Eredmények

Mindenki bizonyítványokat posztol a fészbúkra, nyilván én se tettem másképp, akinek nem tetszik, továbbgörgeti úgyis. 

Nem tudok kitűnő bizonyítványokkal szolgálni, de annál nagyobb az örömöm. :)

Ez itt Árminé:

Az átlaga 4,3 lett. Sose volt ennyi, még a négyest sem érte el, ráadásul javuló tendenciát mutatott: matekból pl 2 db 3-as felmérője volt, és az utolsó lett akkora ötös, hogy az ellenőrzőjébe még mosolygós arcot is rajzolt mellé a tanító néni. Környezetből is a négyesét ötös követte. A 15 óra igazolatlan... Nos... Mondjuk azt, hogy a két iskola közötti átmenetnek köszönhető. (Ott még be volt íratva, miközben itt már járt, és nyilván két helyen nem lehetett egyszerre...) Most már mindegy, elfér az a bizonyítványban.

Ez meg itt a gimnazista Hanna Lucáé:

4,6. Németből csupa ötös... :D Matekból viszont hármas lett. Beszélgettem a tanárával, kifejtette, amit már többen: Hanna művészlélek. Elábrándozik, nem figyel, másképp gondolkodik. Azt mondta, nem baj, mert látja benne a tanulásra, megértésre való szándékot. Cél, hogy eljusson az érettségiig, nem kell ötösnek lennie. (Nanáhogynem.)

Viszont, kapott lelkifröccsöt is a kisasszony, ugyanis, bár ő cáfolja, de én látom, hogy alig tanul. Mi lenne, ha tanulna is? Mondtuk neki, nemhiába "csak" jó a szorgalma, és az Árminé példás, holott ő a jobb tanuló... 

Megvolt a ballagás és évzáró ma, templomban, hűvösben, szépen, meghatóan, több listányi országos és megyei versenyek eredményeivel, sportsikerekkel büszkélkedő gyereknévvel. ((Álmos végigaludta. :))

És most tiszta erőből nyári szünet. Ármint már most alig látom, csavarog, remélem, nem borítja ki a fél falut, mint tavaly tette... ^^

Utóhang - avagy: hogymikvannak...

Azt hallottam, hogy az én iskolafóbiás blogbejegyzésem miatt mennek el/szeretnének elmenni a helyi suliból gyerekek tömegei. Mesélik, hogy ezzel a szösszenettel én nagyon rosszat tettem az iskolának.

Ez így elég vicces.

Mert.

A bejegyzésem miatt egyedül a majdnemtízévesemnek lehet kifogása, aki éppen tegnap el is olvasta, mit írtam róla, közöltem vele, kisfiam, ez téged érint, egyedül miattad vagyok hajlandó kitörölni (személyiségi jogai és miegymás) miatt, de azt mondta, dehogyis anya, hagyjad csak.

Az írásommal semmi mást nem akartam elérni – azon kívül, hogy kiengedtem a gőzt a döntésem utáni számonkérés miatt, amit, hangsúlyozom, nem a fiam tanáraitól kaptam -, csak, hogy lássátok, milyen borzasztó állapotba tud kerülni egy gyerek lelki okok miatt, hogy ezeket az okokat a megfelelés iránti vágy, a teljesítménykényszer, és az is okozhatja, hogy érzi, nem olyan, mint a többi, és tudja, hogy nem „ura” a környezetének, sőt, olykor saját magának sem.

A bejegyzésben nem győztem hangsúlyozni, hogy az iskola jó iskola. Több, mint száz gyereknek teljesen megfelel, megfelelt a lányomnak is, pedig náluk is volt fejszámolás. Megfelelt volna a fiamnak is, nem is szeretett volna elmenni innen, maximum tizennégy évesen is a harmadikat járná, abból kiindulva, amilyen zuhanórepülést produkált két hónap alatt. Az itt tanulók remekül szerepelnek a teszteken, felméréseken; a középiskolákban, ahol a tanárok szeretik őket mert többet tudnak, mint a máshonnan érkezettek, javítanak az eredményükön.

De az én fiam el se jutott volna a középiskoláig. Ezek után félve jegyzem meg, de ma már látok azért esélyt erre. ^^

Én is ide jártam, nagyon szerettem, pedig nagy volt a szigorúság. Ennek ellenére eszembe se jutott lelkibetegnek lenni.

