Ármin imádnivaló kiskamasz, az egyik pillanatban "agyoncsapnám", a másikban levesz a lábamról. Nem egyszerű vele, de annál értékesebb kis ember. Sokszor olyanokat mond, hogy csak lesek.
Hanna meg... Hanna. Miatta írom ezt a posztot.
Hanna felnőtt, bár alig múlt 14. Nagyon öntudatos, önálló, rendkívül szórakozott művészlélek. Az iskolai előmeneteléről személyiségi jogai figyelembevételével nem nyilatkozom, de keményen a sarkára léptem, így megkezdte felfelé ívelő pályáját :D Matekból és a reál tárgyakból nem, de azokkal sajnos én sem tudok mit kezdeni. :( Táncol. Táncol nappal, táncol éjjel, a jutubon táncos videókat néz, mint ahogy 8-10 éves korától sejtem, tényleg ez az élete. Már nem kell rászólni, hogy mosolyogjon a színpadon, azt mondja: "Anya, nem is tudnék nem mosolyogni".
Tegnap és előtte volt a Tűzvirág premier előadása. Pénteken már szomorkodott, nem akarta, hogy vége legyen. Egy évet készültek rá, kemény munkával, mindig türelmetlenül várta a következő próbanapot (a keddet, a csütörtököt, a pénteket és a szombatot). Egy-két kivétellel mindegyik próbán ott volt, betegen is beült a nézőtérre. Megkapta az egyik szóló szerepet az első felvonásban: egy zseniális hatéves kislánnyal a juh szerepét alakította. Ragyogott, élt a színpadon, a meghajlásnál hatalmas tapsot kaptak ők ketten.
A második felvonásban Don Quijote történetét dolgozták fel, ez volt az első táncszínház, ahol már ők is szerepelhettek, az újonnan nagyok közé került táncosok. Hanna imádta a szteppcipőt, a spanyol táncokat, csillogó szemmel zsebelte be ő is a vastapsot, nem számoltam, hányszor hívtuk őket vissza, de ötször legalább, fájt a kezem, arcomon maradt a teliszájas mosoly.
Az előadások szüneteiben sorra jöttek hozzám ismerősök, olyanok is, akikről tudom, hogy különösebben nem kedvelnek, és gratuláltak hozzá. Azt mondták, színpadra termett, meg, hogy csoda ez a lány, meg, hogy magára vonzotta a tekinteteket, meg, hogy... Már nem is tudom, mit, az agyam nem fogta, de a szívem elraktározta az összes dicséretet örökre. Elmondhatatlanul büszkék vagyunk rá az apjával. Nem tudott nem eszembe jutni az, hogy nemhiába ilyen ő, Andris küldte nekünk vigaszul maga helyett... Eszembe jutottak a papák is, miközben az első sorból bámultam a lányomat, hogy nem láthatják már, apósom biztos sírna az örömtől, apukám pedig úgy mosolyogna, ahogy csak a büszkeségtől szokott rám, az öcsémre, meg az unokáira...
Eszembe jutott az is, mikor négyévesen először táncolni vittem a helyi táncegyüttesbe, a Vadrózsába, ahonnan nagyon sokat kapott, és ahonnan szeptemberben eljött, a Tűzvirág miatt. Láttam magam előtt a kis kékfestő szoknyájában, Zsófi néni kezét fogva, röpködő fehér szalagokkal a narancssárga hajában. Láttam az első tűzvirágos fellépését, mikor hétévesen Olivérrel a kalocsait ropta kettesben a nagy színpadon, és az egyik főpórbáról pityeregve jött ki azzal, hogy "nem értettem, mit mond Magdi néni"... Pörögtek lelki szemeim előtt az évek, a februártól áprilisig tartó próbaidőszakok, amikor hétvégente is Pakson voltam vele, ügyeltem még néhány szülővel együtt rá és a többiekre. Nézték a videót, társasoztak, rajzoltak, aztán már csak öltöztetni kellett őket, most meg már azt sem... Önállóak. Nincs ránk szükségük, és ez így van jól.
Már itt van, a felnőtt együttesben. Az imádott koreográfusból, Dávid bácsiból Dávid lett, aki egyenrangú partnerként kezeli őket, hisz egy csapatban vannak. Hanna az előadások előtt kivasalja a kötőjét, egyedül veszi fel az összes szoknyáját, egy órát ül a sminkben, és mindezt élvezi. Már most készül a nyári horvátországi edzőtáborra, amivel kapcsolatban nem az érdekli, hogy tengerparton lesz a szállásuk, hanem az, hogy három új táncot tanulhat.
A Táncművészeti Egyetemen szeretne tovább tanulni. Minden vágyam, hogy teljesüljön az álma...
