit összeszedem magam.
Úgyhogy... Ennyi. :)
Dokument (minden fotósnak köszönet, ha nem látom, magam se hiszem, hogy ezt a 11,3 km-t megtettem valahogy):
Öreganyi futást színlel. :D
A következő verseny, ami tényleg verseny lesz, Pakson a 31,6 km-es 3/4 MarAtom. Nehéz terep, hosszú táv, azt hiszem, szintideje is lesz, de tétje mindenképpen.
Azt hiszem, felköthetem a (futó)gatyámat...
