Háború

Sajnálom a gyerekeimet, tulajdonképpen az utóbbi 2 évüket félelemben töltik. A koronavírus, az iskolai hiányzások, a betegek és a kovid-halottak történetei, amik eljutnak hozzájuk is, az elmaradt születésnapi partik, osztálykirándulások, fellépések és versenyek... A hiányzó és a várhatóan vissza sem térő tanárok... A maszk, a maradványtünetek... Na, és Ármin kétheti betegsége és karanténja után erején felül, meglepetésszerűen jól megírt központi felvételije (négyes félévi átlaga, a 230 óra hiányzása mellett... :S ). 
És most, hogy lassan a márnemtudomhányadik hullám is csillapodni, a korlátozó intézkedések talán elmaradni látszanak, beüt a háború. Itt a szomszédban. 
A támadás első napján nem ejtettek róla szót, de vártam, hogy előkerül a téma, illetve, figyeltem őket, tudtam, hogy agyalnak rajta. -Tényleg akkor a a gáz Ukrajnában? - kérdezte először Hanna. Őt Álmos is elárulta (mindketten betegen itthon voltak), hogy az osztálytársaival a háborúról beszélt telefonon, miközben ebédet készített kettőjüknek. Úgyhogy a péntek délutánt mindenféle kérdések megválaszolásával és rögtönzött történelemórával töltöttem. Hanna citálta a NATO megalakulásának évétől a résztvevő országokig és a szövetség központjáig az összes ismeretanyagot, amit összeszedett, megbeszéltük a negyedik és ötödik cikkelyt, megértette, hogy biztonságban van. Álmos felől is záporoztak a tíz évének megfelelő kérdések, mint, hogy kisebb lesz-e Ukrajna a háború után, folyamatosan szól-e ott a légiriadó, miért mennek a metró aluljárókba az emberek, indulnak-e innen is repülők, és tényleg elfoglalták-e Csernobilt... De mikor neki azt mondtam, hogy ne féljen, itt nem lesz semmi baj, akkor rám szólt, hogy jól van, ezt ne mondjam... A Tiktokon háborús videók jönnek velük szembe, Ármin elmondása szerint már nagyon unja (de azért nézi a híreket, és képben van, de sajnos nem beszél), és megosztotta velem az oldalt, ahol a repülőgépek mozgását lehet követni.
Elmondtam nekik, bármit hallanak majd az iskolában, osztálytársaktól, csak arra figyeljenek, amit a tanárok mondanak, vagy mi itthon. Nehéz lesz... Pont olyan nehéz, mint ebből a vészterhes korszakból ép lélekkel kikeveredniük majd. 

Karanténnapló 6-9. nap

 A napjaink, jelentem, lassú, de folyamatos javulásban teltek. F. még mindig nagyon sokat alszik (értem ez alatt, hogy délután is alszik pedig ez az én reszortom békeidőben), én is alszom, de ez tőlem megszokott, főleg úgy, hogy éjfélig olvasok.

F. fejlődési stádiuma az egyheti masszív ágybanfekvést követően:

                                                                A kapusok gyöngye

A fejemben az a furcsa búraszerű érzés még megvan, de az is tűnni látszik, a szaglásom a nulláról a 0,1-es szintre lépett, de messze még a száz százalék. Ennyi baj legyen. Tegnap még izomlázat kaptam a főzéstől, ma már röhögve összegyúrtam és megsütöttem 2 nagy tepsi pizzát. El is fogyott, úgyhogy hamarosan nekiállok a tejbegríznek.

Aggódtunk a gyerekekért, mert elkülönülni nálunk képtelenség, hiába van a felső szinten még egy családnak megfelelő hely, nincs még teljesen kész. Úgyhogy egymás hegyén-hátán ontottuk apjával a vírusokat, a gyerekek vagy megúszták tünet nélkül, vagy csoda történt és tényleg nem kapták el ezt a nyavalyát. A fiúk gyakran panaszkodtak fejfájásra, de korábban is szoktak sajnos. Nyomatják az online oktatást, már Álmosnak is van online órája. A matek volt az első, annyira izgult, hogy alig aludt, aztán az apjának kellett odaraknia őt a székre, mert nem akart a kamera elé ülni. Onnantól aztán semmi probléma nem volt, a mai irodalom órát alig várta (végigvigyorogta, kielemezte a monitor összes pontját és az összes osztálytársat, hogy a Kinizsiből mennyit jegyzett meg, azt nem tudom), és a holnapi matek elé is várakozással tekint.

                            Szinkronban nyomják (Ármin egy harmadik gépen, már nem fért ide)

Hannám táncpróbái is online zajlanak. Minden pénteken és csütörtökön este hattól nyolcig "jön a Tűzvirág a nappalinkba", esetenként szombat délelőtt is. Ma a madocsait hallgatja még a nyúl is a szuterénben. (Én egyébként imádom, sutyiban legalább látom, ahogy táncol). Hiányzik nekik a személyes kapcsolat, a közönség, a taps, az elismerés, nehéz így... De majdcsak vége lesz már ennek a szörnyűségnek. Bár én személy szerint nagyon nem látom a végét. Aggódok a gyerekekért, a tesómékért, anyukámért, akinek a koronavírus ellen Pfizer vakcinát kellene kapnia; majdnem beoltották az Astra Zenecával, de kiderült, ő azt a betegsége miatt nem kaphatja. Helyette mást oltottak be vele, ő viszont még azóta (2 hete) sem került sorra. Aggódok a munkatársaimért is.

Etuskám közben hazament anyukájával a kórházból, most szokják egymást, küldik a képeket, videókat, imádnivaló kis família. Azon a számítógépen, amiről korábban írtam, hogy ledobta a láncot, újratelepítettem a windowst, hát tiszta büszke vagyok magamra, bár Ármin szerint nem fut rajta minden játék úgy, ahogy kellene... Hát minden nem lehet tökéletes. :D

Ja, és még egy. Összetörtem kb. 2 hónapja az autónkat (amit azóta Christine-nek hívok, Stephen King után szabadon; megvan? :D ), a karosszériás egy zseniális fazon, megcsinálta, és el is hozta nekünk Szekszárdról. Délelőtt már itt volt vele, de észre se vettük, délután hívta Ferit, hogy itt áll a Daewoo a ház előtt... Volt öröm és boldogság, az autó szebb lett, mint új korában. Íme:

                                                                        Ilyen volt...

                                                                    ... és ilyen lett.

 

Etus

 Megérkezett. :) 

2021. március 13-án, 10 óra 8 perckor, 2850 grammal és 53 centiméterrel meglátta a napvilágot pici unokahúgom, Sólya Etelka. 

Etus öcsém első kislánya. Vártuk már nagyon, pont abban a percben született meg, amikor engem, néhány száz méterrel a kórháztól covidra teszteltek. Ilyen ez a világ, Etus, történelmi időben érkeztél. :)

Annyiszor eszembe jut, apu mennyire örülne a negyedik unokájának, főleg, hogy édesanyja, imádott nagymamám nevét kapta. Emlékszem, apu mindig kijavította: anyukája nem Etel, ahogy anyakönyvezték, hanem Etelka. :) Szerette apu az azóta sógornőmmé lett Kittit nagyon, a halálos ágyán a szűk családon kívül nem is akart mást látni, csak őt emlegette mindig. Most nagyon remélem, hogy találkoztak abban az éteri messzeségben, ahonnan Etus jött. :) 

