Jaj úgy élvezem én...

   -Lilikeee voltál pisilni?
 - Medencézni akarooook!
 -Nem akarok hazamenniii!
 -Haza akarok menni…!
Visítás és hangingerek mindenfelől, de ez nem különösebben zavar, hisz nekem is vannak gyerekeim. Ezzel és a heringpartival együtt még dicsérném is a környékbeli üdülőtelep nagy, tiszta és komfortos szabadstrandját. A baj azzal van, hogy a strand az ide látogatók hozzáállásától lenne kulturált. De nem az. 
Nagycsalád, papamama, apuanyu és a pörköltön hizlalt gyerekek magukat nem zavartatva, grillezni (!) kezdenek. Szerencsére nem az embertömeg közepén, hanem annak a szélén, a vizesblokk – konkrétan a férfi wc – oldalában. Hatalmas a füst, csendben beborítja a strand ezen felét, előkerülnek a pácolt húsok, a kenyérke, a söröcske. Bőszoknyájú mami 2 kiskutyára vigyáz mellettük (Egyébként „Kutyát a strandra bevinni tilos” – hirdeti a tábla több helyen.) Hangosak, jót mulatnak, majd, amikor mindenki jóllakott, az összes szemetet és maradékot hátrahagyva, feltűnően távoznak.
Kilencévesem hatalmasat lubickol kis barátjával a hűsnek nem mondható habokban. Nagyokat röhögnek egy, a vízfelszínen úszkáló emberi végterméken. A „k.ka”, ahogy ők nevezik, állítólag követi őket. A kisbarát anyukája halált megvető bátorsággal és maréknyi papír zsebkendő segítségével egy műanyag pohárba halássza a végterméket és kidobja. Hamarosan megjelenik az utánpótlás… A fiúk távolabb eveznek.
Láthatóan nem szobatiszta kisgyermekek pelenka nélkül élvezik a strandot, nem baj, a végtermék kiválóan lebomlik – gondolhatják szüleik – a Duna holtágának vizében, beleillik annak flórájába és faunájába. Annak lehetősége, hogy többszáz ember egészségére jelenthet veszélyt a vízben úszkáló bizonyos, úgy tűnik, nem számít. Én csak bízom benne, hogy nem valamelyik jól megtermett felnőttől származott a salakanyag.
Lányom hoz nekem fagyit, mert a strandtáskát a tömeg és az előítéleteim miatt nem merjük ott hagyni. A kezemben levő tölcséres édességet megpillantva a közelben egy fiúcska ordítani kezd, hogy ő márpedig most azonnal fagyit akar. Anyukája szerint menjenek inkább fürödni, meg a fagyinál sokan várnak… De a fiúcska visítva mantrázza a kívánságát. Hátat fordítok neki, ne szenvedjen szegény, amíg én eszem. Azám. A velem szemben levő ritka cserje mellett, nincs másfél méter, egy másik anyuka épp kisfiát pisilteti. Premierplánban nézhetném végig kezemben a fagyival a sikeres mutatványt, de inkább még egyet fordulok… A mosdó 50 méterre sincs, és gyerekvécé is van benne. Nem értem.
Mindeközben a mellettem levő pokrócon valaki cigarettára gyújt.
Haza akarok menni.
Félve kérdezem a kisfiamtól, hogy szabadságom utolsó hetét kihasználva, hova szeretne menni strandolni…? Hát persze, hogy ide. A szabadstrandra, ahol úgy tűnik, mindent szabad. Beleegyezek. Még egyszer. Utoljára.

Testek

Mióta megnyílt, szerettem volna elmenni a Body kiállításra. Tudjátok, ahol emberi preparátumokat lehet vizslatni. Volt erről sok vita a szociális és egyéb médiában pro és kontra egyaránt. Mi a pro oldalt képviseltük, és kitaláltuk, hogy hooossszúúú szabadságom ideje alatt megejtjük a budapesti kirándulást (a tárlatot meghosszabbították, sőt, a jó bizonyítványért cserébe kedvezményes áron engedik be a gyerekeket...) Mi is vittük őket. Mindet. Azt gondoltam, hogy Árminnak tetszik majd a legjobban, mert őt nagyon érdeklik a hasonló dolgok, biológiai érdekességek. Álmosról azt véltem, különösebben nem hatja meg a dolog, sőt, unni fogja, de a kiállítás után a játszóházban majd kiengesztelődik. Hannától tartottam a legjobban, mert számára egy vérvétel felér egy nagyműtéttel (fél órát kókadozik utána), és elájul egy tejfog otthoni kihúzása után - hogy fogja végignézni ezt a rengeteg kipreparált hullát? 

Ehhez képest...

Már attól meglepődtem, ahogy egyszem lányunk lelkendezett, mikor meglebegtettem előttük a kiállítás lehetőségét.

Hanna a helyszínen végigolvasta az összes leírást, az orvostörténetieket is, alaposan megvizslatta valahány csontot,  ízületet és zsigert, körbejárt minden preparátumot, és zokszó nélkül bement abba a szobába, ami előtt külön tábla hívta fel a figyelmet arra, hogy még az anyaméhben elhalt magzatok megrázó látványában  lesz része az oda betérőnek. Mindenesetre végig kísértem... Ott is mindent megvizsgált, elolvasott. 

Ellenben az én kis tudós fejű Árminom már az ötödik perc után elkezdett feltűnően unatkozni, sóhajtozni, és suttogva szekált, hogy ugye nem akarom valamennyi leírást elolvasni? És ugye nem akarok minden terembe bemenni? És hogy még aaaazt, meg aaaazt is megnézem? Nem ismertem rá. (Utána azért feldolgozta az élményeket és még este is a preparátumokról faggatott, úgyhogy helyreállt a bizodalmam a természettudományos irányultságában.) Álmosban viszont nem csalódtam: mikorleszmárvége, mikormegyünkmárajátszóházba, mégkilencszobavanhátra, mégnyolcszobavanhátra - darálta folyamatosan. Egy velekorabeli kislány volt még ott az anyukájával, hasonló problémái akadtak neki is. Úgyhogy megállapítottam: a Body kiállítás nem igazán való gyerekeknek 14 év alatt... Nem is nagyon voltak - a mieinken kívül - fiatalabbak. Bár mindent részletesen és közérthetően leírtak a preparátumok melletti táblácskákra, úgy gondolom, némi egészségügyi ismeret szükséges ahhoz, hogy valóban minden kiállított testrésszel - köztük szétdohányzott tüdővel, rákos pajzsmiriggyel, melldaganattal, miómával, petefészekcisztával, hogy csak a lájtosabbakat említsem - teljes körűen tisztában legyen valaki. Sétáltak ott beépített emberként orvostanhallgatók is, akiktől bármikor lehetett kérdezni. Azonban kérdezni is tudni kellett... Két huszonéves lány a keringési rendszert alaposan bemutató kiállítóterem megtekintését követően afelől érdeklődött az egyik ifjú titántól, hogy akkormostakkor felül, vagy alul található a szív kamrája? 

Nem gondoltam volna, de engem nagyon felzaklatott a kiállítás. A végén szinte menekültem, amikor az egyik tárlóban a lenyúzott bőrrel szembesültem. Nem tudtam ezekre az "emberekre" akként tekinteni, aminek szánták őket: oktatási, prevenciós anyagra. Nem tudtam az érzelmi oldaltól elvonatkoztatni, a halottakat láttam bennük. Ők is éltek, sírtak, nevettek, szerettek valaha, most pedig itt vannak kifilézve... Láthatóan ázsiai emberek voltak, a preparáló professzor is kínai. Bízom benne, hogy valóban beleegyeztek abba, hogy emberek milliói bámulják valamennyi izmukat, csontjukat (hm... az egyik preparátum pl. a saját csontvázával fogott kezet, iszonyatosan szürreális volt), májukat és beleiket, meg az agyukat is, esetenként szeletekben...

Body-kiállítás Budapesten

Mindennek ellenére nem bántam meg, hogy megnéztem, sőt, azt sem bántam meg, hogy a gyerekeknek is megmutattuk az életnek (illetve a halálnak) ezt a részét. 

És, hogy Hannám mennyire elvarázsolt királykisasszony, az a délutáni csajos-plázás programunk során derült ki. Csak úgy mellesleg megkérdezte, hogy hogyan készültek a kiállítási anyagok... Nem hittem a fülemnek. Mondtam neki, hogy azok valamikor élő emberek voltak, csak vegyi eljárásokkal preparálták őket ilyenné... Nos, majdnem elájult. Hogy ezt eddig nem tudta. Hogy miért nem mondtam előbb. (Valóban kevés szó esett erről a magyarázó táblákon...) 

Ám nem kellett sok idő, hogy feldolgozza a hal(l)ottakat. Hamarosan kezdődik a Múmia kiállítás. Oda is menni szeretne...