2017. október 3., kedd

Olgi

Olgi meghalt. - Ez az üzenet érkezett tegnap este a messengeremre.
Nem akartam elhinni.
Mindig nevettük, ő is velünk együtt, ahogy bemutatkozott a telefonban: Cociális központ, Cs. Olga vagyok... Mindig megdicsérte a frizurámat, amikor ócskának éreztem, a ruhámat, amikor kényelmetlen volt, és "fogytál Emmácska"- állapította meg, amikor már egy hónapja nem bírtam elmenni futni. (Azt hittem, két embertől (anyumtól és a mamámtól) tudom csak elviselni, hogy Emmácskának hívnak, és most rájöttem, hogy ő volt a harmadik.) Mindig érdeklődött a gyerekek után, kérdezte, mikor megyek szabadságra, és őszintén sajnálkozott, mikor megtudta, hogy felmondtam. 
Tizenegy óra körül, már tudtuk, hogy ő csörög hátra az irodába, "Jó ebédhez szól a nóta" - azaz meghozták az ebédünket - felkiáltással, és már vártuk, hogy kérdezze, van-e kávé. Az utóbbi időben egyre gyakrabban kérdezte. Általában volt kávé.
Olgi mindent tudott. Minden érdekelte. Gondos volt és pontos.  Képes volt délután négykor bekopogtatni még az esetkonferenciára is (aminek a termet ő készítette elő), hogy közölje, lejárt a munkaidő... 
Olgi nem szimpla portás, hanem egy intézmény volt. Maga volt AZ intézmény.
A zöld mellényét, amit ilyentájt hordott, mert fázott a háta, és a papucsát talán még most is ott látnám az asztalánál, ha arra járnék.
Tudtuk, hogy baj van, bár sosem panaszkodott. Annyit mondott csak, hogy nem tud aludni.
Most sikerült elaludnia... Örökre. 
Legyen szép az álmod, Olgi. 


2017. október 1., vasárnap

Fiúk

Álmos minden reggel ordít az óvodában, mintha nyúznák. Mondtam neki:
- Borzasztó, amit művelsz, a kiscsoportosok szoktak sírni...
- Igen, de a nagycsoportosoknak is hiányozhat az anyukájuk!

***

Ármin meséli vacsora közben:
- Találtam az uszodában egy bankkártyát.
- És mit csináltál vele? - szinte szuggeráljuk bele apjával az ilyenkor elvárható választ, és már mondja is:
- Odaadtam a tanítónéninek. - Nem győzzük dicsérni,  erre ő:
- Úgyse tudtam a kódját...
XD


2017. szeptember 22., péntek

Kalapkabát

Tizenhét gyermekvédelemben eltöltött évet akasztok a szögre, a szakmai diplomámmal együtt. 
Elég volt. 
Nehéz lett a kabát, sokszor szorított is már, talán még szaga is volt. Ideje volt levenni. Február óta kerestem az új kabátot, amit aztán nem is nekem kellett felvennem - rám adták. Madarat lehetett volna fogatni velem augusztus utolsó napjaiban. Véget ért a másfél éve, apu halála óta tartó pechszériám.

Mást fogok csinálni, egészen mást. Már most imádom ezt a munkát, már most, alig egy hét után több elismerést és dicséretet kaptam, mint az eltelt 17 év alatt összesen.
Nagyon-nagyon sokat kell tanulnom, nagy az újságíró felelőssége, még az önkormányzati médiában is, vagy talán ott még nagyobb. Úgy éreztem, nagy szeretettel és bizalommal fogadtak új munkahelyemen, pedig nem vagyok már fiatal, az ott dolgozók többsége pedig az. De a második napra a fiúk egy számítógépet is összeraktak nekem vágóprogrammal együtt, telefont is kaptam, meg saját asztalt. Önálló munkákat bíztak rám, elég gyorsan. Végre hasznosnak érezhettem magam. Meg se kérdeztem, mennyi lesz a fizetésem. Szinte mindegy, ha nem kell leszívott aggyal, elkeseredve, kétségbeesve, gyomorgörcsökkel hazamennem, hogy szerencsétlen gyerekeim ötpercenként kérdezzék, hogy mi baj, jól vagyok-e. 
Végre talán nem kell naponta hülyének éreznem magam.

Keserédes volt a  mai búcsú az eddigi munkahelyemtől. Van néhány olyan kolléga, akiket kifejezetten sajnálok ott hagyni. Sokat megéltünk mi együtt, és tudom, hogy ritkán fogunk találkozni, ha találkozunk még egyáltalán. 
Nagyon szerettem a munkámat, amíg láttam cseppnyi értelmét, amíg jól éreztem magam a munkahelyemen, valójában, és nem csak hazudtam magamnak, hogy jól érzem ott magam.
Sokat adott nekem ez a 17 év. Számtalan embert megismertem, félreismertem, még saját magamat is. Nehezen múlik az önvád - ahogy egyik kedvenc kollégám mondta mindig: legszívesebben felköpnék és aláállnék. Azt gondolom, nekem megbocsátottak, akiket (meg)bántottam, de magamnak sosem fogok. 

Odafigyelek már, kit mennyire engedek a szívembe. Drága volt a tanulópénz.

Nem volt egyszerű esetmenedzsernek lenni. Nem volt egyszerű megtalálni a kényes egyensúlyt, hogy ne megmondóember legyek, hanem ami valójában is vagyok, egyenrangú kolléga. Nem egyszerű azt mondani a szülőnek, hogy "elvitetjük" a gyerekeit, ha nem változtat, és nem egyszerű megtenni a nevelésbe vételi javaslatot úgy, hogy tudjuk, nincs értelme. Nem egyszerű elviselni, hogy megátkoznak, és azzal fenyegetnek, hogy elásnak a kert végébe. Nem egyszerű megvédeni az álláspontunkat, nem egyszerű a széllel szemben... hm.... javaslatot tenni. Nem egyszerű elismerés és megbecsülés nélkül dolgozni. Túl sok szélmalommal kell harcolni ezen a pályán, partvonalon kívül - és sajnos belül is.
Remélem, az utódomnak kevesebb problémát okoz majd ez, mint amennyit nekem okozott. 

A média sem egyszerű pálya. Csoda, hogy 43 évesen újrakezdhetem, amit tulajdonképpen abba sem hagytam, de 18 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre megint érezzem azt a jellegzetes szerkesztőség-illatot, a frissen nyomtatott újság szagát. 

Tetszik ez az új kabát.

Hazaértem.

TelePaks Médiacentrum


(forrás: TelePaks; Molnár Gyula fotója)

Nektek pedig, kedveseim, mindent köszönök. A rétes isteni volt, írni pedig mindig ezzel fogok:


 (A felirat klasszikus: "Családkisegítők" : D :D <3)

2017. augusztus 22., kedd

Betáblázva

Hanna Lucának igen zsúfolt a nyárutó.
A naptár (miután túl van egy négynapos vadrózsás táboron):
Augusztus 20. Fellépés a Tűzvirággal Pakson (előtte 4 napon át 3-3 és fél órás próbák...)
Augusztus 26. Fellépés a Tűzvirággal Ordason (előtte két, vélhetően maratoni próba)
Szeptember 1. sportágválasztó, azaz egész napos táncos bemutatókvagymik a sportpályán Pakson, így se évnyitóra, se iskolába nem megy...
Szeptember 2. Atomfutás - míg én futok, ők táncolnak (vagy nem)
Szeptember 9. vadrózsás fellépés Gerjenben
Szeptember 23. Tűzvirág Dunakömlődön
ésatöbbi ésatöbbi... amiről még nem tudunk. :)
Véresre törte a tánctábor záró rendezvénye előtt a lábát a karaktercipő. Kért egy lavór vizet, abban áztatta, és túltette magát a dolgon. Nem panaszkodik. Nem is igen izgul. A fellépés napján csendesebb, magába fordulóbb, kicsit ingerlékenyebb, mint egyébként, de ennyi. Élvezi a sminkelést, a csillogást, a táncot. Sose mondta még, hogy nem akarom, unom, elfáradtam, nem csinálom.
Remélem, sokáig tart ez még és nem szegi kedvét semmi... :)


Paks, augusztus 20. Kiss G. Péter fotója

2017. augusztus 19., szombat

Nőjj nagyra

Tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Sose egyszerű, amikor beülünk a nagy fehér autóba, és elmegyünk a Gyerekért, hogy elvigyük őt az otthonából egy számára idegen helyre, vagy azért, mert ő nem viselkedett megfelelően, vagy azért, mert a szülei, vagy azért, mert mindkettő...
A Nagymama, aki közel a nyolcvanhoz már öt éve nevelte unokáját, a Kislányt, hosszas vívódás után úgy döntött, nem bírja tovább. A Kislány most iskolás lesz, nem tudja elkísérni, nem képes tanulni vele, beteges lett, ereje elfogyott. Műtét előtt áll. Megírta hát levelét a Hivatalnak, intézkedjenek, amíg nem késő, vigyék a Kislányt jó helyre, ahol szeretik, törődnek vele, és olyan szépen nevelik, mint tette ő.
Ismertem a mosolygós, zöld szemű pici lányt, többször találkoztam vele, mikor az őt befogadó Nagymamánál jártam. Mikor odaértünk a takaros falusi ház elé, jött is ki elénk a legszebb nyári ruhájában, kis kalappal a fején. Mosolygott, mint mindig, de zöld szeme tele volt könnyel. Tudta, hogy itt kell hagynia a házat, a Nagymamát, a szomszédokat, a barátait.
- Tegnap még utoljára játszott velük - mondta a Nagymama, majd mutatta a számtalan dobozt, amibe rendszerezte a Kislány téli és nyári ruháit, cipőit, kedvenc játékait. Megvette neki az iskolatáskát is már. Még jó, hogy olyan nagy ez a fehér autó, belefért minden... Befért a Nagymama is, aki eljöhetett velünk, hogy megbizonyosodjon arról, jó helyre kerül a kisunokája.
Elindultunk. Láttam a tükörből, ahogy a Kislány búcsúzik. Integetett a szomszédoknak, a házaknak, az utcának... Végig szipogott az úton. Nagymamája is mellette. 
Megilletődötten szálltak ki a célnál és csodálkoztak rá a nagy házra, ahol a Kislány számára kijelölt nevelőszülő élt. 
- Itt fogsz lakni, kisunokám... 
Szeretettel fogadták. Együtt hordtuk be a csomagjait. A Kislány zokogva szorította magához a kis játék szintetizátorát, ami valami bolond dallamot kezdett közben játszani.
- Ilyennel még nem találkoztam - suttogta a szakember, aki a nevelőszülővel együtt várt ránk - A gyerekek rendszerint egy szál ruhában érkeznek...
A nagymama pedig megvette az ünneplő öltözetet is, vállfára akasztotta, úgy csomagolta el. Eltette a Kislány szeretett ovis takaróját is, és egy köteg fényképet...
El sem merem gondolni, mi játszódott le a kis nyolcéves lelkében, többet megélt már, mint sok felnőtt, és most elszakadt attól az embertől, aki a legjobban szerette.  Nem azért, mert rossz volt, nem azért, mert bántották. Lehet, hogy haragudott is a mamájára kicsit, de az is biztos: megértette, hogy eljárt a Nagymama felett az idő. Százszor, ezerszer átbeszélték ezt már otthon, kettesben, a kalács és a kakaó mellett, amit a Kislány annyira szeretett.
Kapsz majd itt is kakaót, kalácsot. Szeretni fognak, és te is szereted majd őket. Tanulnak veled, mesét olvasnak, elindítanak az életbe, és látogathatod a nagymamádat is, amíg csak lehet. 
Nőjj nagyra, kicsi lány.