Aztán az is eszembe jut, amikor alig több, mint 33 évvel ezelőtt, karácsony első napján megszületett az öcsém, akire 14 évet vártak anyuék, és persze én is. Eszembe jut, ahogy tologattuk a babakocsiban a barátnőmmel, amikor kérte mindig az "aputeját", amit apu főzött neki, vagy, ahogy várta Szejit (Ferit, aki már akkor udvarolt nekem, mikor Levi csak sejpítve tudott még beszélni), majd, ahogy vitte utánam a négyméteres menyasszonyi fátylamat... Eszembe jut, ahogy aggódtunk érte, mikor kiderült a súlyos betegsége (amiből ő valahogy szerencsésen kigyógyult, pedig elvileg élethosszig tartó nyavalya ez), eszembe jut, hogy mennyire akartam neki segíteni a tanulásban, de nem kellett, mert első osztályban már kiderült, hogy úgy vág az agya, mint a borotva. Eszembe jut a ballagása, a diplomaosztója, az örömei, a csalódásai, aztán eszembe jut, hogy éppen aznap, mikor kiderült apu halálos diagnózisa, írta üzenetben, hogy van barátnője. :) Ő volt Kitti. Aztán eszembe jut, amikor elköltöztek, a kajla kutyáik, akiket gyerekükként imádnak, a házuk, amit folyamatosan csinosítanak és minden négyzetcentiméterén ott van Kitti keze nyoma, eszembe jut a varázslatos nyári esküvőjük, és az, amikor anyukámmal jöttek tavaly és közölték az örömhírt, hogy babájuk lesz... :) Velük aggódtam, amikor aggódni kellett, és most velük örülök. Apa lett az én kicsi öcsikémből :)

A gyerekek vérmérsékletük szerint fogadták a hírt. Hanna és Álmos indiántáncot jártak (Álmos 8 hónapon át egyébként is egyfolytában Etusról kérdezett), mindkettőjüknek át kell küldenem valamennyi képet, amit Etusról kapok, Ármin pedig rezignáltan közölte, hogy "Minden kisbaba egyforma." :D (De azért jön és lesi a képeket ő is. :) ) 

Etuskám, neked mit mondhatnék?

Nőjj nagyra, legyél nagyon boldog és egészséges, a lehető legjobb helyre születtél.

(És alig várom, hogy megdajkáljalak. :))

 

A legújabb Földlakó :) Isten hozott, Etus! 

Karanténnapló - 3. nap

B-éknél a helyzet változatlan. :) F. kipucolta a nyulat, kiteregetett (egymás tetejére a paplanhuzatokat, imádom :D ), amíg én reggel a fejfájástól fetrengtem, aztán megszerelt valami ajtót. Utána off.  24-ból 20 órát alszik, de mondom neki, türelem. Az nincs neki sok. Én is egyfolytában aludnék, ízeket érzek, szagokat semmit: főztem és Álmos szólt, hogy valami ég... Holnap 10:10-re megyek tesztre. Nagyon cuki mentős hívott reggel, kérdezte, melyik időpont jó, le tudok-e menni Szekszárdra, van-e kérdésem...

Gyerekek nyomják az onlájnt, Álmos matekdogát írt ma, nagyon ügyes volt, Hanna biológiát írt, Ármin nem írt semmit. Hannának este táncpróbája volt a nappaliban, nagyon aranyosak ott is, érdeklődnek, Ferinek ajánlotta a művészeti igazgató, irassa fel a Favipiravirt. 

Sokan sokféle gyógymódot javasolnak, nagyon köszönjük! (Melinda, este meghallgatom! <3 ). 

A karantént jól bírják a gyerekek, a lány viseli legrosszabbul. Nincsenek barátok, túl sokan vagyunk körülötte, sok a suli, sok az inger... 

Majd csak vége lesz egyszer. Mondjuk, egy hét múlva...

 

Álmos és a matek

 

Találtsüllyedt

Karanténnapló - 0. nap

Hát ez a nap is eljött, valahogy éreztem, hogy nem ússzuk mi ezt meg.

Apjuk szedte össze valahol a koronát, nem volt nehéz, náluk nincs / sincs home office, sorra dőlnek ki a munkatársai, aki eddig nem került karanténba, annak most sikerült. Biztos nem boldogok, de szerencsére nem betegek. Ellentétben apjukkal: kis nátha, kis ízületi fájdalom, majd hőemelkedés, majd 3 nap alvás és láz, mostanra köhögés. Mindenfélét dugdostam az orra alá, büdös zoknitól az illatosítóig, a borsmentát érezte valamennyire, ízeket nem, még a Negróét se. Ezek a tünetei. Nem eszik, nem is inna, ha nem traktálnám. Elfelejti, nem kívánja. 39 fokos a láza, eddigi életében alig volt láza és már a 37-től kidőlt, ma este pedig már csak annyit mondott, jól van, csak az arca ég. Mintha péntek óta valahogy megszokta volna ...

A sokat szidott egészségügy és hivatali adminisztráció előtt megemelem a kalapom. 
F.-et a munkahelye tesztelte, mert úgy gyorsabb, a két fiatalember ma délelőtt az előre jelzett időpontban megjelent nálunk. Határozottak voltak, de nagyon kedvesek, pedig biztos hulla fáradtak már. Levették a gyorstesztet, természetesen pozitív lett. Minden tudnivalót elmondtak, és minden jót kívántak. (Közben a lányomnak online történelem órája volt a nappaliban, ezt ők is nagyon díjazták.)

10 nap karantén. 10 napig se ki, se be. Ez a nulladik nap, március 19-én éjfélkor "szabadulunk".

Előre nem gondolkodtam, mi lesz, ha ez az eredmény. Direkt. A bevonzás, meg ilyesmi ... Viszont ... Volt egy elmaradt munkám, annyira tudtam, hogy meg kellett volna múlt héten csinálnom ... De a kollegáim segítségével megoldódott ez is.

Mindenki segíteni jelentkezett. A szomszéd, az anyósom, az anyukám, az öcsém, a munkatársaim. Nagyon jó érzés, hogy nem vagyunk egyedül a bajban.

Délután az "ÁNTSZ" -től hívták mindkettőnket, rengeteg adatot lekérdeztek. A hivatalnok türelme előtt le a kalappal, szerint egész nap a telefon mellett ül, kérdez és hallgat és ír, és megért és segít. Kedvesen és csengő hangon. Lehet mondnai, hogy ez a dolga, de szerintem 1 évvel ezelőtt még ő is valami egészen mást csinált ...

Már csak a háziorvost kell elérni, apjuknak a pozitív teszt miatt, nekem, hogy kérjen egy tesztet számomra. Nem veszi fel a telefont, biztosan nagyon elfoglalt. Én se vagyok jól, de a nátha, a fejfájás, az aluszékonyság és a teniszlabdányira dagadt nyirokcsomóim ellenére - vagy épp ezek miatt - bízom benne, hogy ez nem korona, hanem valami teljesen más vírus. 

A gyerekek jól vannak. Néha a fiúk megőrülnek. Szereztem nekik egy focilabdát, hogy tudjanak az udvaron játszani; annyira vigyáznak rá, hogy a rózsabokrokat elkerítették, nehogy kilyukassza a tövis ezt a labdát is. (Aztán átrúgták a szomszédba, szerencsére nem szedte szét a kutya, mielőtt a szomszédasszony visszadobta volna.)

És ha még egyszer valaki az erős immunrendszerrel, az összeesküvéselméletekkel, a tüntetésekkel, vagy a szakállas idiótával és az amerikai nemorvos orvosokkal jön, azt letüsszentem. : P

Összegzés

Holnap vége ennek az évnek is.

Tavaly, mikor Szilveszter napján a barátainkkal álltunk pezsgővel a kezünkben, összesen hat gyerekkel körülöttünk, arra gondoltam, hogy a 2017-es év csakis jobb lehet, mint a 2016-os volt.

...

Rögtön az elején, januárban kihagytam az államvizsgámat, egész egyszerűen nem mentem el (később ennek komoly következményei lettek).

Utána Árminfiamat súlyos pszichés és fizikai tünetei miatt pszichológushoz, majd másik iskolába kellett vinni (ez viszont életünk eddigi legjobb döntésének bizonyult, de amit addig átéltünk, hááát... :( ).

Február 17.-én meghalt apósom. Hirtelen és váratlanul. A gyerekeket alig tudtuk összekaparni a sokkból, magunkról és főként anyósomról nem is beszélve. 

Áprilisban megműtötték Álmost, rutin kozmetikai műtét volt, de hónapokig nyögte a következményeit, és kemény 2 napig a keze is gipszben volt, mert azt hitték, eltörött.

És ekkor még csak 4 hónap telt el az évből...