A fiam ilyen. Elég szomorú egy kisgyerek számlájára (vagy az én számlámra) írni mások döntéseit, vagy akár a saját döntéseinket, kiforgatni a szavaimat, illetve, azokat a mondataimat, ahol nem emelem piedesztálra az iskolát, kiélezni. Ha valaki elviszi innen a gyerekét, az legyen az ő elhatározása, és ne én legyek az elindítója az elvándorlásnak azzal, hogy leírtam a gondolataimat (amelyekben nem szidtam és nem rágalmaztam senkit), és a gyerekem problémáit.

Úgyhogy kedves szülők, azzal a felkiáltással, hogy merazármintiselvittékésmilyenjóneki, ne irassátok máshova a gyerekeket. Ármin esete egyedi, a tanító nénik pedig nem esznek embert. Tessék véget vetni a szóbeszédeknek, és csakéskizárólag saját tapasztalatokra alapozni.

Köszöntem. ;-)

Iskolafóbia

Te mit csinálsz, amikor a gyereked krokodilkönnyekkel ébred, fáj a hasa és minden reggel - tényleg - hasmenése van, és hányna is, ha lenne mit, de nincs mit, mivel étvágya sincs és csak fogy?

Mit csinálsz, amikor a hét két napján érzi jól magát: péntek délután és szombaton, mert vasárnap már egész nap a fejét fájdítja és nem akar iskolába menni?

Mit csinálsz, amikor úgy tud elaludni csak, hogy odamész mellé és fogod a kezét?

Mit csinálsz, amikor rémálmai vannak és fetreng az ágyban? 

Mit csinálsz, amikor minden este csak az órarendjét szajkózza, és azt, hogy mikor jöhet haza az iskolából, kényszeresen mászkál vagy ül ugyan, de a lábát rázza?

Mit csinálsz, amikor az addig eleven, szófogadatlan és nagyszájú gyereked egyik napról a másikra megjavul, nem bántja a kisöccsét, nem szekálja a nővérét és két lépést sem tudsz nélküle tenni, mert folyton melletted lenne?

Mit csinálsz, amikor az iskolában dühös, csapkod, ha valami nem tetszik neki és a szünetben sem "viselkedik"?

Mit csinálsz, amikor az írásképe, ami eddig se volt olyan, mint a kódexmásolóké, borzalmasan eltorzul? Mit csinálsz amikor fejszámolásból már csak egyest bír produkálni? (20 számolásból 4 hiba egyenlő a kisegyessel.) 

Mi kétségbe estünk és elvittük a doktornénihez, aki mindenféle kivizsgálásra elküldte. Az eredmények semmi fizikai okát nem mutatták a rosszulléteinek. Doktornéni pszichológust javasolt, de vittük volna magunktól is. Megtaláltuk a legjobb szakembert, aki első beszélgetésünkkor azzal indított, hogy nem érti, mert ez az iskola egy jó iskola. 

Aztán megvizsgálta Ármint... és olyanokat mondott és mutatott, hogy a sírás kerülgetett. Láttam Ármin "világát", amit a világjáték-tesztben kirakott. Nem írom le, amit a doktornő mesélt a vizsgálatai alapján a fiamról és az ő problémáiról (bár egyik se minket érintett okként, hanem kivétel nélkül az iskolát), azt viszont igen, hogy azonnali intézményváltást javasolt. 

Súlyos neurózis és iskolafóbia miatt.

Én nem hibáztatok senkit. Ármin volt osztályfőnöke egyébként is tündér, sírva köszöntünk el egymástól, mert sajnálom, hogy a gyerekemnek itt kell hagynia egy olyan közösséget és intézményt, amit nagyon szeretett azért, mert nem tudta megugrani a lécet és ebbe belebetegedett. Ármin sosem panaszkodott, csak mesélt, a meséi tartalmán sokszor megrökönyödtem, hittem is, meg nem is őket. 

Nem volt egyszerű döntés, mint ahogy tavaly nyáron az sem, hogy Hannát elvittem innen.  Hannánál az élet minket igazolt, és nagyon bíztam abban, hogy Ármin esetében is így lesz, de nem volt választás, a fiam tönkrement, lépni kellett. 

Lehetett bennem lelkiismeretfurdalást kelteni azzal, hogy rákérdeznek, jobb lesz-e neki az új helyen és mi lesz, ha nem; lehet kétségbe vonni a döntésem racionalitását... Lehet, azért produkál tüneteket, mert hiányzik neki Hanna (Hanna sosem érdekelte és a tünetei 2 hónapja kezdődtek), egyébként meg nem baj, hogy rossz (egyébként meg de, mert egy másik osztály tanítója panaszkodott rá a szünetben), meg ő egyébként is közepes képességű gyerek (tudjuk, mert a szakvélemény, amire kb. senki nem figyelt, pont ezt írta le, úgyhogy tisztában vagyunk a képességeivel és elfogadjuk ezt; a hármasért is dicséretet kapott itthon.) Lehet szidni az új iskoláját és annak módszereit is, meg az én módszereimet is - állok elébe. 

Nincs baj az itthoni iskolával. Hanna is bírta. De az én minden látszat ellenére hiperérzékeny, lassabb felfogású, gyengébb képességű fiam elveszett benne. Igen, ez a megoldás: megfogom, és elviszem - akárki akármit gondol és mond, vagy próbál lebeszélni erről. Nem, nem a jobb jegyek reményében vittem el, őt sem, és Hannát sem (ennek ellenére Hanna a gimnáziumban ahol más a matek, más a történelem és más a természetismeret is, mint általánosban, emellett 2 nyelvet tanul és heti kétszer 7 órája van - 4 tizedet javított, most 4,6-os az átlaga és nincs egy hármasa sem, de tanul, mert látja értelmét, mert húzza az osztály, és nem azzal indul el reggelenként, mint ötödikben itthon, hogy: de ugye nem lesz semmi baj?) Elvittem őket, mert az egyiknek a jövője, a másiknak az egészsége volt fontos számomra, számunkra.

És Ármin kedd óta egyre kevésbé fájdítja a hasát, fejét. Nincs hasmenése. Eszik, mint a gép,  a tanító nénije pedig megkért, hogy csomagoljak neki több kaját... :) Újra rosszalkodik itthon. Elalszik egyedül és reggel se mászik át az ágyamba. Hozott vagy 5 pirospontot és egy ötöst. Gyönyörűen ír (igaz, harmadikasoknak csíkozott füzetbe, merthogy harmadikas és nem negyedikes...), és számol (a maga ütemében, mert itt nincs gyors-fejszámoltatás, amibe végül beletörött a bicskája). Van viszont sok játék, foci, dicséret; ha több gyerek hiányzik, akkor egymás mellé ülhetnek, hogy senki ne legyen egyedül, hagynak időt órán, dolgozatoknál annak, aki lassabb, és a többi... Ugyanazokból a könyvekből tanulnak és ugyanott tartanak egyébként, ahol itthon. Később, ha szüksége lesz rá, fejlesztést is kaphat a korrepetálás mellé. Tisztában van vele, hogy négyig suliban kell lennie, és nem sír, nem hisztizik, hogy előbb hazamenne.

Nehéz élethelyzetben vagyunk az utóbbi napokban, sőt hónapokban, hosszú út áll Ármin előtt is, de, ha így halad, megnyugodhatunk, azt hiszem.

(Tegnap az apja bement a régi sulijába az ellenőrzőjéért és a bizonyítványáért. Az ellenőrzőben ott virított néhány újonnan beírt egyes, kettes. Ha így folytatta volna, megbukik, pedig a félévije még viszonylag jó lett. :/ )

(Ön)igazolásként (is) néhány kézzel fogható bizonyíték. 

A ceruzái (a pirosat egy hete használja az új iskolában, a másik hármat szétrágta, mint az összes többit folyamatosan, így kivettük a tolltartójából...):

 És a matek munkafüzete:

Semmilyen

Hanna ötödikbe ment, minden új, a tanárok is. Kérdezem tőle:
- Na, és XYZ tanár néni, milyen?
- Hááát... vannak a bánatos típusú emberek, meg vannak a nagyon jókedvűek, ő meg egyik se, olyan... semmilyen.
Ha sírva, vagy nevetve magyarázna, szerintem is érdekesebb lenne... XD

Jajamatek...

Hannáék minden matekóra elején "buksis-feladatot" csinálnak, ami azt jelenti, hogy tanító néni diktál 20 osztásszorzáskivonásösszeadást, amit fejben pillanatok alatt el kell végezni, eredményt leírni, minden hiba egy jegyet von le, tehát 4 hiba felett egyes. Tíz ilyen kis jegyből lesz egy nagy. Hanna teljesítménye "fantasztikusan" alakul, mert az ötöstől az egyesig minden megtalálható a repertoárban, de a nagy jegy általában 3-as lesz. Amitől a hajam égnek áll. 

A probléma: a lányzó lassú, de tényleg. Tudom, és valahol nem is bánom. (És szórakozott, és álmodozó, amolyan királylány-típus, Magdi néni, a másik tanító nénije szerint "művészlélek" :P ) Másik gond: a buksis feladatok alatt stresszel (ő maga mondta, hogy előtte fáj a gyomra mindig), és stresszhelyzetben leblokkol. Én is ilyen voltam világ életemben - ez viszont rossz hír, mert nagyon sok mindent meghatároz.

Na, és persze nem egy fejszámolózseni, ez tény. Itthon gyakoroltunk korábban, mindig tudta a jó választ. De azért, mert szerinte nem diktáltam elég gyorsan, és gondolom azért is, mert nem izgult előtte.

Kedden megint hármast hozott matekból. Megint fejszámolásra. De ami miatt most már nem nyúzom, és nem szidom meg, az a következő:

Így fest az ellenőrzője matematika tantárgyból jelenleg (félévi lezárás előtt egy héttel):

Órai munka 4 (nem jelentkezett eleget)

Fejszámolás: 4

FELMÉRŐ: 5

TÉMAZÁRÓ: 5

Fejszámolás 3

Fejszámolás 3

FELMÉRŐ: 5

Fejszámolás: 3.

Szóval, ez valami remek. :/ :)

Iskolások

Hannától kikérdezem a környezetet. A teljes átalakulást mondaná.

- Pete, hernyó, amik bebábozódnak, aztán... - gondolkodik - kibábozódnak!

***

Ármin panaszkodik, hogy kevés a szünet az iskolában, csak "kimegyünk, megyünk pár lépést, aztán megyünk is be". Hanna szokásához híven litániát tart neki:

- Áármin, az iskola már nem óvoda, ott tanulni kell, nem játszani, és különben is, ha nem jársz iskolába, és nagy leszel, és építkezel valahol, és azt mondják neked, hogy mérj ki 25 centimétert, akkor hogy fogod megcsinálni, ha nem jártál rendesen iskolábaaa?

***

Tegnap először jöttek haza kettesben az iskolából, biciklivel, Hanna és Ármin. Lelkükre kötöttük, hogy várják meg egymást. Apjuknak az iskola felé volt dolga, megbeszéltük, hogy kilesi őket, rendesen közlekednek-e.

De hiába leselkedett. Gondolta, biztos hazajöttek már. Nem jöttek. Vártunk rájuk kicsit, lassan fél 5 lett, elment megkeresni őket. De nem találta. Az iskola biciklitárolója üres volt, gyerekek sehol, nagyszülőknél se jártak.

Már tövig rágtam a nemlétező körmömet, gondoltam, bizztosss ezen a 800 méteren elrabolták őket az ufók, hol máshol lennének, mikor megláttam a buksi fejüket a teraszon. Nem tudtam rájuk haragudni, pedig ez után mondták csak, hogy hol voltak.

A temetőben.

Andriskánál meg a dédiknél.

Sulisiker és táncdilemma

Mentem ma Árminért. Nem akartam a tanítónénit zargatni, mert, bár jó a kapcsolatunk, nem szeretnék az a szülő lenni, aki haköllhanem a nyűgjeivel sorakozik a nap végén-elején-bármikor. Más, köz-ügyben kerestem, de, ha már ott voltam rákérdeztem Ármin fiam előremenetelére is. Azt a választ kaptam, hogy Ármin figyelmes, nem beszélget az órán, fegyelmezett (ha-ha, itthon meg kitombolja), a feladatokat megcsinálja, kérdésre válaszol !!!, és minden rendben vele.

(Mutatta is az én drágám, anya, kaptam pirospontot, kérdeztem, mire, azt mondta, azt nem tudja. :D )

Huhh. :D

Repültem volna az örömtől, ha nem jött volna Hanna, azzal a jellegzetes duzzogó arckifejezésével (amilyen állítólag még a családban sógornőmnek is van :D), és nem közli blazírtan, hogy ő ugyan ma nem megy táncra.