2017. június 19., hétfő

Mindig búcsúzunk

A mi szegény gyerekeinknek zsenge korukig annyi halállal és gyásszal kapcsolatos megélése volt már, amennyi sok élemedett korú felnőttnek sem.
Andris, a dédi(k), az imádott nagypapák...
Azán két héttel ezelőtt az egyik törpenyúl.
Ma pedig a másik.
Minyon-Bogyó a fiúké volt, nagyfejű, bozontos kis jószág, imádnivaló kajlaság. Mindig mohón evett, azt gyanítjuk, ez lett a veszte is. Félrenyelhetett. Apjuk épp lent volt a szuterénben, ahol a ketrecük is áll; arra lett figyelmes, hogy a nyuszi görcsökben fetreng, levegő után kapkod, és már vége is volt, mielőtt bármit tehetett volna érte. Hanna egész éjjel, Ármin pedig két napig sírt utána, Álmos nagyon nem vette a lapot. Szerencsére. Minyon-Bogyó volt, nincs, ennyi.
Áfonya, Hanna nyuszija a múlt héten kis társat kapott, Franciska személyében, hamar összeszoktak. Kivittük őket gyakran a fűbe, ott szaladgáltak, nagyon barátságosak voltak, megtanulták, mikor kapnak enni, mikor kerülnek kézbe...
Aztán ma délelőtt Áfonya lebénult. Reggel még beszélgettem hozzá, evett, semmi baja nem volt, tízkor jött a telefon, apjuk hívott, hogy Hanna nyuszija is odavan... Hanna egész nap simogatta, kivitték a fűbe. Búcsúzott tőle. Negyed ötre volt időpont az állatorvoshoz, felkészítettük a gyerekeket, hogy a nyuszit valószínűleg el kell altatni, hogy ne szenvedjen.
Így is történt. Gerinctörés, vagy tályog. Az orvos szerint jól tette apjuk, hogy elvitte hozzá (Hanna is ment), csak szenvedett volna napokig. Kiküldte őket, míg elaltatta Áfonyát, majd beadta neki a végső injekciót. Hazahozták. Apjuk eltemette Minyon mellé. Elkészült a kereszt is, megcsináltuk szépen a sírt. Hanna résnyire bőgte a szemét, aztán elment biciklizni a barátnőjével. A szívem szakad meg érte.
Álmos elmesélte a mamának, hogy Áfonyát elaltatták, és aztán meg is halt. ^^ Merthát a kettő nem ugyanaz természetesen.




Nem akarok több nyulat - mondtam apjuknak. Pedig lesz, mert a gyerekek szeretnének és Franciskának is kell társ.
De én nem bírok kéthetente kiskedvencet siratni, nem bírom látni a gyerekeim fájdalmát. Kész Addams Family vagyunk már, de komolyan.
Álmos felfogása szerint:
- Ó, most lesz még egy nyúl, aztán meghal, aztán lesz helyette másik, és az is meghal, aztán az helyett is lesz másik...
Ehh.


2017. június 17., szombat

Eredmények

Mindenki bizonyítványokat posztol a fészbúkra, nyilván én se tettem másképp, akinek nem tetszik, továbbgörgeti úgyis. 
Nem tudok kitűnő bizonyítványokkal szolgálni, de annál nagyobb az örömöm. :)
Ez itt Árminé:


Az átlaga 4,3 lett. Sose volt ennyi, még a négyest sem érte el, ráadásul javuló tendenciát mutatott: matekból pl 2 db 3-as felmérője volt, és az utolsó lett akkora ötös, hogy az ellenőrzőjébe még mosolygós arcot is rajzolt mellé a tanító néni. Környezetből is a négyesét ötös követte. A 15 óra igazolatlan... Nos... Mondjuk azt, hogy a két iskola közötti átmenetnek köszönhető. (Ott még be volt íratva, miközben itt már járt, és nyilván két helyen nem lehetett egyszerre...) Most már mindegy, elfér az a bizonyítványban.

Ez meg itt a gimnazista Hanna Lucáé:


4,6. Németből csupa ötös... :D Matekból viszont hármas lett. Beszélgettem a tanárával, kifejtette, amit már többen: Hanna művészlélek. Elábrándozik, nem figyel, másképp gondolkodik. Azt mondta, nem baj, mert látja benne a tanulásra, megértésre való szándékot. Cél, hogy eljusson az érettségiig, nem kell ötösnek lennie. (Nanáhogynem.)
Viszont, kapott lelkifröccsöt is a kisasszony, ugyanis, bár ő cáfolja, de én látom, hogy alig tanul. Mi lenne, ha tanulna is? Mondtuk neki, nemhiába "csak" jó a szorgalma, és az Árminé példás, holott ő a jobb tanuló... 
Megvolt a ballagás és évzáró ma, templomban, hűvösben, szépen, meghatóan, több listányi országos és megyei versenyek eredményeivel, sportsikerekkel büszkélkedő gyereknévvel. ((Álmos végigaludta. :))
És most tiszta erőből nyári szünet. Ármint már most alig látom, csavarog, remélem, nem borítja ki a fél falut, mint tavaly tette... ^^

2017. május 15., hétfő

Egy év

Ma egy éve volt, hogy utoljára láttam az apukámat.
Csak feküdt a kórházi ágyban, a jobb oldalán, mert már nem is forgatták, összerezzent a legkisebb érintésre is, úgy hagyták, ahogy a legkényelmesebb volt neki.
Mentünk hozzá délután anyukámmal, és sejtettem valahol, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk, de magamban se mertem megfogalmazni. Fogtam a kezét, éreztem a pulzusát. A teste cserbenhagyta, de a szíve még élni akart - eddig a napig. Éreztem, hogy kimarad egy-egy dobbanás. Sokszor, többször, mint szokott. Mondtam is ezt anyukámnak, aki apu lábát melegítette.
Még megtöröltem az orrát, szemét, megigazítottuk a takaróját, megpusziltuk, megsimogattuk.
Aztán ott hagytuk.
Örökre.
Nem volt mellette senki, amikor elment. Tudom, hogy akkor már nem félt, akkor már nem fájt neki semmi.
Pünkösd hétfőjének hajnala volt.
A temetése polgári szertartás szerint zajlott, mert tudtuk, hogy így szerette volna. Az egyházhoz való viszonya nem tükrözte Istenhez való viszonyát. Hiszem, hogy valahol kapaszkodott belé, bár ezt sosem emlegette, sőt, látszólag felháborította, ha valaki a Mindenható közbenjárását kérte ügyében. A búcsúztatóra a zenéket én válogattam össze, anyum és az öcsém egyetértésével. Nem terveztünk bele egyházi éneket. És mégis...
Nagyon sok volt a koszorú és a virág, miközben rakták őket a sírra, folyamatosan szólt a zene, valószínűleg kevés volt időben, amit kiválogattunk, mert végül megszólalt a 422. zsoltár, amely nem szerepelt a listánkon:

 

- Nem is tudtam, hogy a Pityu vallásos volt - súgtak össze a gyásznép soraiban. 
Nem is volt az, talán csak a maga, titkolt módján. De humorérzéke, az mindig volt neki. Biztos ő intézte ezt a "bakit" - amit aztán cseppet sem bántunk, hogy bekövetkezett - odafentről. :) 
Azóta eltelt egy év - egy születésnap, egy karácsony, névnap, húsvét, nőnap, amit mindig nagy tiszteletben tartott, és anyák napja. Mind, mind nélküle. Holnap letelik a gyászév. Azt tanítják, egy év letelte után jobb lesz.
Nem jobb, és holnaptól sem változik semmi.
Sárgállanak a virágok apu sírján, anyum ültette őket, a kertjéből is hozott palántákat, a tüskés bokorból, amit még apu gondozott egy hajtást. Úgy hiányzik most is, mint egy év eltelte alatt minden nap hiányzott. 
Valami azonban mégis megváltozott 2016. május 16. óta.
Már nem félek a haláltól.


