Testek

Mióta megnyílt, szerettem volna elmenni a Body kiállításra. Tudjátok, ahol emberi preparátumokat lehet vizslatni. Volt erről sok vita a szociális és egyéb médiában pro és kontra egyaránt. Mi a pro oldalt képviseltük, és kitaláltuk, hogy hooossszúúú szabadságom ideje alatt megejtjük a budapesti kirándulást (a tárlatot meghosszabbították, sőt, a jó bizonyítványért cserébe kedvezményes áron engedik be a gyerekeket...) Mi is vittük őket. Mindet. Azt gondoltam, hogy Árminnak tetszik majd a legjobban, mert őt nagyon érdeklik a hasonló dolgok, biológiai érdekességek. Álmosról azt véltem, különösebben nem hatja meg a dolog, sőt, unni fogja, de a kiállítás után a játszóházban majd kiengesztelődik. Hannától tartottam a legjobban, mert számára egy vérvétel felér egy nagyműtéttel (fél órát kókadozik utána), és elájul egy tejfog otthoni kihúzása után - hogy fogja végignézni ezt a rengeteg kipreparált hullát? 

Ehhez képest...

Már attól meglepődtem, ahogy egyszem lányunk lelkendezett, mikor meglebegtettem előttük a kiállítás lehetőségét.

Hanna a helyszínen végigolvasta az összes leírást, az orvostörténetieket is, alaposan megvizslatta valahány csontot,  ízületet és zsigert, körbejárt minden preparátumot, és zokszó nélkül bement abba a szobába, ami előtt külön tábla hívta fel a figyelmet arra, hogy még az anyaméhben elhalt magzatok megrázó látványában  lesz része az oda betérőnek. Mindenesetre végig kísértem... Ott is mindent megvizsgált, elolvasott. 

Ellenben az én kis tudós fejű Árminom már az ötödik perc után elkezdett feltűnően unatkozni, sóhajtozni, és suttogva szekált, hogy ugye nem akarom valamennyi leírást elolvasni? És ugye nem akarok minden terembe bemenni? És hogy még aaaazt, meg aaaazt is megnézem? Nem ismertem rá. (Utána azért feldolgozta az élményeket és még este is a preparátumokról faggatott, úgyhogy helyreállt a bizodalmam a természettudományos irányultságában.) Álmosban viszont nem csalódtam: mikorleszmárvége, mikormegyünkmárajátszóházba, mégkilencszobavanhátra, mégnyolcszobavanhátra - darálta folyamatosan. Egy velekorabeli kislány volt még ott az anyukájával, hasonló problémái akadtak neki is. Úgyhogy megállapítottam: a Body kiállítás nem igazán való gyerekeknek 14 év alatt... Nem is nagyon voltak - a mieinken kívül - fiatalabbak. Bár mindent részletesen és közérthetően leírtak a preparátumok melletti táblácskákra, úgy gondolom, némi egészségügyi ismeret szükséges ahhoz, hogy valóban minden kiállított testrésszel - köztük szétdohányzott tüdővel, rákos pajzsmiriggyel, melldaganattal, miómával, petefészekcisztával, hogy csak a lájtosabbakat említsem - teljes körűen tisztában legyen valaki. Sétáltak ott beépített emberként orvostanhallgatók is, akiktől bármikor lehetett kérdezni. Azonban kérdezni is tudni kellett... Két huszonéves lány a keringési rendszert alaposan bemutató kiállítóterem megtekintését követően afelől érdeklődött az egyik ifjú titántól, hogy akkormostakkor felül, vagy alul található a szív kamrája? 

Nem gondoltam volna, de engem nagyon felzaklatott a kiállítás. A végén szinte menekültem, amikor az egyik tárlóban a lenyúzott bőrrel szembesültem. Nem tudtam ezekre az "emberekre" akként tekinteni, aminek szánták őket: oktatási, prevenciós anyagra. Nem tudtam az érzelmi oldaltól elvonatkoztatni, a halottakat láttam bennük. Ők is éltek, sírtak, nevettek, szerettek valaha, most pedig itt vannak kifilézve... Láthatóan ázsiai emberek voltak, a preparáló professzor is kínai. Bízom benne, hogy valóban beleegyeztek abba, hogy emberek milliói bámulják valamennyi izmukat, csontjukat (hm... az egyik preparátum pl. a saját csontvázával fogott kezet, iszonyatosan szürreális volt), májukat és beleiket, meg az agyukat is, esetenként szeletekben...

