Egy gyilkosság margójára

Negyvennégy éves volt, mint én.

Három gyermeke volt, mint nekem.

Szociális munkás volt - mint ahogy én már sosem leszek.

Az élete volt a szakmája - mint ahogy, az utóbbi csaknem egy évben már látom, nekem sosem.

Erején felül, még otthon is dolgozott, szívügye volt, hogy az elesetteken segítsen. Gyermektábort szervezett a napokban, az összes fészbúk-bejegyzése arra utal, mennyire szerette a hivatását.

Ma megölték. Nyakon szúrták, miközben a munkáját végezte, a munkahelyén.

Megszakad a szívem a gyerekeiért, a férjéért, akik ma hiába várták haza. Megszakad a szívem érte, aki talán boldogan, tettre készen ment ma dolgozni - utoljára.

Megszakad a szívem a szociális munkásokért, akiket sem erkölcsileg, sem anyagilag nem becsülnek meg, a "köszönöm" az a szó, amit szinte sosem hallanak.

Szégyen és fájdalom. Az ország, a szakma szégyene, fájdalma.

Nem  tudom, a 61 éves ügyfél, aki - a híradások szerint - az inárcsi hivatal folyosóján üvöltözött, hogy neki senki nem segít, majd a családsegítőre támadt és végzetesen megszúrta, felfogta-e, mit tesz?

A szociális munkásokat nem védi semmi, nem kapnak még veszélyességi pótlékot sem. Talán még gázspray-jük sincs. Persze, nem, mintha mindez az életüket megmentené... Olyan keveset keresnek, hogy szégyellem magam, mikor immár újságíróként megkapom a fizetésemet. Pedig én - már - nem teszem kockára az életemet, nem kell attól félnem, hogy egy dühöngő őrült, vagy egy sértett öregember rám tör a munkahelyemen és belém állítja a kést.

Nem volt ez mindig így.

Robbant már mellettem üvegváza, mikor skizofrén ügyfelet látogattunk, vitte már el a kolleganőimet mentő gázmérgezés miatt, mikor segíteni próbáltak valakin, akarták már rám gyújtani a munkahelyemet, elátkozták az egész családomat, kívánták a legrosszabbat a gyerekeimnek, többünket szerették volna elásni a kert végében, volt, akit megköpködtek... Csupán azért, mert nem kapták meg azt a "segítséget", amit elvártak volna, vagy azért, mert elmenekítettük abból a családból a gyerekeket, ami sosem számított családnak.

Cserébe nem kaptunk semmit. Nulla sikerélménnyel dolgoztunk, hadakoztunk ügyfelekkel, hivatalokkal, és csendben őrlődtünk.

Akinek szerencséje van, kilép, akinek nincs, vagy túl nagy benne a hivatástudat, az marad.

De mi lesz ezek után?

Hogyan lehet félelemben élve dolgozni nap, mint nap?

A megölt kolleganőt is bántalmazták korábban verbálisan - gondolom, többször is, hisz ez a szakma "sajátossága". Ő sem hitte, hogy valaha valósággá válik a borzalom.

Ti, lányok, akiket nagyon szerettem, és akiktől októberben mégis elbúcsúztam: nagyon vigyázzatok... Az Isten legyen veletek, ha már más úgy sincs.

Olgi

Olgi meghalt. - Ez az üzenet érkezett tegnap este a messengeremre.

Nem akartam elhinni.

Mindig nevettük, ő is velünk együtt, ahogy bemutatkozott a telefonban: Cociális központ, Cs. Olga vagyok... Mindig megdicsérte a frizurámat, amikor ócskának éreztem, a ruhámat, amikor kényelmetlen volt, és "fogytál Emmácska"- állapította meg, amikor már egy hónapja nem bírtam elmenni futni. (Azt hittem, két embertől (anyumtól és a mamámtól) tudom csak elviselni, hogy Emmácskának hívnak, és most rájöttem, hogy ő volt a harmadik.) Mindig érdeklődött a gyerekek után, kérdezte, mikor megyek szabadságra, és őszintén sajnálkozott, mikor megtudta, hogy felmondtam. 

Tizenegy óra körül, már tudtuk, hogy ő csörög hátra az irodába, "Jó ebédhez szól a nóta" - azaz meghozták az ebédünket - felkiáltással, és már vártuk, hogy kérdezze, van-e kávé. Az utóbbi időben egyre gyakrabban kérdezte. Általában volt kávé.

Olgi mindent tudott. Minden érdekelte. Gondos volt és pontos.  Képes volt délután négykor bekopogtatni még az esetkonferenciára is (aminek a termet ő készítette elő), hogy közölje, lejárt a munkaidő... 

Olgi nem szimpla portás, hanem egy intézmény volt. Maga volt AZ intézmény.

A zöld mellényét, amit ilyentájt hordott, mert fázott a háta, és a papucsát talán még most is ott látnám az asztalánál, ha arra járnék.

Tudtuk, hogy baj van, bár sosem panaszkodott. Annyit mondott csak, hogy nem tud aludni.

Most sikerült elaludnia... Örökre. 

Legyen szép az álmod, Olgi. 

Mindig búcsúzunk

A mi szegény gyerekeinknek zsenge korukig annyi halállal és gyásszal kapcsolatos megélése volt már, amennyi sok élemedett korú felnőttnek sem.

Andris, a dédi(k), az imádott nagypapák...

Azán két héttel ezelőtt az egyik törpenyúl.

Ma pedig a másik.

Minyon-Bogyó a fiúké volt, nagyfejű, bozontos kis jószág, imádnivaló kajlaság. Mindig mohón evett, azt gyanítjuk, ez lett a veszte is. Félrenyelhetett. Apjuk épp lent volt a szuterénben, ahol a ketrecük is áll; arra lett figyelmes, hogy a nyuszi görcsökben fetreng, levegő után kapkod, és már vége is volt, mielőtt bármit tehetett volna érte. Hanna egész éjjel, Ármin pedig két napig sírt utána, Álmos nagyon nem vette a lapot. Szerencsére. Minyon-Bogyó volt, nincs, ennyi.

Áfonya, Hanna nyuszija a múlt héten kis társat kapott, Franciska személyében, hamar összeszoktak. Kivittük őket gyakran a fűbe, ott szaladgáltak, nagyon barátságosak voltak, megtanulták, mikor kapnak enni, mikor kerülnek kézbe...

Aztán ma délelőtt Áfonya lebénult. Reggel még beszélgettem hozzá, evett, semmi baja nem volt, tízkor jött a telefon, apjuk hívott, hogy Hanna nyuszija is odavan... Hanna egész nap simogatta, kivitték a fűbe. Búcsúzott tőle. Negyed ötre volt időpont az állatorvoshoz, felkészítettük a gyerekeket, hogy a nyuszit valószínűleg el kell altatni, hogy ne szenvedjen.

Így is történt. Gerinctörés, vagy tályog. Az orvos szerint jól tette apjuk, hogy elvitte hozzá (Hanna is ment), csak szenvedett volna napokig. Kiküldte őket, míg elaltatta Áfonyát, majd beadta neki a végső injekciót. Hazahozták. Apjuk eltemette Minyon mellé. Elkészült a kereszt is, megcsináltuk szépen a sírt. Hanna résnyire bőgte a szemét, aztán elment biciklizni a barátnőjével. A szívem szakad meg érte.

Álmos elmesélte a mamának, hogy Áfonyát elaltatták, és aztán meg is halt. ^^ Merthát a kettő nem ugyanaz természetesen.

Nem akarok több nyulat - mondtam apjuknak. Pedig lesz, mert a gyerekek szeretnének és Franciskának is kell társ.

De én nem bírok kéthetente kiskedvencet siratni, nem bírom látni a gyerekeim fájdalmát. Kész Addams Family vagyunk már, de komolyan.

Álmos felfogása szerint:

- Ó, most lesz még egy nyúl, aztán meghal, aztán lesz helyette másik, és az is meghal, aztán az helyett is lesz másik...

Ehh.

Egy év

Ma egy éve volt, hogy utoljára láttam az apukámat.

Csak feküdt a kórházi ágyban, a jobb oldalán, mert már nem is forgatták, összerezzent a legkisebb érintésre is, úgy hagyták, ahogy a legkényelmesebb volt neki.

Mentünk hozzá délután anyukámmal, és sejtettem valahol, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk, de magamban se mertem megfogalmazni. Fogtam a kezét, éreztem a pulzusát. A teste cserbenhagyta, de a szíve még élni akart - eddig a napig. Éreztem, hogy kimarad egy-egy dobbanás. Sokszor, többször, mint szokott. Mondtam is ezt anyukámnak, aki apu lábát melegítette.

Még megtöröltem az orrát, szemét, megigazítottuk a takaróját, megpusziltuk, megsimogattuk.

Aztán ott hagytuk.

Örökre.

Nem volt mellette senki, amikor elment. Tudom, hogy akkor már nem félt, akkor már nem fájt neki semmi.

Pünkösd hétfőjének hajnala volt.

A temetése polgári szertartás szerint zajlott, mert tudtuk, hogy így szerette volna. Az egyházhoz való viszonya nem tükrözte Istenhez való viszonyát. Hiszem, hogy valahol kapaszkodott belé, bár ezt sosem emlegette, sőt, látszólag felháborította, ha valaki a Mindenható közbenjárását kérte ügyében. A búcsúztatóra a zenéket én válogattam össze, anyum és az öcsém egyetértésével. Nem terveztünk bele egyházi éneket. És mégis...

Nagyon sok volt a koszorú és a virág, miközben rakták őket a sírra, folyamatosan szólt a zene, valószínűleg kevés volt időben, amit kiválogattunk, mert végül megszólalt a 422. zsoltár, amely nem szerepelt a listánkon:

 

- Nem is tudtam, hogy a Pityu vallásos volt - súgtak össze a gyásznép soraiban. 

Nem is volt az, talán csak a maga, titkolt módján. De humorérzéke, az mindig volt neki. Biztos ő intézte ezt a "bakit" - amit aztán cseppet sem bántunk, hogy bekövetkezett - odafentről. :) 

Azóta eltelt egy év - egy születésnap, egy karácsony, névnap, húsvét, nőnap, amit mindig nagy tiszteletben tartott, és anyák napja. Mind, mind nélküle. Holnap letelik a gyászév. Azt tanítják, egy év letelte után jobb lesz.

Nem jobb, és holnaptól sem változik semmi.

Sárgállanak a virágok apu sírján, anyum ültette őket, a kertjéből is hozott palántákat, a tüskés bokorból, amit még apu gondozott egy hajtást. Úgy hiányzik most is, mint egy év eltelte alatt minden nap hiányzott. 

Valami azonban mégis megváltozott 2016. május 16. óta.

Már nem félek a haláltól.

Eszter

Eszterkét sose fogom elfelejteni.

Hanna már táncolt a Tűzvirágban, mikor ő megérkezett. Pici volt, vörös hajú, cserfes és nagyon ügyes. Apukája, anyukája és a kishúga is kísérte a főpróbákra.

Aztán egyszer csak Eszterke nem jött többet. Megtudtuk: nagyon beteg. Kezelték Pécsen, Budapesten, folyamatosan követtem az anyukája Facebook-bejegyzéseit, drukkoltam neki, hogy meggyógyuljon, összefogott érte egy egész város; a táncegyüttes, civil szervezetek, az iskolája, a sportvilág... Jöttek a fotók: Eszterke még hosszú hajjal, aztán kis kopaszon, szájmaszkban, csövekkel, de szinte mindig mosolygósan. Eszter rajzai, kórházban megírt dolgozatai - gyönyörűek, csupa ötösök. Parlamentbe látogatott, híres emberekkel, sztárokkal találkozott,  alapítvány kampányarca lett, nőtt a haja, úgy tűnt meggyógyult - aztán mégsem. A csontvelődonor adott számára még egy új reményt, de karácsony után ez is szertefoszlott. Eszterke Pécsre került, és az anyukája a fészbúkon sem jelentkezett. 

Sejthető volt, hogy baj van.

Aztán múlt vasárnap este, hosszú idő óta először, új bejegyzés került anyukája oldalára.

Eszterke elment.

Néztem a mosolygós arcát, a felvételeket, amelyeken még ő is szerepel, a vele készült tévéműsort, ahol koránál sokkal érettebben nyilatkozott. Fogalmam se volt, hogy mondom meg ezt Hannának, hogy fogja majd fel, hogy nem "csak" sosemlátott kisbabatestvérek és idős nagypapák halhatnak meg, hanem az olyan kislányok is megszűnhetnek létezni, mint ő.

Másnap reggel ballagtam Paks utcáin, és nem értettem, hogy veszi a bátorságot a Nap, hogy ilyen szépen süssön, hogy merészelnek a madarak énekelni? Haragudtam az Akárkire, ott fent, aki engedte, hogy egy ilyen csupaderű, csupaélet  gyermek ennyit szenvedjen, ráadásul mindhiába.