2017. május 5., péntek

Baleset(i)

Kedden bekövetkezett a rémálmaim egyike.
A fiúk a gyönyörűenfrissen aszfaltozott úttesten rollereztek. Ármin volt a rendőr, Álmos meg a rabló... Apjuk kint kertészkedett az udvaron. Bent molyoltam valamit, mikor éktelen visítás-sírás ütötte meg a fülemet, először azt gondoltam, Álmos szokásos hisztije. De aztán nagyon gyanús volt ez az ordítás, apja a karjában hozta be a kisebbiket, miközben Ármint osztotta, hogy miért nem szólt, miért nem segített, és miért neveti ki a picit. (Árminnak ez az egész kétnapi lelki gyötrődésébe került, annak ellenére, hogy másnaptól sokat beszélgettünk vele, apja elmagyarázta neki, miért üvöltötte le a fejét, de a gyerek viselkedése megváltozott, előjöttek a dührohamai, amik csak nagyon sokára csillapodtak le, illetve múltak el.)
Álmos szakadatlanul ordított, szaladtam elé, lógott a keze, apja szerint eltört. Nem akartam neki elhinni, de a szememnek már muszáj volt. Láthatóan  deformálódott az alkarja.
Anyumnak SOS telefon - meg egy lábon kihordott infarktus -, apjuk elhozta, ő vigyázott a nagyokra, amíg mi beverettünk az SBO traumatológiájára. Álmos remegett a félelemtől már itthon, azt hajtogatta, hogy ő nem akar ott maradni, ő nem akar a kezébe tűt. Előjöttek alig egy hónapos emlékei a műtétről, aminek a következményeit a mai napig nyögi. Azt hittem, megszakad érte a szívem. Nem tudtuk megnyugtatni.
Vártunk vagy fél órát, mire nyílt az ajtó, és egy idős néni előtt behívták a "fiatalembert", aki még mindig pityergett. Nem ordított, nem hisztizett, félelmében sírdogált. Nemrégdiplomázott doktorbácsi nem sok gyermekpszichológiát tanulhatott az egyetemen, mert a következőkkel rémisztgette szegény gyerekemet egyelőre anélkül, hogy egyáltalán ránézett volna a kezére:
- Ne sírjál, mert kiküldjük anyát.
- Fogadjál szót és csináld, amit mondok.
- Meséld el, mi történt! (Az nem volt elég, hogy én elmeséltem).
- Ha nem fogadsz szót, meg kell, hogy röntgenezzük, és attól két fejed fog nőni. - (Hatszor röntgenezték...)
- Mi fáj, az alkarod? (A hatévesem nem volt tisztában az alkar fogalmával, úgyhogy én tolmácsoltam felé az ilyen és ehhez hasonló tudományos kérdéseket...)
- Kint vár egy néni, előtte behívtunk, pedig neki biztos nagyobb baja van, mint neked. - Mivaaan???
Már annyira ingerült és kétségbeesett voltam, hogy legszívesebben ráordítottam volna a dokira, hogy csináljon már valamit ahelyett, hogy mumust játszik, de inkább a tőlem szokatlan módon igen határozottan megjegyeztem, hogy a gyereket nemrégiben műtötték, és ezért NAGYON FÉL. Ez hatott. Következett végre a vizsgálat, Álmos remegve működött együtt. A doki röntgent (70 év körüli asszisztense szerint röggönyt) kért.
A kisfiam itt volt a legügyesebb, talán azért, mert a röntgenben nem ijesztgette senki, nagyon kedves fiatalember magyarázta el neki, mi fog történni és tette a dolgát.
Kint várakozás közben érkezett egy újabb beteg: jól értesült anyukája súgta a fülünkbe, hogy Álmos gipszet fog kapni, mert eltört a keze, hallotta, míg bent volt a rendelőben a gyerekével... Éljen.
A gipszelés hasonlóan zajlott, mint a vizsgálat. Este tíz órakor az egyébként biztosan kedves, de nekünk nembejövős, tagbaszakadt Józsi próbált cirkuszosat játszani a fiammal, aki a félelemtől, a fájdalomtól és a fáradságtól már nem is látott, így Józsi humorára sem volt vevő (enyhén szólva).
- Zavartam ám már ki gyereket, mert hisztizett! - hangsúlyozom: Álmos nem hisztizett, igen csendben sírdogált. Kis híján én is vele.
- Mi vagy te, anyámasszony katonája? - dörögte Józsi - Újra bevezetik ám a katonaságot, majd téged is elvisznek.  Most olvastam, hogy a múlt században, ööö igen, a múlt században, 1814-től 1818-ig (!!) nagy háború volt, amiben sok katona meghalt. (Nahálaistennek.) Utána pedig Amerikában járvány tört ki, a spanyolok behurcolták, ez volt a spanyolnáthajárvány. Tízmillióan meghaltak. - Bíztam benne, hogy ma másról nem olvasott... A rögtönzött történelemóra közben azért szépen begipszelte Álmos kezét.



A rendelőbe visszatérve várt az újabb csapás.
- Anyuka, nagy baj van. Nem egyértelmű a röntgenfelvétel. Lehívom a főorvost, hogy ő is lássa. - közben az ifjú gyógyító mutogatta a felvételt, amelyen a ropiszerű csontocskákon kívül semmit nem láttam, amit mondott, azt meg nem értettem, fel se fogtam, azt hittem, valami naaagy és gyógyíthatatlan betegsége van a fiamnak. Nem tudom, miért rögtön ez a hülyeség jutott először eszembe, mindenesetre majdnem elájultam és kértem, hadd üljek le.
- De mégis... Most a legrosszabbra gondoljak?
- Gondoljunk a legrosszabbra, maximum pozitív csalódás ér. - Puff.
Kitámolyogtam a váróba, és apját kértem meg, hogy ő kísérje be Álmost az újabb "röggönyre", mert én perpillanat nem vagyok alkalmas semmire.
Jött a főorvos, aki biztos szívesebben aludt volna inkább, mert az összes beosztottjával meglehetősen arrogáns volt. Kért egy újabb röntgent. (Ha a doki korábbi megjegyzésére adunk, akkor Álmosnak már a 12. feje nőtt volna ki épp.) Jógyerek módjára vártuk, hogy szólítson a röntgenes, mint eddig, de most nem tette,s a főorvos rajtunk kérte számon, miért ülünk még mindig a váróban... Aztán besuhogott a vizsgálóba, és hallottuk, ahogy osztja a kedves fiatalembert: - Hívd már be őket, mert itt várják a sültgalambot! ...
Röntgen ismét, aztán kb. 10 perc múlva a konzílium utáni verdikt, immár a főorvos nélkül: a gyereknek még sincs nagy baj a kezével. De majd újra, másnap menjünk vissza kötözésre a szakrendelésre, aztán majd Paksra, ahova a CD-t vigyük, és több szem többet lát... Viszontlátásra.
Azóta Álmos köszöni jól van, a hendikepjét egész jól viseli, már megtanult bal kézzel enni, de alapvető dolgokban segítségre szorul. Egész nap mesét néz és tabletezik, fél kézzel legózik, és rajzolni is próbált már. Nem nyavalyog, nem hisztizik, tűri a sorsát.
Mi meg a miénket.