Body-kiállítás Budapesten

Mindennek ellenére nem bántam meg, hogy megnéztem, sőt, azt sem bántam meg, hogy a gyerekeknek is megmutattuk az életnek (illetve a halálnak) ezt a részét. 

És, hogy Hannám mennyire elvarázsolt királykisasszony, az a délutáni csajos-plázás programunk során derült ki. Csak úgy mellesleg megkérdezte, hogy hogyan készültek a kiállítási anyagok... Nem hittem a fülemnek. Mondtam neki, hogy azok valamikor élő emberek voltak, csak vegyi eljárásokkal preparálták őket ilyenné... Nos, majdnem elájult. Hogy ezt eddig nem tudta. Hogy miért nem mondtam előbb. (Valóban kevés szó esett erről a magyarázó táblákon...) 

Ám nem kellett sok idő, hogy feldolgozza a hal(l)ottakat. Hamarosan kezdődik a Múmia kiállítás. Oda is menni szeretne...

Betűk

Dobáljuk a labdát a fiúkkal: aki elkapja, annak egy adott szó utolsó betűjével kell egy újabb szót kezdenie. Álmosnak a "t" betű jutott - már nem először.
- Tök! - mondja kábé harmadszor.
- Ez már volt!
- De ez egy másik tök!
...

Baleset(i)

Kedden bekövetkezett a rémálmaim egyike.

A fiúk a gyönyörűenfrissen aszfaltozott úttesten rollereztek. Ármin volt a rendőr, Álmos meg a rabló... Apjuk kint kertészkedett az udvaron. Bent molyoltam valamit, mikor éktelen visítás-sírás ütötte meg a fülemet, először azt gondoltam, Álmos szokásos hisztije. De aztán nagyon gyanús volt ez az ordítás, apja a karjában hozta be a kisebbiket, miközben Ármint osztotta, hogy miért nem szólt, miért nem segített, és miért neveti ki a picit. (Árminnak ez az egész kétnapi lelki gyötrődésébe került, annak ellenére, hogy másnaptól sokat beszélgettünk vele, apja elmagyarázta neki, miért üvöltötte le a fejét, de a gyerek viselkedése megváltozott, előjöttek a dührohamai, amik csak nagyon sokára csillapodtak le, illetve múltak el.)

Álmos szakadatlanul ordított, szaladtam elé, lógott a keze, apja szerint eltört. Nem akartam neki elhinni, de a szememnek már muszáj volt. Láthatóan  deformálódott az alkarja.

Anyumnak SOS telefon - meg egy lábon kihordott infarktus -, apjuk elhozta, ő vigyázott a nagyokra, amíg mi beverettünk az SBO traumatológiájára. Álmos remegett a félelemtől már itthon, azt hajtogatta, hogy ő nem akar ott maradni, ő nem akar a kezébe tűt. Előjöttek alig egy hónapos emlékei a műtétről, aminek a következményeit a mai napig nyögi. Azt hittem, megszakad érte a szívem. Nem tudtuk megnyugtatni.

Vártunk vagy fél órát, mire nyílt az ajtó, és egy idős néni előtt behívták a "fiatalembert", aki még mindig pityergett. Nem ordított, nem hisztizett, félelmében sírdogált. Nemrégdiplomázott doktorbácsi nem sok gyermekpszichológiát tanulhatott az egyetemen, mert a következőkkel rémisztgette szegény gyerekemet egyelőre anélkül, hogy egyáltalán ránézett volna a kezére:

- Ne sírjál, mert kiküldjük anyát.

- Fogadjál szót és csináld, amit mondok.

- Meséld el, mi történt! (Az nem volt elég, hogy én elmeséltem).

- Ha nem fogadsz szót, meg kell, hogy röntgenezzük, és attól két fejed fog nőni. - (Hatszor röntgenezték...)

- Mi fáj, az alkarod? (A hatévesem nem volt tisztában az alkar fogalmával, úgyhogy én tolmácsoltam felé az ilyen és ehhez hasonló tudományos kérdéseket...)

- Kint vár egy néni, előtte behívtunk, pedig neki biztos nagyobb baja van, mint neked. - Mivaaan???

Már annyira ingerült és kétségbeesett voltam, hogy legszívesebben ráordítottam volna a dokira, hogy csináljon már valamit ahelyett, hogy mumust játszik, de inkább a tőlem szokatlan módon igen határozottan megjegyeztem, hogy a gyereket nemrégiben műtötték, és ezért NAGYON FÉL. Ez hatott. Következett végre a vizsgálat, Álmos remegve működött együtt. A doki röntgent (70 év körüli asszisztense szerint röggönyt) kért.

A kisfiam itt volt a legügyesebb, talán azért, mert a röntgenben nem ijesztgette senki, nagyon kedves fiatalember magyarázta el neki, mi fog történni és tette a dolgát.

Kint várakozás közben érkezett egy újabb beteg: jól értesült anyukája súgta a fülünkbe, hogy Álmos gipszet fog kapni, mert eltört a keze, hallotta, míg bent volt a rendelőben a gyerekével... Éljen.

A gipszelés hasonlóan zajlott, mint a vizsgálat. Este tíz órakor az egyébként biztosan kedves, de nekünk nembejövős, tagbaszakadt Józsi próbált cirkuszosat játszani a fiammal, aki a félelemtől, a fájdalomtól és a fáradságtól már nem is látott, így Józsi humorára sem volt vevő (enyhén szólva).

- Zavartam ám már ki gyereket, mert hisztizett! - hangsúlyozom: Álmos nem hisztizett, igen csendben sírdogált. Kis híján én is vele.

- Mi vagy te, anyámasszony katonája? - dörögte Józsi - Újra bevezetik ám a katonaságot, majd téged is elvisznek.  Most olvastam, hogy a múlt században, ööö igen, a múlt században, 1814-től 1818-ig (!!) nagy háború volt, amiben sok katona meghalt. (Nahálaistennek.) Utána pedig Amerikában járvány tört ki, a spanyolok behurcolták, ez volt a spanyolnáthajárvány. Tízmillióan meghaltak. - Bíztam benne, hogy ma másról nem olvasott... A rögtönzött történelemóra közben azért szépen begipszelte Álmos kezét.

A rendelőbe visszatérve várt az újabb csapás.

- Anyuka, nagy baj van. Nem egyértelmű a röntgenfelvétel. Lehívom a főorvost, hogy ő is lássa. - közben az ifjú gyógyító mutogatta a felvételt, amelyen a ropiszerű csontocskákon kívül semmit nem láttam, amit mondott, azt meg nem értettem, fel se fogtam, azt hittem, valami naaagy és gyógyíthatatlan betegsége van a fiamnak. Nem tudom, miért rögtön ez a hülyeség jutott először eszembe, mindenesetre majdnem elájultam és kértem, hadd üljek le.

- De mégis... Most a legrosszabbra gondoljak?

- Gondoljunk a legrosszabbra, maximum pozitív csalódás ér. - Puff.

Kitámolyogtam a váróba, és apját kértem meg, hogy ő kísérje be Álmost az újabb "röggönyre", mert én perpillanat nem vagyok alkalmas semmire.

Jött a főorvos, aki biztos szívesebben aludt volna inkább, mert az összes beosztottjával meglehetősen arrogáns volt. Kért egy újabb röntgent. (Ha a doki korábbi megjegyzésére adunk, akkor Álmosnak már a 12. feje nőtt volna ki épp.) Jógyerek módjára vártuk, hogy szólítson a röntgenes, mint eddig, de most nem tette,s a főorvos rajtunk kérte számon, miért ülünk még mindig a váróban... Aztán besuhogott a vizsgálóba, és hallottuk, ahogy osztja a kedves fiatalembert: - Hívd már be őket, mert itt várják a sültgalambot! ...

Röntgen ismét, aztán kb. 10 perc múlva a konzílium utáni verdikt, immár a főorvos nélkül: a gyereknek még sincs nagy baj a kezével. De majd újra, másnap menjünk vissza kötözésre a szakrendelésre, aztán majd Paksra, ahova a CD-t vigyük, és több szem többet lát... Viszontlátásra.

Azóta Álmos köszöni jól van, a hendikepjét egész jól viseli, már megtanult bal kézzel enni, de alapvető dolgokban segítségre szorul. Egész nap mesét néz és tabletezik, fél kézzel legózik, és rajzolni is próbált már. Nem nyavalyog, nem hisztizik, tűri a sorsát.

Mi meg a miénket.

Álmos beindult

Álmos gyártja az aranyköpéseit. Ma például:

-  Miért van az emberek fogán zsinór?
- Az a fogszabályzójuk, fiam.
***
- Nagyon rossz lehet a kutyáknak.
- ?
- Mert amikor kakilnak, nem törli meg utána senki a feneküket.
- ...
***
- Anya, a fodrász bácsinál ma nagyon sok haj volt. Annyi haj volt, hogy lehetett volna levest főzni belőle.
***
Az apjának, mikor mécsest gyújtottak apósuram sírján:
- Nagyon korán meghalt a Feri papa. Még szerettem volna vele sokat játszani.

 

Büdös

Álmos:

- Aki beteg, annak büdös a szája?

-...ööö... igen, elképzelhető.

- És miért?

- A baktériumok miatt - Szünet, szinte hallom, ahogy gondolkodik.

- Akkor most már tudom. A baktériumok büdös lények.

Álmos és a halál

- Hol van most a papa?
- A mennyországban.
- Az hol van?
- Fent, a csillagok között.
- És lát minket?
- Persze, szerintem igen.
- De csak akkor lát, amikor nincs felhős...

***

- Mama, te sajnálod a papát?
- Igen, sajnálom - mondja anyukám.
- Én nem sajnálom, mert én még nem vagyok nagy.

Álmos bókja

Álmos reggel:
- Anya, vedd fel a szemüveged, mert így nem nézel ki jól.
- Én azt hittem, akkor nézek ki jobban, amikor nincs rajtam a szemüveg.
- Tudod mit, anya? Te mindenhogyan szép vagy.
Hát bárcsak. :D

Somewhere over the rainbow...

Álmos percekig nézte a szivárványt. Mikor kezdett eltűnni, kesergett:
- De kár, le akartam csúszni rajta...

Bárcsak

Álmos:
- A papának azért fáj a torka, mert sok csípős csipszet evett.
...

Bulcsúbeszéd

Minden fogmosás teliszájas üvöltéssel jár Álmosunknál. Ezt prezentálta tegnap este is. Mantráztam neki, hátha akkor nem szorítja össze satuként a fogsorát, hogy:
- Csukdbeszemed, nyisdkiszád, adokneked cukorkát! - Ő, ordítva:
- De a mama mááár adooottt!

Apjával fekszenek az ágyon. Apja kérdezi, csak úgy:
- Drága kicsi ember, mi lesz majd, ha felnősz? - Álmos:
- Akkor majd ihatok kólát.

Alternatívák

Kis falunkban túl sok lehetősége sportolásra a gyerekeknek nincs. Kérdeztük is Álmost, mit szeretne, ha nagy lesz: táncolni, mint Hanna, vagy focizni, mint Ármin? Ő azt felelte:
- Bicikliverseny győztes akarok lenni.

Migrón barátja

Álmos mesél:
- Anya, új kisfiú jött az oviba, úgy hívják, hogy Migrón (???? - azt hiszem, Nimród, de nem tudtuk megfejteni teljes biztonsággal...), és van egy barátja. Tudod, ki az?
- ...
- Én!

Gól

A fiúk egy rongylabdával fociznak a nappaliban. Apjuk rájuk üvölt, mert már huszadszor találják telibe a szobanövényeket. Álmos jön hozzám panaszkodni:

- Nem is rúgtuk meg a virágot, csak kivédte a labdát...

Jó kapus a fikusz, nemhiába.

Amikor Mörfi írja a forgatókönyvet

A hét lúzere címre szeretnék pályázni jelentem tisztelettel.

Az úúúgy volt, hogy.

Álmos hétfő reggelre belázasodott, de nagyon. Apja itthon volt, mert épp kontrollra kellett mennie a "rossz" vére miatt a kórházba. Így, a vérvételét lerendezte, megkapott egy patológiai leletet, miszerint - leegyszerűsítve - nincs rosszindulatú vérképzőrendszeri betegsége (leszámítva a már meglévőt), remekül megnyugodtunk, főként, hogy erről a klinikai vizsgálatról nem is tudtunk. :)

Ezt követően a legkisebbel beveretett Paksra az orvosunkhoz, ahonnan ismét lórúgás dózisú antibiotikummal távozott. Én a melóhelyemen idegeskedtem szét magam, hogy mi lehet itthon - annak ellenére, hogy tudom, jó kezekben vannak a gyerekek akár az apjuknál, akár a nagyszülőknél, de azért mégiscsak... Jah, és aznap lekéstem két buszt. Azt, amelyikkel a munkába menni szoktam, és azt, amelyikkel hazajönni. Mindkettő elment az orrom előtt. De ez már csak a hab volt a tortán.

Álmosom olyannyira rosszul és lázas volt, hogy kedden szabadságot vettem ki, és otthon maradtam vele. Úgy beszéltük, szerdán már megyek, ami azért lenne igen fontos, mert egy szervezeti átalakítás miatt - ámbár saját kérésemre - "cégen" belül helyet váltok, és ügyfeleket, aktákat kellene oda-vissza passzolgatnom ehhez február 2-ig, amíg nem árt megismerni némileg a jövőbeni munkám törvényi és szakmai hátterét is. Na, de gondoltuk sebaj, egy nap nem a világ, majd betanulok a hét többi napján.

Igenám, csakhogy Álmos kedd éjjel össze-vissza hányta magát, az ágyruhát és 3 garnitúra pizsamát, még mindig lázasan. Kinek van szíve így otthon hagyni? Nos, nekem nem volt, főleg, hogy ma reggelre is csupa láz volt még. Egye fene, szerdán még maradok vele, majd csütörtökön megyek dolgozni... 

Így is volt ez délelőtt 10 óráig, amikor Hanna osztályfőnöke telefonált, hogy a lányzó beteg, ha tudom, vigyem haza. Tudtam, ugyanis a legkisebbel épp itthon voltam ugye... Hanna sírt az elesettségtől és a láztól, apja most vitte be a gyerekorvoshoz (és vesz Árminnak focicipőt), míg én őrzöm Álmos délutáni álmát itthon. Munkahelyre ismét telefon: bocs, de csütörtökön se megyek...

Apukám félt, hogy ki fognak rúgni. De mondtam neki, hogy szerencsére ez nem az a munkahely, mert itt Emberek dolgoznak... Viszont a szabadságom szép lassan így elfogy nyárig. Anyukám pedig azt kérdezte, nem tudom-e hazahozni a munkát? Visszakérdeztem: amennyiben itt szeretne  látni homlesszeket a nappalinkban, szívesen hazahozom őket. :D

Ja, és fáj a torkom meg a fülem, mert miért is ne.

(Ezen kívül péntek óta nem futottam és elvonási tüneteim vannak, de ezt már csak zárójelben merem megjegyezni.)

Ehh.

 

Álmos kedden, egy jobb pillanatában. Máglyarakást készítettünk.

Hannika (így hívják az osztálytársai :) ) ma, lázcsillapító után, orvos előtt.

Álmos-száj

Elmélkedünk a nagyokkal karácsony előtt. Kérdem tőlük:
- Szerintetek ki örül jobban az ajándéknak, az, aki adja, vagy, aki kapja?
Álmos a kisautói mellől:
- Hát én!

***

Karácsony este.
- Álmos, gyere már fürödni, tíz óra van!
- És akkor mi lesz majd, tízóraizunk?

Álmos, a kísérletező

Eszünk.
Álmoska kétpofára falja az uborkát, és adná nekem is. Nem, kérek, nem szeretem, mondom neki, de ő erőszakoskodik, tömné a számba.
- Mondtam már, hogy nem tudom megenni, nem szeretem!
- De látni akarom, ahogy nem tudod megenni!

Torna

Hanna minden este lelkesen csinálja a gerinctornát. Első nap Ármin és én is vele tartottunk, azóta egyedül megoldja (jó 20 perces feladat), bár Álmos néha szolidaritást vállal vele. Csütörtökön is ezt tette.

Majd te

Ma apja vitte Álmost oviba, életében először. Mondja neki az oviajtón belépve:
- Álmos, nem tudom, melyik a te polcod, megmutatod? - Álmos:
- Majd te megkeresed!

Kisvécé és csillagos pirospont

Álltunk be a parkolóba, Álmos szeme felcsillant:
- Ott ül a bácsi a kisvécén! - Időbe telt, mire rájöttünk, mit látott. Ezt:

 

***

Álmos eszik. Kijelenti pár falat után, hogy ő nem kéri. Mondom neki: akkor megeszem én. Erre ő:

- Te főzzél magadnak!

***

Árminék a sulival énekversenyre mentek a kultúrházba. (És énekelt egyedül az egész iskola előtt, egy körjáték keretében, üzente Hannával a tanítónénije, hogy dicsérjem meg... Büszke is vagyok rá. :) )

Azt mondja itthon:

- Ma kaptam volna egy csillagos pirospontot olvasásból.

- És miért nem kaptál?

- Mert elmentünk az énekversenyre. Ha nem mentünk volna el, kaptam volna.

Fő az önbizalom. ;-)

Andris fűnyírója

Apjuk füvet nyírt, utána elment szokásos esti útjára a harmadik fiához, mécsest gyújtani. Álmos kereste, először az udvaron, aztán tőlem kérdezte, hol van az apja.

- Elment a kiskertbe Andriskához - mondtam neki, erre ő: 

- Miééért, Andriskának nincs fűnyírója?