Nincs több mosoly, huncut pillantás, nincs több tánc. 

Egy angyallal ismét több van a mennyben. Eszter örökre tíz éves marad.

Ég áldjon, drága kicsi lány.

Álmos és a halál

- Hol van most a papa?
- A mennyországban.
- Az hol van?
- Fent, a csillagok között.
- És lát minket?
- Persze, szerintem igen.
- De csak akkor lát, amikor nincs felhős...

***

- Mama, te sajnálod a papát?
- Igen, sajnálom - mondja anyukám.
- Én nem sajnálom, mert én még nem vagyok nagy.

Még utoljára

Még utoljára látta az unokáját a farsangon.

Még utoljára eljött velem Árminért az új iskolájába tegnap délben. Megmutatta, hogy ipariban abban az ódon, hangulatos épületben tanult, ahol Ármin, megmutatta az osztályt is, amelyikben...

Még utoljára látta, hova jár Hanna, ha esetleg be szeretne érte jönni autóval, hol keresse...

Még utoljára elment anyósom gyógyszeréért a patikába.

Még utoljára kibiciklizett a temetőbe. Az utat volt, hogy naponta többször megtette, a kisunokájához, szüleihez. 

Még utoljára ott találkozott a fiával, adott neki egy doboz gyufát, hogy az unokája sírján éghessen a mécses, és nem engedte, hogy Feri visszaadja neki a dobozt. Jó lesz az még valamikor, fiam - mondta neki.

Még utoljára megette a vacsoráját, és lelkendezett "Erzsikémnek", az anyósomnak, hogy három meccs is lesz a tévében.

Még utoljára megsimogatta élete párjának vállát és viccelődött vele.

Utoljára becsukta maga mögött a szobaajtót.

Tíz perc múlva halott volt.

Hanna egész nap zokog és azt kérdezi, Feri papa lát-e minket. Álmos ismét rezignáltan konstatálta, hogy a papája, a másik is, felment az angyalokhoz. Szinte már természetes neki, hogy akit szeret, az előbb-utóbb felvándorol az angyalokhoz. Ármin a maga kis különös módján gyászol. Nem sír, látszik, nem tud mit kezdeni az érzéseivel. Idétlenkedik, rosszalkodik, aztán nekiáll csendben  játszani, időnként hozzám, vagy az apjához bújik. Még apu halálát sem dolgozta fel. Azt mondta, úgy érzi, mintha Feri papa még most is élne. Így leszünk még egy darabig mindannyian.

Feri papa a második apánk volt. Nekem is, meg a gyerekeknek is. Tudom, hogy nagyon szeretett engem, az unokáiért pedig rajongott. Feri papa mindenre kapható volt, hatszázszor körbebiciklizte a falut Árminnal, megtanította helyesen közlekedni, rengeteget sétált, játszott vele, és Álmossal is, nem is tudom felsorolni, mennyi mindent megtett nekik, értük. A kis táncosokra, Abigélre és Hannára elmondhatatlanul büszke volt. Mindig mindenben számíthattunk rá, anyósommal együtt csapot-papot ott hagytak és segítettek nekünk, ha kellett.

Már nem tudok neki levest merni anyósom készítette nagy családi ebédekkor, és nem eszi meg senki a gyerekek maradékát.

Nem csoszog az ablak alatt, csak, hogy megnézze a gyerekeket, vagy szerszámot kérjen a fiától, vagy segítsen neki megszerelni, felépíteni, vagy épp szétszedni valamit. Pedig itt a hűtőben várja az alkoholmentes sör.

Nem viszi többet dolgozni az ács-csapatot - az utolsó pillanatig úgy várta a munkanapokat, mint a gyerekek.

Nem megy többet a temetőbe sem. 

Bővítette az égi csapatot... Remélem, apuval söröznek ott fent, mint ahogy itt nálunk szoktak, a kerti hintán, és politizálnak. Andris halála után, otthon, náluk, a szobában, hónapokig tologatta az üres babakocsit - azt hitte, senki sem látja. Tegnap este, 9 óra után pár perccel remélem, találkozott Andrissal is, és sétáltatja őt az égi babakocsiban.

Isten veled, Feri papa. Hiányozni fogsz.