2017. május 3., szerda

Odavissza

Bizonyos cél miatt átmentem a cafeblogra, ami aztán mégsem vált be (khmmm... a blogomat szétbombázó hirdetésekből semmi hasznot nem húztam, hogyúgymondjam). Egyébként is csalódtam a tartalmakban; a blogok főoldalon megjelenő döntő többsége innen-onnan átvett anyagokat tartalmaz, néhol saját gondolattal... Valakinek ez bejön, nekem nem, meghát a szőlő is savanyú ugye, úgyhogy üdv itt(hon). :D
Ez voltam az eltelt cirka 2 hónap alatt:

2017. március 18., szombat

Eszter

Eszterkét sose fogom elfelejteni.
Hanna már táncolt a Tűzvirágban, mikor ő megérkezett. Pici volt, vörös hajú, cserfes és nagyon ügyes. Apukája, anyukája és a kishúga is kísérte a főpróbákra.
Aztán egyszer csak Eszterke nem jött többet. Megtudtuk: nagyon beteg. Kezelték Pécsen, Budapesten, folyamatosan követtem az anyukája Facebook-bejegyzéseit, drukkoltam neki, hogy meggyógyuljon, összefogott érte egy egész város; a táncegyüttes, civil szervezetek, az iskolája, a sportvilág... Jöttek a fotók: Eszterke még hosszú hajjal, aztán kis kopaszon, szájmaszkban, csövekkel, de szinte mindig mosolygósan. Eszter rajzai, kórházban megírt dolgozatai - gyönyörűek, csupa ötösök. Parlamentbe látogatott, híres emberekkel, sztárokkal találkozott,  alapítvány kampányarca lett, nőtt a haja, úgy tűnt meggyógyult - aztán mégsem. A csontvelődonor adott számára még egy új reményt, de karácsony után ez is szertefoszlott. Eszterke Pécsre került, és az anyukája a fészbúkon sem jelentkezett. 
Sejthető volt, hogy baj van.
Aztán múlt vasárnap este, hosszú idő óta először, új bejegyzés került anyukája oldalára.
Eszterke elment.
Néztem a mosolygós arcát, a felvételeket, amelyeken még ő is szerepel, a vele készült tévéműsort, ahol koránál sokkal érettebben nyilatkozott. Fogalmam se volt, hogy mondom meg ezt Hannának, hogy fogja majd fel, hogy nem "csak" sosemlátott kisbabatestvérek és idős nagypapák halhatnak meg, hanem az olyan kislányok is megszűnhetnek létezni, mint ő.
Másnap reggel ballagtam Paks utcáin, és nem értettem, hogy veszi a bátorságot a Nap, hogy ilyen szépen süssön, hogy merészelnek a madarak énekelni? Haragudtam az Akárkire, ott fent, aki engedte, hogy egy ilyen csupaderű, csupaélet  gyermek ennyit szenvedjen, ráadásul mindhiába.
Nincs több mosoly, huncut pillantás, nincs több tánc. 
Egy angyallal ismét több van a mennyben. Eszter örökre tíz éves marad.
Ég áldjon, drága kicsi lány.




2017. március 17., péntek

Álmos beindult

Álmos gyártja az aranyköpéseit. Ma például:

Miért van az emberek fogán zsinór?
- Az a fogszabályzójuk, fiam.
***
- Nagyon rossz lehet a kutyáknak.
- ?
- Mert amikor kakilnak, nem törli meg utána senki a feneküket.
- ...
***
- Anya, a fodrász bácsinál ma nagyon sok haj volt. Annyi haj volt, hogy lehetett volna levest főzni belőle.
***
Az apjának, mikor mécsest gyújtottak apósuram sírján:
- Nagyon korán meghalt a Feri papa. Még szerettem volna vele sokat játszani.

 

Nem szól már a hegedű

Egy év kilenc hónap - eddig tartott Hanna hegedűs pályafutása.
Emlékszem rá, amikor 2015 nyarán kijelentette, hogy ő hegedülni szeretne. Mondtam neki, jólvanlányom, ha még szeptemberben is hegedülni akarsz, elviszlek a zeneiskolába. Gondoltam, úgysem lesz abból semmi.
De lett. 
Bejutott. Szerette, gyakorolt. Ügyes volt, szóba került, hogy első után rögtön a harmadik évfolyamban folytathatná.
Aztán valami történt, azazhogy sok minden történt: papa halála, iskolaváltás (általánosból gimnáziumba ráadásul), a Tűzvirágban egy csoporttal feljebb került, ez sokkal több munkával jár, aztán a másik papa halála... Hanna dekoncentrált lett, nem figyelt, nem gyakorolt eleget, amelyik hangot az egyik kottasorban megtalálta, azt a másik sorban nem, elege lett. 
Pedig a tanára március elején növendékhangversenyre is elvitte, fellépett.
Kedden piros arccal, szinte sírva jött ki a próbáról és közölte, hogy ő ugyan ide többet sosem. Beszélgettünk sokat, de eltökélt volt.
Ma bementünk elköszönni. Nem volt egyszerű (ez sem. Úgy látszik, ez az év, mint a tavalyi is volt, a búcsúzások éve...)
Megtudtuk Borika "nénitől", hogy az ő ajtaja mindig nyitva áll előtte.  Bármikor visszairatkozhat, soha nem volt tehetségtelen, vagy buta.
De Hanna egyelőre nem szeretne újra belépni rajta. Azt mondta, és mi elfogadjuk, megértjük és támogatjuk, hogy inkább most már csak a tánccal foglalkozna. Felszabadult lett és megkönnyebbült.
Kérte azért, hogy a szobában álló kottaállványt ne rakjam el...


