Azt hallottam, hogy az én iskolafóbiás blogbejegyzésem miatt
mennek el/szeretnének elmenni a helyi suliból gyerekek tömegei. Mesélik, hogy
ezzel a szösszenettel én nagyon rosszat tettem az iskolának.
Ez így elég vicces.
Mert.
A bejegyzésem miatt egyedül a majdnemtízévesemnek lehet
kifogása, aki éppen tegnap el is olvasta, mit írtam róla, közöltem vele,
kisfiam, ez téged érint, egyedül miattad vagyok hajlandó kitörölni (személyiségi
jogai és miegymás) miatt, de azt mondta, dehogyis anya, hagyjad csak.
Az írásommal semmi mást nem akartam elérni – azon kívül,
hogy kiengedtem a gőzt a döntésem utáni számonkérés miatt, amit, hangsúlyozom, nem a fiam tanáraitól kaptam -, csak, hogy
lássátok, milyen borzasztó állapotba tud kerülni egy gyerek lelki okok miatt, hogy
ezeket az okokat a megfelelés iránti vágy, a teljesítménykényszer, és az is
okozhatja, hogy érzi, nem olyan, mint a többi, és tudja, hogy nem „ura” a
környezetének, sőt, olykor saját magának sem.
A bejegyzésben nem győztem hangsúlyozni, hogy az iskola jó
iskola. Több, mint száz gyereknek teljesen megfelel, megfelelt a lányomnak is,
pedig náluk is volt fejszámolás. Megfelelt volna a fiamnak is, nem is szeretett volna elmenni innen, maximum
tizennégy évesen is a harmadikat járná, abból kiindulva, amilyen zuhanórepülést
produkált két hónap alatt. Az itt tanulók remekül szerepelnek a teszteken, felméréseken;
a középiskolákban, ahol a tanárok szeretik őket mert többet tudnak, mint a
máshonnan érkezettek, javítanak az eredményükön.
De az én fiam el se jutott volna a középiskoláig. Ezek után
félve jegyzem meg, de ma már látok azért esélyt erre. ^^
Én is ide jártam, nagyon szerettem, pedig nagy volt a
szigorúság. Ennek ellenére eszembe se jutott lelkibetegnek lenni.
A fiam ilyen. Elég szomorú egy kisgyerek számlájára (vagy az
én számlámra) írni mások döntéseit, vagy akár a saját döntéseinket, kiforgatni
a szavaimat, illetve, azokat a mondataimat, ahol nem emelem piedesztálra az
iskolát, kiélezni. Ha valaki elviszi innen a gyerekét, az legyen az ő elhatározása,
és ne én legyek az elindítója az elvándorlásnak azzal, hogy leírtam a
gondolataimat (amelyekben nem szidtam és nem rágalmaztam senkit), és a gyerekem
problémáit.
Úgyhogy kedves szülők, azzal a felkiáltással, hogy
merazármintiselvittékésmilyenjóneki, ne irassátok máshova a gyerekeket. Ármin
esete egyedi, a tanító nénik pedig nem esznek
embert. Tessék véget vetni a szóbeszédeknek, és
csakéskizárólag saját tapasztalatokra alapozni.
Köszöntem. ;-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése