Összegzés

Holnap vége ennek az évnek is.

Tavaly, mikor Szilveszter napján a barátainkkal álltunk pezsgővel a kezünkben, összesen hat gyerekkel körülöttünk, arra gondoltam, hogy a 2017-es év csakis jobb lehet, mint a 2016-os volt.

...

Rögtön az elején, januárban kihagytam az államvizsgámat, egész egyszerűen nem mentem el (később ennek komoly következményei lettek).

Utána Árminfiamat súlyos pszichés és fizikai tünetei miatt pszichológushoz, majd másik iskolába kellett vinni (ez viszont életünk eddigi legjobb döntésének bizonyult, de amit addig átéltünk, hááát... :( ).

Február 17.-én meghalt apósom. Hirtelen és váratlanul. A gyerekeket alig tudtuk összekaparni a sokkból, magunkról és főként anyósomról nem is beszélve. 

Áprilisban megműtötték Álmost, rutin kozmetikai műtét volt, de hónapokig nyögte a következményeit, és kemény 2 napig a keze is gipszben volt, mert azt hitték, eltörött.

És ekkor még csak 4 hónap telt el az évből...

Júniusban kellett pótolnom az elhalasztott államvizsgámat. Azaz, kellett volna pótolnom - már a bizottság előtt ültem, mikor kiderült, hogy az egyetem nem nagyon akar engem elengedni. :(  Úgy gondolom, a kudarcom igazságtalan volt, a vizsgabizottság döntése érthetetlen, de majd egyszer elmesélem, ha mindenen túl leszek, mindenesetre el kellett volna mennem arra a januári időpontra, ez bizonyos.

Mindeközben a munkahelyem egyre inkább nyomasztott, több tényező miatt is, nyárra úgy éreztem, egy szakadékba zuhanok. Megrögzötten állást kerestem, interjúra is elmentem, megmozgattam minden ismerőst - mindegy hova, csak innen el...

És augusztus 28.-án csoda történt. Két jóakarómat mozgatni sem kellett, szépen a hátam mögött, tudtomon kívül leszerveztek mindent, pár E-mail váltás, és megkaptam álmaim állását. Igaz, hogy sokszor délután 3-kor eszem először, igaz, hogy tulajdonképpen kevesebbet vagyok a gyerekekkel (viszont a velük töltött időt igyekszem minőségivé és intenzívvé tenni), igaz, hogy nincs időm futni sem, de imádom amit csinálok, és jól esik, hogy elismernek, dicsérnek, és segítenek. Igaz, kaptam negatív kritikát is - a szemembe, a hátam mögött meg gondolom pláne -, de többen mondták, hogy szeretnek nekem nyilatkozni, mint azok, akik nem szeretnek. Volt, aki az egyik youtube-on megjelent magazinom alatt fejtette ki névtelenül, hogy alkalmatlan vagyok a feladatra. Nem mondom, hogy nem rontotta el az estémet, de valahogy csak túlléptem ezen is.

Árminom jól tanul, a matek ugyan nyögvenyelős, de minden másból négyes-ötös, új barátokat is szerzett.

A kisgimnazista Hannám igencsak elkezdett kamaszodni, némely tantárgyból zuhanórepülést produkál (holvanmáranégyegészhat), a táncban viszont sikeres. Próbálom vele megértetni, hogy abból nem lehet megélni, és azt is, hogy vegye kisebbre a száját mert bajok lesznek. Aki hasonló problémákat sikerrel megoldott, jelentkezzen nálam, SOS. :D

Álmosom óvodai véleményezése továbbra is elkeserítő, de bizakodásra ad okot, hogy itthon órákig eljátszik építős kütyükkel (karácsonyra supermagot kapott és csodákat kreál belőle), probléma nélkül társasjátékozik a 8 éves kortól ajánlott make and brake-kel, számokat ad össze és von ki 10 felett is, és folyamatosan kérdez, kérdez, kéééérdeeeez és kerget az őrületbe. Igaz, hogy egyáltalán nem rajzol még mindig, amikor mégis, abban nincs köszönet, de az iskolai előkészítőn a segítségemet elutasítva olyan szarvast és télapót rittyentett fából, papírból meg vattából, hogy csak na. És rendkívül muzikális, úgyhogy a zeneiskolát már beígértem neki, bár egyelőre hallani sem akar róla. 

Apjuk is köszöni szépen jól van, amikor későn érek haza, rendezi a gyerekeket, volt, hogy vacsorával vártak, és egyesegymaga építi be a tetőteret, hogy jövőre felköltözhessenek a kölykek a birodalmukba. A fürdőszobájuk már készen van. :)

Úgyhogy... nagyon jó lenne azt mondani, hogy minden jó, ha jó a vége... 