Egy tavaly nyári hangszerbemutatón.

Büdös

Álmos:
- Aki beteg, annak büdös a szája?
-...ööö... igen, elképzelhető.
- És miért?
- A baktériumok miatt - Szünet, szinte hallom, ahogy gondolkodik.
- Akkor most már tudom. A baktériumok büdös lények.


2017. március 16., csütörtök

Jövőkép

Hannával beszélgettünk, mi szeretne lenni, ha nagy lesz.
- Hát táncos. Ha nem vesznek fel a főiskolára, akkor virágkötő.
Kész. Középút nincs. :D


Kimázolva egy Tűzvirág-fellépés után. Színpadon egyébként jól mutat. :)

2017. február 28., kedd

Utóhang - avagy: hogymikvannak...


Azt hallottam, hogy az én iskolafóbiás blogbejegyzésem miatt mennek el/szeretnének elmenni a helyi suliból gyerekek tömegei. Mesélik, hogy ezzel a szösszenettel én nagyon rosszat tettem az iskolának.
Ez így elég vicces.
Mert.
A bejegyzésem miatt egyedül a majdnemtízévesemnek lehet kifogása, aki éppen tegnap el is olvasta, mit írtam róla, közöltem vele, kisfiam, ez téged érint, egyedül miattad vagyok hajlandó kitörölni (személyiségi jogai és miegymás) miatt, de azt mondta, dehogyis anya, hagyjad csak.
Az írásommal semmi mást nem akartam elérni – azon kívül, hogy kiengedtem a gőzt a döntésem utáni számonkérés miatt, amit, hangsúlyozom, nem a fiam tanáraitól kaptam -, csak, hogy lássátok, milyen borzasztó állapotba tud kerülni egy gyerek lelki okok miatt, hogy ezeket az okokat a megfelelés iránti vágy, a teljesítménykényszer, és az is okozhatja, hogy érzi, nem olyan, mint a többi, és tudja, hogy nem „ura” a környezetének, sőt, olykor saját magának sem.
A bejegyzésben nem győztem hangsúlyozni, hogy az iskola jó iskola. Több, mint száz gyereknek teljesen megfelel, megfelelt a lányomnak is, pedig náluk is volt fejszámolás. Megfelelt volna a fiamnak is, nem is szeretett volna elmenni innen, maximum tizennégy évesen is a harmadikat járná, abból kiindulva, amilyen zuhanórepülést produkált két hónap alatt. Az itt tanulók remekül szerepelnek a teszteken, felméréseken; a középiskolákban, ahol a tanárok szeretik őket mert többet tudnak, mint a máshonnan érkezettek, javítanak az eredményükön.
De az én fiam el se jutott volna a középiskoláig. Ezek után félve jegyzem meg, de ma már látok azért esélyt erre. ^^
Én is ide jártam, nagyon szerettem, pedig nagy volt a szigorúság. Ennek ellenére eszembe se jutott lelkibetegnek lenni.
A fiam ilyen. Elég szomorú egy kisgyerek számlájára (vagy az én számlámra) írni mások döntéseit, vagy akár a saját döntéseinket, kiforgatni a szavaimat, illetve, azokat a mondataimat, ahol nem emelem piedesztálra az iskolát, kiélezni. Ha valaki elviszi innen a gyerekét, az legyen az ő elhatározása, és ne én legyek az elindítója az elvándorlásnak azzal, hogy leírtam a gondolataimat (amelyekben nem szidtam és nem rágalmaztam senkit), és a gyerekem problémáit.
Úgyhogy kedves szülők, azzal a felkiáltással, hogy merazármintiselvittékésmilyenjóneki, ne irassátok máshova a gyerekeket. Ármin esete egyedi, a tanító nénik pedig nem esznek embert. Tessék véget vetni a szóbeszédeknek, és csakéskizárólag saját tapasztalatokra alapozni.
Köszöntem. ;-)

2017. február 22., szerda

Iskolafóbia

Te mit csinálsz, amikor a gyereked krokodilkönnyekkel ébred, fáj a hasa és minden reggel - tényleg - hasmenése van, és hányna is, ha lenne mit, de nincs mit, mivel étvágya sincs és csak fogy?
Mit csinálsz, amikor a hét két napján érzi jól magát: péntek délután és szombaton, mert vasárnap már egész nap a fejét fájdítja és nem akar iskolába menni?
Mit csinálsz, amikor úgy tud elaludni csak, hogy odamész mellé és fogod a kezét?
Mit csinálsz, amikor rémálmai vannak és fetreng az ágyban? 
Mit csinálsz, amikor minden este csak az órarendjét szajkózza, és azt, hogy mikor jöhet haza az iskolából, kényszeresen mászkál vagy ül ugyan, de a lábát rázza?
Mit csinálsz, amikor az addig eleven, szófogadatlan és nagyszájú gyereked egyik napról a másikra megjavul, nem bántja a kisöccsét, nem szekálja a nővérét és két lépést sem tudsz nélküle tenni, mert folyton melletted lenne?
Mit csinálsz, amikor az iskolában dühös, csapkod, ha valami nem tetszik neki és a szünetben sem "viselkedik"?
Mit csinálsz, amikor az írásképe, ami eddig se volt olyan, mint a kódexmásolóké, borzalmasan eltorzul? Mit csinálsz amikor fejszámolásból már csak egyest bír produkálni? (20 számolásból 4 hiba egyenlő a kisegyessel.) 
Mi kétségbe estünk és elvittük a doktornénihez, aki mindenféle kivizsgálásra elküldte. Az eredmények semmi fizikai okát nem mutatták a rosszulléteinek. Doktornéni pszichológust javasolt, de vittük volna magunktól is. Megtaláltuk a legjobb szakembert, aki első beszélgetésünkkor azzal indított, hogy nem érti, mert ez az iskola egy jó iskola. 
Aztán megvizsgálta Ármint... és olyanokat mondott és mutatott, hogy a sírás kerülgetett. Láttam Ármin "világát", amit a világjáték-tesztben kirakott. Nem írom le, amit a doktornő mesélt a vizsgálatai alapján a fiamról és az ő problémáiról (bár egyik se minket érintett okként, hanem kivétel nélkül az iskolát), azt viszont igen, hogy azonnali intézményváltást javasolt. 
Súlyos neurózis és iskolafóbia miatt.
Én nem hibáztatok senkit. Ármin volt osztályfőnöke egyébként is tündér, sírva köszöntünk el egymástól, mert sajnálom, hogy a gyerekemnek itt kell hagynia egy olyan közösséget és intézményt, amit nagyon szeretett azért, mert nem tudta megugrani a lécet és ebbe belebetegedett. Ármin sosem panaszkodott, csak mesélt, a meséi tartalmán sokszor megrökönyödtem, hittem is, meg nem is őket. 
Nem volt egyszerű döntés, mint ahogy tavaly nyáron az sem, hogy Hannát elvittem innen.  Hannánál az élet minket igazolt, és nagyon bíztam abban, hogy Ármin esetében is így lesz, de nem volt választás, a fiam tönkrement, lépni kellett. 
Lehetett bennem lelkiismeretfurdalást kelteni azzal, hogy rákérdeznek, jobb lesz-e neki az új helyen és mi lesz, ha nem; lehet kétségbe vonni a döntésem racionalitását... Lehet, azért produkál tüneteket, mert hiányzik neki Hanna (Hanna sosem érdekelte és a tünetei 2 hónapja kezdődtek), egyébként meg nem baj, hogy rossz (egyébként meg de, mert egy másik osztály tanítója panaszkodott rá a szünetben), meg ő egyébként is közepes képességű gyerek (tudjuk, mert a szakvélemény, amire kb. senki nem figyelt, pont ezt írta le, úgyhogy tisztában vagyunk a képességeivel és elfogadjuk ezt; a hármasért is dicséretet kapott itthon.) Lehet szidni az új iskoláját és annak módszereit is, meg az én módszereimet is - állok elébe. 
Nincs baj az itthoni iskolával. Hanna is bírta. De az én minden látszat ellenére hiperérzékeny, lassabb felfogású, gyengébb képességű fiam elveszett benne. Igen, ez a megoldás: megfogom, és elviszem - akárki akármit gondol és mond, vagy próbál lebeszélni erről. Nem, nem a jobb jegyek reményében vittem el, őt sem, és Hannát sem (ennek ellenére Hanna a gimnáziumban ahol más a matek, más a történelem és más a természetismeret is, mint általánosban, emellett 2 nyelvet tanul és heti kétszer 7 órája van - 4 tizedet javított, most 4,6-os az átlaga és nincs egy hármasa sem, de tanul, mert látja értelmét, mert húzza az osztály, és nem azzal indul el reggelenként, mint ötödikben itthon, hogy: de ugye nem lesz semmi baj?) Elvittem őket, mert az egyiknek a jövője, a másiknak az egészsége volt fontos számomra, számunkra.
És Ármin kedd óta egyre kevésbé fájdítja a hasát, fejét. Nincs hasmenése. Eszik, mint a gép,  a tanító nénije pedig megkért, hogy csomagoljak neki több kaját... :) Újra rosszalkodik itthon. Elalszik egyedül és reggel se mászik át az ágyamba. Hozott vagy 5 pirospontot és egy ötöst. Gyönyörűen ír (igaz, harmadikasoknak csíkozott füzetbe, merthogy harmadikas és nem negyedikes...), és számol (a maga ütemében, mert itt nincs gyors-fejszámoltatás, amibe végül beletörött a bicskája). Van viszont sok játék, foci, dicséret; ha több gyerek hiányzik, akkor egymás mellé ülhetnek, hogy senki ne legyen egyedül, hagynak időt órán, dolgozatoknál annak, aki lassabb, és a többi... Ugyanazokból a könyvekből tanulnak és ugyanott tartanak egyébként, ahol itthon. Később, ha szüksége lesz rá, fejlesztést is kaphat a korrepetálás mellé. Tisztában van vele, hogy négyig suliban kell lennie, és nem sír, nem hisztizik, hogy előbb hazamenne.
Nehéz élethelyzetben vagyunk az utóbbi napokban, sőt hónapokban, hosszú út áll Ármin előtt is, de, ha így halad, megnyugodhatunk, azt hiszem.
(Tegnap az apja bement a régi sulijába az ellenőrzőjéért és a bizonyítványáért. Az ellenőrzőben ott virított néhány újonnan beírt egyes, kettes. Ha így folytatta volna, megbukik, pedig a félévije még viszonylag jó lett. :/ )

(Ön)igazolásként (is) néhány kézzel fogható bizonyíték. 
A ceruzái (a pirosat egy hete használja az új iskolában, a másik hármat szétrágta, mint az összes többit folyamatosan, így kivettük a tolltartójából...):



 És a matek munkafüzete:






Álmos és a halál


- Hol van most a papa?
- A mennyországban.
- Az hol van?
- Fent, a csillagok között.
- És lát minket?
- Persze, szerintem igen.
- De csak akkor lát, amikor nincs felhős...

***

- Mama, te sajnálod a papát?
- Igen, sajnálom - mondja anyukám.
- Én nem sajnálom, mert én még nem vagyok nagy.




2017. február 18., szombat

Még utoljára

Még utoljára látta az unokáját a farsangon.
Még utoljára eljött velem Árminért az új iskolájába tegnap délben. Megmutatta, hogy ipariban abban az ódon, hangulatos épületben tanult, ahol Ármin, megmutatta az osztályt is, amelyikben...
Még utoljára látta, hova jár Hanna, ha esetleg be szeretne érte jönni autóval, hol keresse...
Még utoljára elment anyósom gyógyszeréért a patikába.
Még utoljára kibiciklizett a temetőbe. Az utat volt, hogy naponta többször megtette, a kisunokájához, szüleihez. 
Még utoljára ott találkozott a fiával, adott neki egy doboz gyufát, hogy az unokája sírján éghessen a mécses, és nem engedte, hogy Feri visszaadja neki a dobozt. Jó lesz az még valamikor, fiam - mondta neki.
Még utoljára megette a vacsoráját, és lelkendezett "Erzsikémnek", az anyósomnak, hogy három meccs is lesz a tévében.
Még utoljára megsimogatta élete párjának vállát és viccelődött vele.
Utoljára becsukta maga mögött a szobaajtót.
Tíz perc múlva halott volt.

Hanna egész nap zokog és azt kérdezi, Feri papa lát-e minket. Álmos ismét rezignáltan konstatálta, hogy a papája, a másik is, felment az angyalokhoz. Szinte már természetes neki, hogy akit szeret, az előbb-utóbb felvándorol az angyalokhoz. Ármin a maga kis különös módján gyászol. Nem sír, látszik, nem tud mit kezdeni az érzéseivel. Idétlenkedik, rosszalkodik, aztán nekiáll csendben  játszani, időnként hozzám, vagy az apjához bújik. Még apu halálát sem dolgozta fel. Azt mondta, úgy érzi, mintha Feri papa még most is élne. Így leszünk még egy darabig mindannyian.

Feri papa a második apánk volt. Nekem is, meg a gyerekeknek is. Tudom, hogy nagyon szeretett engem, az unokáiért pedig rajongott. Feri papa mindenre kapható volt, hatszázszor körbebiciklizte a falut Árminnal, megtanította helyesen közlekedni, rengeteget sétált, játszott vele, és Álmossal is, nem is tudom felsorolni, mennyi mindent megtett nekik, értük. A kis táncosokra, Abigélre és Hannára elmondhatatlanul büszke volt. Mindig mindenben számíthattunk rá, anyósommal együtt csapot-papot ott hagytak és segítettek nekünk, ha kellett.

Már nem tudok neki levest merni anyósom készítette nagy családi ebédekkor, és nem eszi meg senki a gyerekek maradékát.
Nem csoszog az ablak alatt, csak, hogy megnézze a gyerekeket, vagy szerszámot kérjen a fiától, vagy segítsen neki megszerelni, felépíteni, vagy épp szétszedni valamit. Pedig itt a hűtőben várja az alkoholmentes sör.
Nem viszi többet dolgozni az ács-csapatot - az utolsó pillanatig úgy várta a munkanapokat, mint a gyerekek.
Nem megy többet a temetőbe sem. 
Bővítette az égi csapatot... Remélem, apuval söröznek ott fent, mint ahogy itt nálunk szoktak, a kerti hintán, és politizálnak. Andris halála után, otthon, náluk, a szobában, hónapokig tologatta az üres babakocsit - azt hitte, senki sem látja. Tegnap este, 9 óra után pár perccel remélem, találkozott Andrissal is, és sétáltatja őt az égi babakocsiban.
Isten veled, Feri papa. Hiányozni fogsz.  





2017. január 13., péntek

Államvizsga - nulladik rész

Hát, az úgy volt, hogy tizenhatésfél - jézusatyaúristen - évvel az egyetemi tanulmányaim megkezdése után tegnap végre államvizsgázhattam volna.
De csak azért, mert kijött egy törvénymósodítás, hogy 2018 nyaráig, vagy soha. Ha a kényszer nem sürgetett volna, nagymamakoromig vagy még azon is túl vártam volna ezzel.
De mostanra mindenem megvolt. A szigorlataim, az abszolutóriumom (2006 óta... ^^), az ötös szakdolgozatom.
Meg az önbizalmam, hogy én bizony két és fél hét alatt meg tudok tanulni egy tonna könyvet.
Aha.
Két ünnep között nem lehet, mert ugye itthon vannak a gyerekek, és hát ők a fontosabbak. Január 3.-tól szabadságon voltam (egy nap azért be kellett mennem dolgozni, mert a határidő nagy úr...). Aztán Ármin téli szünet előtt megkezdődött szorongásos rohamai folytatódtak (szörnyűek, én már csak tudom, magamról is), így kivizsgálás kezdődött. A szabadságom minden napján Pakson voltam vele, és nem úsztunk meg egy háromnapos rettegő periódust sem, mert az első laborvizsgálat magas vércukorsztintet mutatott. A második már nem.
Szóval, szabadság ide, vagy oda, nem igazán haladtam, és közben rádöbbentem a szörnyű tényre: tizenévekkel ezelőtti tananyag, mégha ötösöket is kaptam a tartalmukra a vizsgákon, bizony nem jön vissza egyszeri olvasásra.
Többszörire sem.
Ráadásul új anyag is volt a tételek között jócskán, akadt, amelyikhez sehol nem találtam forrást.
Ennek ellenére még csütörtök hajnali 3-kor is azon voltam, hogy reggel hatkor indulunk Budapestre.
Aztán, ültem a fürdőszobában a kád mellett, tanultam (ott jó meleg volt a padló és nem zavartam senkit), mikor jöttek a csillagok, és az ájulás. Aztán megint.
Ezzel megérett az elhatározásom, hogy én bizony nem megyek sehova. Az államvizsga, itt, a "siker" kapujában álom marad. (Persze, hogy elmehettem volna, ha nagyon akarok, hisz fél lábbal a sírban is... Nade annyira azért mégsem akartam.) 
Féltem a kudarctól, még úgy is, hogy akárhogy számoltam, a négyes átlagú diplomám akkor is meglett volna, ha a vizsgán kettest kapok. (Bár ez kit érdekel... Sehol nem nézik meg. Max. a doktorképzésnél, ahol a négyes a minimum, de oda meg úgyse megyek.)
De mi lesz, ha megbuktatnak... Vérciki már. Főleg, hogy énhülye még a fészbúkra is kiposztoltam a várható nagy eseményt. :P
Olvastam az anyagot (fekve, nehogy elájuljak megint), és úgy tűnt, mintha sohasem láttam volna azokat a sorokat. Keveredtek a népmozgalmi statisztikák, a struktúra tengelyei, a szociálpszichológiai mérések meg kutatások adataival. Őskáosz, totális pánik.
A gyerekek az utolsó 3 napban egy félőrültet láttak folyamatosan személyemben (és folyton jöttek utánam, amikor tanultam és csendben molyoltak körülöttem). Hanna meg is kérdezte, hogy neki is kell-e majd államvizsgáznia. Mondtam neki, ha főiskolára vagy egyetemre megy, akkor igen. Közölte, hogy akkor ő nem is megy. Álmos viszont örömmel nyugtázta, hogy neki nem kell sose államvizsgát tennie, mert ő apuka lesz és nem anyuka. Meghagytam a hitében.
Apjuk segített nekem, volt, hogy el is mosogatott. :) 
Mégis kudarcot vallottam.
Egy napig gyászoltam a gondolatot, hogy túl lehetnék életem utolsó nagy vizsgáján, közben irtózatos migrénnel és mindenféle emésztőrendszeri tünetekkel kínlódtam (jah, és ha már itthon maradtam, elvittem Álmosomat az orvoshoz, mert épp megtalálta egy vírus...); de mára elengedtem.
A férjem visszakapta a feleségét, a gyerekek az anyjukat.
Nyárra felkészülök. Végülis, már elkezdtem. :D



Eötvös Loránd Tudományegyetem, Társadalomtudományi Kar, szociológia szak. Szerettem nagyon ide járni, bár szenilitásom már alig enged visszaemlékezni rá. :D