Pedzegette már korábban is, hogy abbahagyná a Vadrózsát (merugye van a paksi Tűzvirág, meg a Vadrózsa, itt minálunk, ahol 4 éves kora óta táncol). Mert ő nem volt tánctáborban és nem fogja tudni a lépéseket. Megjegyzem: azért nem volt tánctáborban, mert ad 1: nem volt kedve; de ezt nem hagytam volna annyiban, ha nem lett volna az elképzelésben az, hogy ad 2: egybeesik majdan a próbája a Tűzvirágos próbákkal, minekutána a szentgyörgyi tánc eleve kilőve, mert egyszerre még ő sem tud két helyen lenni. Mostanra viszont kiderült, hogy a szentgyörgyi Vadrózsa próbaidőpontja csütörtökre került, ami heppi, mert a paksi Tűzvirágé szerdán és pénteken van, tehát mehetne mindkét helyre.

(Tudom, nehéz követni, már én se tudom...)

Hajnalkával a Vadrózsában

Nade kishitű lükelányom most ugye azzal jött, hogy neki úgyse megy a vadrózsás koreográfia, ő nem is jár, és egyébként is ő mondja meg, mit akar, és blablaba. Elővezettem neki, hogy oké, de akkor Zsófi "néni" elé áll és megmondja neki ő a tutit, azazhogy azt, hogy köszi, hogy megtanítottatok táncolni, de most már inkább nem jönnék többet. Mert egy döntésnek következményei is vannak, amiket vállalni kell. 

Ez már annyira nem tetszett neki, és olyan hisztit levágott az autóban hazáig, hogy még. Nem is részletezem, mert csak rombolnám a nimbuszát.

Arra jutottunk végül, hogy elmegy, megnézi a próbát és a "tanulhatatlan" lépéseket, aztán eldönti, mi lesz.

A próba előtt Zsófi elé álltunk, és én, mint tolmács (merthogy Hanna tőlem kérdezte, hogy "de mit mondjak" - ennyit arról, hogy majd ő megmondja, mi legyen) előadtam, hogy mi van. Nem volt tánctáborban, nem tudja a lépéseket, nem akar járni. Zsófi - akinek szerintem remek pedagógiai érzéke van bizonyos helyzetekben - ránézett csípőre tett kézzel, közölte vele, hogy tehetségtelen, biztos nem fog menni neki, üljön le és nézze. (Az iróniát ebből az is kihallotta volna, aki süket.) Aztán, amint elkezdték a próbát, felhívta Hannát a színpadra, aki nyikkanni se tudott, viszont szaladt, és letáncolta a többiekkel együtt végig az egész koreográfiát, bumfordi edzőcipőben a tánccipője helyett.

A végén Zsófi megkérdezte tőle, hogy akkor abbahagyja-e a táncot? Naná, hogy nemet mondott. :)

Ennyi.

(Teljesen felszabadult egyébként, de megegyeztünk abban, ha nem megy a Vadrózsa, nem fogjuk erőltetni, de legalább egy próbát tett, és a próbát ki is állta. Nem gondolom, hogy a továbbiakban megfordul majd a fejében a gondolat, hogy abbahagyja, hisz fél óráról van kb. szó csütörtök délutánonként. Ennyit az udvaron is szaladgálna. Ha pedig mégis elege lesz, akkor hagyom, hadd menjen. Ésnemvagyokszaranya, aki ráerólteti az önállótlan gyerekre az akaratát, csakszólok.)

Holnap Tűzvirág-próba. Dávid "bácsi" állítólag bedobja őket, eddigi kis négyeskéket a mély vízbe, a hármas nagyok közé, hogy csinálják utánuk, amit tudnak. Na, az lesz az érdekes. :D

 

Olivérrel a Tűzvirágban (még a négyes csoportban)

Az első hét

Vége van a nyárnak... Hűvös szelek is járnak, de az ez esetben mindegy.

Gyerekeimnek megkezdődött az iskola, Álmosnak az óvoda (nekem meg majd a meló, szeptember 15-től.)

És csoda történt.

Ármin szuperul veszi az akadályokat így első osztályban.

Iszonyatosan féltem miatta a sulikezdéstől az ilyen meg olyan problémái miatt, de úgy tűnik, a félelmeim nem igazolódtak be.

Nem sírt az első nap. Se a másodikon, se utána. (Igaz, vasárnap este pityergett az ágyban, de aztán megnyugodva aludt el, másnap reggel se volt már vele gond.)

Lelkes és tele van tudásvággyal. Hétfőn már azt kérdezte, hogy kedden ugye tanulnak egy kicsit már? Persze, még inkább a kevés szünetet várja, az órák közöttit, amikor lehet őrültködni. Legalábbis kémeim (Hanna és osztálytársai :) ) jelentették, hogy a porban fetreng szívesen. Nokomment. Itthon azért elbeszélgettem vele, hogy moderálja magát, ez már nem az ovi, ő komoly nagyfiú, és lehetőleg ne jöjjön haza legközelebb leszakított hátsó zsebbel.

Szívesen pakolássza a táskáját, tolltartóját a munkája, amennyire én le tudom venni a füzeteiből, nem tökéletes (nem is várom el tőle), de összegyűjtött már jópár nyomdát. (Az egyik katicabogarat ki is színezte - zöldre.)
Állítólag - ő mondta - jelentkezik is, ha kérdezik válaszol (ezt Hanna monda... Bementek a negyedik osztályba az elsősök az első napon, és mindenki bemutatkozott, Ármin is. Válaszolt a kérdésekre is, vagy 40 vadidegen ember előtt.)

Nagyon boldoggá tesz, hogy nem váltak valóra a rémálmaim, remélem, nem is fognak. Nem baj, ha nem tanul jól, nem baj, ha meg kell küzdenünk a leckékkel itthon, csak érezze jól magát és sikerüljön beilleszkednie - azt hiszem, ez maradéktalanul teljesült. 

Hannusnak iszonyatmód nem volt kedve iskolába menni, a vakáció utolsó napján folyamatosan mantrázta: szeretemaziskolát, szeretemaziskolát... Azt mondta, ez azért van, hogy valóban azt érezze, hogy szereti az iskolát.

Idő közben aztán ő is belerázódott, egy nap se kellett hozzá, egyelőre ismételnek, de nagyon nehéz lesz a negyedik, mint az a szülőin kiderült.

A Tűzvirágban egy csoporttal feljebb lépett, így a négyeskéből hármas nagylány lett, hetente kétszer lesz próbájuk, két órában, nem lesz egyszerű ez sem. De terve van a tánccal, és imádja is, úgyhogy ezt nem hagyjuk akkor sem, ha 1-2 rossz jegy becsúszik.

Álmosom meg... Ma kezdtük az oviba szoktatást, még ott voltam vele abban az egy órában, és ott volt Eszti is, nagy barátok, nem is adódott probléma. Homokozott, hintáztunk, nézte a többi gyereket, majd közölte, hogy ő elfáradt és holnap már ne jöjjünk. :)

Így állunk mostanság.

Kisiskolás

Ármin nem egyszerű gyerek, ezért a beiskolázásától is féltünk. Maradt még egy évet az oviban, ami igencsak hasznára vált, rengeteget változott ez idő alatt. Sokkal önállóbb lett, kreatív, nagyon sokat rajzol, "ír", másol, 10-es számkörben összead-kivon, felismeri a betűket, tud cipőt kötni, nagyon jó megfigyelő. A rosszaság-faktora is nőtt ugyan, de ez már csak nekünk, meg a nővérének probléma. Már, hogy elviseljük, abban. De ez egy külön történet.

A legfőbb gond, hogy nem kommunikál, nem áll szóba azzal, akivel nem akar, és igen sokan tartoznak ebbe a körbe. (Ha olyan kedve van, még a saját apjával se beszél.)

Ezért tartottam attól, hogy az iskolában majd ül, mint egy kis kuka és nem lehet majd szóra bírni, pedig ott már muszáj lesz beszélni - hiába mondták az óvónők, hogy foglalkozásokon egyre aktívabb, az iskola azért iskola, más követelményrendszerrel, más körülményekkel.

Tegnap a leendő elsősök átballagtak az iskolába, látogatást tettek az első és a negyedik osztályban. 

Mikor mentem Árminért az oviba, nem győzött mesélni, mutogatta a kis kincseket meg feladatlapokat, amiket kaptak, újságolta, milyen jó volt az iskolában, nagyon boldog volt - velem együtt. A leendő tanító nénijét, az egyiket, már elég jól ismeri, mert a lányaink barátnők, összejárnak, O. (néni) is volt nálunk már többször. Igaz, hogy vele se állt szóba Ármin, de O. nem is sürgette. Tegnap az iskolában viszont jelentkezett... és felszólították... és válaszolt... Igaz, azt mesélte, egyszer rosszat mondott, mert a Bence súgta neki, hogy "egér", aztán nem egér volt a képen mégsem, de ennyi baj legyen... :D

Most iskola-lázban ég. Vettem neki egy füzetet, mert füzetekbe írkál újabban.

Ma délután megyünk diákigazolványt csináltatni. :)