Júniusban kellett pótolnom az elhalasztott államvizsgámat. Azaz, kellett volna pótolnom - már a bizottság előtt ültem, mikor kiderült, hogy az egyetem nem nagyon akar engem elengedni. :(  Úgy gondolom, a kudarcom igazságtalan volt, a vizsgabizottság döntése érthetetlen, de majd egyszer elmesélem, ha mindenen túl leszek, mindenesetre el kellett volna mennem arra a januári időpontra, ez bizonyos.

Mindeközben a munkahelyem egyre inkább nyomasztott, több tényező miatt is, nyárra úgy éreztem, egy szakadékba zuhanok. Megrögzötten állást kerestem, interjúra is elmentem, megmozgattam minden ismerőst - mindegy hova, csak innen el...

És augusztus 28.-án csoda történt. Két jóakarómat mozgatni sem kellett, szépen a hátam mögött, tudtomon kívül leszerveztek mindent, pár E-mail váltás, és megkaptam álmaim állását. Igaz, hogy sokszor délután 3-kor eszem először, igaz, hogy tulajdonképpen kevesebbet vagyok a gyerekekkel (viszont a velük töltött időt igyekszem minőségivé és intenzívvé tenni), igaz, hogy nincs időm futni sem, de imádom amit csinálok, és jól esik, hogy elismernek, dicsérnek, és segítenek. Igaz, kaptam negatív kritikát is - a szemembe, a hátam mögött meg gondolom pláne -, de többen mondták, hogy szeretnek nekem nyilatkozni, mint azok, akik nem szeretnek. Volt, aki az egyik youtube-on megjelent magazinom alatt fejtette ki névtelenül, hogy alkalmatlan vagyok a feladatra. Nem mondom, hogy nem rontotta el az estémet, de valahogy csak túlléptem ezen is.

Árminom jól tanul, a matek ugyan nyögvenyelős, de minden másból négyes-ötös, új barátokat is szerzett.

A kisgimnazista Hannám igencsak elkezdett kamaszodni, némely tantárgyból zuhanórepülést produkál (holvanmáranégyegészhat), a táncban viszont sikeres. Próbálom vele megértetni, hogy abból nem lehet megélni, és azt is, hogy vegye kisebbre a száját mert bajok lesznek. Aki hasonló problémákat sikerrel megoldott, jelentkezzen nálam, SOS. :D

Álmosom óvodai véleményezése továbbra is elkeserítő, de bizakodásra ad okot, hogy itthon órákig eljátszik építős kütyükkel (karácsonyra supermagot kapott és csodákat kreál belőle), probléma nélkül társasjátékozik a 8 éves kortól ajánlott make and brake-kel, számokat ad össze és von ki 10 felett is, és folyamatosan kérdez, kérdez, kéééérdeeeez és kerget az őrületbe. Igaz, hogy egyáltalán nem rajzol még mindig, amikor mégis, abban nincs köszönet, de az iskolai előkészítőn a segítségemet elutasítva olyan szarvast és télapót rittyentett fából, papírból meg vattából, hogy csak na. És rendkívül muzikális, úgyhogy a zeneiskolát már beígértem neki, bár egyelőre hallani sem akar róla. 

Apjuk is köszöni szépen jól van, amikor későn érek haza, rendezi a gyerekeket, volt, hogy vacsorával vártak, és egyesegymaga építi be a tetőteret, hogy jövőre felköltözhessenek a kölykek a birodalmukba. A fürdőszobájuk már készen van. :)

Úgyhogy... nagyon jó lenne azt mondani, hogy minden jó, ha jó a vége... 

Újévi fogadalmat nem teszek, mert úgysem tartom be, de szeretném végre a kezemben tartani a második diplomámat, és szeretném újra lefutni a maratont. Mindkettő csak rajtam múlik.

Ám mindennél jobban szeretném, ha 2018 szilveszterére nem lennénk még kevesebben, ez viszont nem rajtam múlik. Mégis remélem, hogy nem olyan nagy kívánság ez...

Boldog 2018-at mindenkinek!

                                       

Csapat :D

 

Tűzvirág gála után

Kalocsaival a Ki Mit Tud? -on

 

Nagyfiam

Kisfiam

Új év...

... új remények. :)

Letelt az első hét a tanévből, és én a világomat se tudom.

Hanna új suliba ment, Paksra. Egyházi iskolába, nyolcosztályos gimnáziumba. Nem a jobb jegyek reményében, mert itthon se tanult rosszul, ha nem rontott volna nyolcadik után ezekkel az eredményekkel is felvehették volna bárhová (paksi gimnázium a cél, a tánc miatt). Három nap alatt döntöttem el májusban a sorsát és sok átvirrasztott éjszakán át lamentáltam, hogy jól tettem-e.

Az első hét után kiderült, hogy igen.

Nehezen tudna a Tűzvirág próbáira járni itthonról, ugyanis feltették az utánpótlás együttesbe, ahol három napon át délután 3-tól kezdődnek a próbák. Ott a hegedű is, amit nem szeretne abbahagyni (Bori néni zenekarba is kapacitálta, de azt már nem bírná se idővel, se energiával). Harmadrészt úgy érzem, "biztonságban" van. ebben a suliban leérettségizhet úgy, hogy közben folyamatosan és zavartalanul csinálhatja az imádott dolgait (a táncot legfőképpen), nem kell azon aggódnia, hova fogják felvenni nyolcadik után.

Az új osztálytársai nagy szeretettel fogadták, azonnal beilleszkedett, tele van élményekkel.  Kirándulni mennek hamarosan, már most alig várja, és a karácsonyi vásárt is, ahová saját készítésű "termékekkel" készülhet. 

Hat-hét órái lesznek, de sikerült belepasszírozni a zeneiskolát is, meg egy óra szentgyörgyi táncot a Vadrózsával, mert őket is imádja és nem szeretne hűtlen lenni ehhez az együtteshez sem.

Nyáron angolórákra járt, mert két nyelvet tanulnak és angolból egy egész évnyi tananyagot kellett behoznia. Sikerült neki.

Németből tegnap dolgozatot írtak. Nehéz volt (tudom, mert én kérdeztem ki előtte este), de ötöst kapott. Nem is emlékszem, kapott-e ötöst németből valaha...

Ezen kívül tele van kisötösökkel. Ebben a suliban kisötöst ér (sokszor többet is) egy hibátlan házi feladat, egy gondosan elkészített szorgalmi, de ötöst kapott arra is, hogy hittantáborban volt a nyáron, és, ha a szeptemberi tanulmányi kirándulásra elmegy, természetismeretből is kap egy ötöst. Olyan lelkes Hanna, hogy társadalomismeretből jelentkezni akart felelni, de megelőzték. Hat év alatt soha nem jutott eszébe, hogy felelni jelentkezzen. :)

 

Hannus a sportágválaszón, a tűzvirágos egyenpólóban. Nyolc órán át táncolt a tűző napon. nem viselte meg, úgy tűnik.

Egyelőre elégedettek vagyunk és nyugodtak. Rengeteg a cipelnivalója, úgyhogy autóval fuvarozom, nem olcsóság, de lesz majd másképp is. 

Ármin is gyűri az ipart itthon, van már neki is ötöse, pirospontjai, meg egy hármasa is, magyarból. Édes kis csupaszív rosszcsontom. Folyton leszökik a szuterénba, az apja szerszámait vizslatja, próbálgatja. Bízom benne, hogy ügyes szakember lesz belőle (annak ellenére, hogy technikából és rajzból is hármasa volt év végén... XD )

Álmos az oviban passzív, egyébként a legrosszabb gyerek. Itthon viszont feladatlapokat gyárt (bár rajzolni nem tud, úgy színez, hogy valósággal beleizzad. Hogy lesz ebből emberalak? :P ). Szeptemberben nem mehet iskolába, majd jövőre, de nem is bánom.

Minden reggel egy őrület, mire mindenki elindul a maga helyére, sokszor azt se tudom, én hova megyek... De nagyon örülök, hogy itt vannak velünk, hogy két értelmes szót nem tudunk esténként apjával váltani mert valamelyiknek biztos akkor van valami fontos közlendője, hogy egy filmet nem tudok megnézni, egy könyvet elolvasni... Ráérek még arra, úgyis olyan hamar felnőnek. :)