Újévi fogadalmat nem teszek, mert úgysem tartom be, de szeretném végre a kezemben tartani a második diplomámat, és szeretném újra lefutni a maratont. Mindkettő csak rajtam múlik.

Ám mindennél jobban szeretném, ha 2018 szilveszterére nem lennénk még kevesebben, ez viszont nem rajtam múlik. Mégis remélem, hogy nem olyan nagy kívánság ez...

Boldog 2018-at mindenkinek!

                                       

Csapat :D

 

Tűzvirág gála után

Kalocsaival a Ki Mit Tud? -on

 

Nagyfiam

Kisfiam

Kalapkabát

Tizenhét gyermekvédelemben eltöltött évet akasztok a szögre, a szakmai diplomámmal együtt. 

Elég volt. 

Nehéz lett a kabát, sokszor szorított is már, talán még szaga is volt. Ideje volt levenni. Február óta kerestem az új kabátot, amit aztán nem is nekem kellett felvennem - rám adták. Madarat lehetett volna fogatni velem augusztus utolsó napjaiban. Véget ért a másfél éve, apu halála óta tartó pechszériám.

Mást fogok csinálni, egészen mást. Már most imádom ezt a munkát, már most, alig egy hét után több elismerést és dicséretet kaptam, mint az eltelt 17 év alatt összesen.

Nagyon-nagyon sokat kell tanulnom, nagy az újságíró felelőssége, még az önkormányzati médiában is, vagy talán ott még nagyobb. Úgy éreztem, nagy szeretettel és bizalommal fogadtak új munkahelyemen, pedig nem vagyok már fiatal, az ott dolgozók többsége pedig az. De a második napra a fiúk egy számítógépet is összeraktak nekem vágóprogrammal együtt, telefont is kaptam, meg saját asztalt. Önálló munkákat bíztak rám, elég gyorsan. Végre hasznosnak érezhettem magam. Meg se kérdeztem, mennyi lesz a fizetésem. Szinte mindegy, ha nem kell leszívott aggyal, elkeseredve, kétségbeesve, gyomorgörcsökkel hazamennem, hogy szerencsétlen gyerekeim ötpercenként kérdezzék, hogy mi baj, jól vagyok-e. 

Végre talán nem kell naponta hülyének éreznem magam.

Keserédes volt a  mai búcsú az eddigi munkahelyemtől. Van néhány olyan kolléga, akiket kifejezetten sajnálok ott hagyni. Sokat megéltünk mi együtt, és tudom, hogy ritkán fogunk találkozni, ha találkozunk még egyáltalán. 

Nagyon szerettem a munkámat, amíg láttam cseppnyi értelmét, amíg jól éreztem magam a munkahelyemen, valójában, és nem csak hazudtam magamnak, hogy jól érzem ott magam.

Sokat adott nekem ez a 17 év. Számtalan embert megismertem, félreismertem, még saját magamat is. Nehezen múlik az önvád - ahogy egyik kedvenc kollégám mondta mindig: legszívesebben felköpnék és aláállnék. Azt gondolom, nekem megbocsátottak, akiket (meg)bántottam, de magamnak sosem fogok. 

Odafigyelek már, kit mennyire engedek a szívembe. Drága volt a tanulópénz.

Nem volt egyszerű esetmenedzsernek lenni. Nem volt egyszerű megtalálni a kényes egyensúlyt, hogy ne megmondóember legyek, hanem ami valójában is vagyok, egyenrangú kolléga. Nem egyszerű azt mondani a szülőnek, hogy "elvitetjük" a gyerekeit, ha nem változtat, és nem egyszerű megtenni a nevelésbe vételi javaslatot úgy, hogy tudjuk, nincs értelme. Nem egyszerű elviselni, hogy megátkoznak, és azzal fenyegetnek, hogy elásnak a kert végébe. Nem egyszerű megvédeni az álláspontunkat, nem egyszerű a széllel szemben... hm.... javaslatot tenni. Nem egyszerű elismerés és megbecsülés nélkül dolgozni. Túl sok szélmalommal kell harcolni ezen a pályán, partvonalon kívül - és sajnos belül is.

Remélem, az utódomnak kevesebb problémát okoz majd ez, mint amennyit nekem okozott. 

A média sem egyszerű pálya. Csoda, hogy 43 évesen újrakezdhetem, amit tulajdonképpen abba sem hagytam, de 18 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre megint érezzem azt a jellegzetes szerkesztőség-illatot, a frissen nyomtatott újság szagát. 

Tetszik ez az új kabát.

Hazaértem.

TelePaks Médiacentrum

(forrás: TelePaks; Molnár Gyula fotója)

Nektek pedig, kedveseim, mindent köszönök. A rétes isteni volt, írni pedig mindig ezzel fogok:

 (A felirat klasszikus: "Családkisegítők" : D :D <3)