2016. október 27., csütörtök

Álmos bókja

Álmos reggel:
- Anya, vedd fel a szemüveged, mert így nem nézel ki jól.
- Én azt hittem, akkor nézek ki jobban, amikor nincs rajtam a szemüveg.
- Tudod mit, anya? Te mindenhogyan szép vagy.
Hát bárcsak. :D


2016. október 15., szombat

Maraton

Ez volt az álmom, aminek éppen életem második, a 2003-as utáni legpocsékabb évében, 2016-ban kellett megvalósulnia.
Nem lehetett másképp.
Idén leszek 42 éves, most kell lefutnom életem első maratonját, határoztam el tavaly ősszel. Már akkor neveztem a versenyre, mikor apu még élt, és felfogta, hogy indulni fogok Budapesten, és tudta, biztos vagyok benne, hogy tudta, hogy le is futom a távot. Előbb tudta, mint én, bár már nem élhette meg ezt a napot. Az emlékére biggyesztettem a rajtszámomra egy fekete selyemszalagot.
Úgy éreztem, teljesen felkészületlenül indulok útnak, ehhez mérten kellőképpen ki is akasztottam a családot, mert a szokásosnál feszültebb és hisztisebb voltam a verseny előtti napokban. F. bal szemét három nappal előtte szabadították meg a szürkehályogtól, az sem volt biztos, hogy velem tud jönni, de olyannyira velem jött, hogy vezetett is Budapestig és vissza. (Bár szerintem nem lett volna neki szabad...) Könnyítésként a gyerekeket otthon hagytuk.

Fergeteges hangulat fogadott minket a Városligetben. Az adrenalin pörgette a szívemet, de meghallva Péter Attila jól ismert hangját valahogy megnyugodtam. A záróbusz is bent állt már, kicsinek találtam, de futás közben láttam, hogy van egy nagyobb is... (Kellett is...)
A rajtot lekéstem, mert millióan vártak a mobilvécéknél, azt hittem, sosem kerülök sorra, de nem maradtam le semmiről, hisz kb. 11 perc eltelt a kürtszó elhangzása után, mire a 6-os, leglassabbaknak biztosított zónából is elindultunk.

 

Vigyázzkész

Négy nappal apu születésnapja után és 15 nappal az én születésnapom előtt, verőfényes napsütésben, 11 fokban, hatalmas eltökéltséggel, összeszorított foggal vágtam neki a 42,195 km-nek, annak a távnak, amelynek megtételébe a verseny ihletője, az a bizonyos görög katona a legenda szerint belehalt.

A buzdító szavak, bekiabálások, dobszó mellett épp az egyik kedvenc zeném szólt, mikor rákanyarodtunk az Andrássy útra... Sun Is Shining... Néztem előttem a rengeteg embert, a színkavalkádot, mellettem a szurkolói tömeget, és a magyar Forest Gump-ot, Iváncsics Zsoltot, aki most két kisfiút tolt kocsiban végig Budapesten, és majdnem elbőgtem magam. Hihetetlen érzés volt, mint az is, amikor az Operaház előtt az Operaház kórusa, az Operettszínház előtt annak a művészei énekeltek nekünk, a Gellért Fürdőnél katonazenekar játszott, de úton-útfélen zenészek, dobosok buzdítottak minket, szinte nem volt olyan útszakasz, amelyen "csendben" futottunk volna. Négy kilométer után úgy gondoltam: ha ezt én most azonnal abbahagyom, már akkor is megérte eljönni. Kb. 10 km-ig tartott az eufória; a megtétele alatti több, mint egy órában utolértem a 4:45-ös iramfutókat, elálmodoztam róla, milyen jó is lenne 5 óra alatti időben célba érni, de az Alagútban lemaradtam tőlük. Helyre is tettem magam az irreális elképzeléseimmel együtt, hisz eredetileg a túlélésre játszottam, felkészületlennek érezve magam azt a célt programoztam az agyamba, hogy lehetőleg ne szedjen össze a záróbusz. (5:30-as volt a szintidő.)


 

Ez a kisfilm sem adja át az érzést, ennek ellenére csak elszorult torokkal bírom megnézni. :)

Lassan, egyenletes tempóban kocogtam (6:40 perc/km körül, majd egyre lassabban), mert a kontrollos edzések során kiderült, hogy a pulzusom ennél a tempónál is általában 155-160 közötti, és ez elég magas. Jól sikerült a frissítés is végig, pedig az sem az erősségem. Most elkerült a rekeszizom alatti szúró fájdalom, a gyomorgörcs, és az ezeknél is kellemetlenebb hatása az elszúrt rehidratálásnak. Nem álltam meg 33 km-ig, csak a frissítőpontoknál sétáltam bele, mert futva inni még nem tudok (nem is erőltetem). Bedobtam 2 banándarabot, szőlőcukrot, a ciánkék izoitalt csak a vége felé mertem, és elsősegélyként jött a kóla úgy 35 km-nél.

 

Óbudán

Ahogy nőtt a táv, úgy szaporodtak a fájdalmas arccal sétálók; egyre több dolga akadt a futók között cirkáló biciklis-motoros orvosoknak, mentőautóknak. A rosszulléttel küszködő társak látványa senkire nem volt jó hatással. Kőkemény agymunka is a maraton; a test és a lélek összehangolt erőfeszítése... Nem vittem zenét magammal, amit bánok, de próbáltam nézelődéssel "elcsapni" az időt, elűzni a rossz gondolatokat, elterelni a figyelmemet a fájdalmakról.
Vártam a glikogénraktárak kiürülésével, a szervezet lemerülésével járó "maratoni falat", de csak nem jött. Nem volt holtpont. Illetve, egy majdnem. Épp azon morfondíroztam, hogy lehet mégsem fogom kibírni, mikor a pesti rakpart egyik fordítója előtt kék szemű, rózsaszín pólós angyal repült felém kitárt karokkal és kibillentett az önsajnálatból. Gulyás Lajos volt az, aki nem csak futó, hanem igazi Ember, aki mindig jókor van jó helyen... Később én értem utol őt, mert begörcsölt a lába. Hívtam, jöjjön velem, keressünk sört, de nem bírt akkor még futni. Legszívesebben elvittem volna a hátamon. Utánam kiabálta: "Megcsináljuk! Tudod, kikért!?Apáinkért..." (Édesapja 2 héttel élte túl az enyémet...) Tudom, Lajos... Alig láttam a könnyeimtől, mikor tovább mentem. (Később megnyugodva olvastam, hogy ő is teljesítette a maratont.)
36 km után már bőven bele kellett sétálnom. Beállt az összes lábizmom, úgy éreztem, mintha mázsás súlyokat emelgetnék, minden lépés fájt. Utolértek az 5:00 órás iramfutók, Pecsenyéék (Lajkó Csabáék), akik tartották bennem a lelket és húztak-vontak maguk után egészen addig, míg a Városligetbe visszatérve végleg le nem maradtam mögöttük. Azt se tudtam már, hol vagyok, kerestem a km-t jelző táblákat, de azokat sem találtam, és már egyáltalán nem hittem el, hogy egyszer beérek a célba.
Aztán megláttam a célkaput. Összeszedtem az utolsó erőmet és "belehúztam", mert sprintnek azért a legnagyobb jóindulattal se volt ez a vánszorgás nevezhető. Meghallottam Péter Attilát, ahogy bemondta a nevem és biztatott.
Nem tudom, hogy tettem meg az utolsó néhány métert.


Megkaptam az érmet, a világ legcsodálatosabb, minden kincset megérő érmét, bebugyoláltak valami fóliába, aztán lerogytam a fűbe, ahol konstatáltam, hogy kilyukadt a cipőm orra. F. majdnem rám lépett, miközben engem keresett. :)
Minden képzeletemet felülmúlta a nettó időeredményem: 5:00:14.


Napokig dolgoztam fel az élményt, máig a hatása alatt vagyok. Akár holnap nekivágnék újra.
Tudom, hogy apu nagyon büszke lenne rám, és mindenkinek elújságolná, mit csinált a lánya. Mindig is ő volt a legnagyobb szurkolóm. Tudom azt is, hogy ott volt velem. Ő vigyázott rám.
Jövőre apu, veled, ugyanott. :)



2016. szeptember 10., szombat

Négy hónap

Lassan négy hónapja, hogy május 16.-án reggel hétkor megszólalt a telefonom. Az a telefon, amit február 9. óta éjjel-nappal magammal hordtam, és vártam, hogy hívnak a kórházból és közlik, hogy apu nincs többé.
Pünkösd hétfőjén lettem félárva.
Beleégett a retinámba a kórházi szobája, ami negyedévre az otthonává vált, a táskája, amit, bár majd~ megfulladt, de saját maga cipelt fel tavaly nyáron a pécsi onkológiára - Szekszárdon már én vittem utána -, a tőlünk kapott húsvéti dísz az ablakkilincsen, a bot, amit az édesanyja is használt nagybetegen, a székek, amiken anyuval kuporogni szoktunk, és az üres ágy, amin még előző este is ott feküdt az én sokat szenvedett, kisgyermekké aszott apám. 
Azt hittem akkor, megőrülök, pedig tudtuk, készültünk arra, amire nem is lehet. Hisz hogyan is lehetne elfogadni, hogy az, aki 42 évig az apám volt, egyik napról a másikra eltűnik?
Négy hónap eltelt.
Azóta van, hogy jó a kedvem - igen, a gyerekek sok erőt adnak -, tudok teliszájjal röhögni idétlen poénokon, élethelyzeteken vagy akár saját magamon, de közben még mindig szétszakad a szívem. Fizikai fájdalmat érzek, mikor "haza" megyek, a házba, ami 34 évig az otthonom volt, amit ő épített, alakított, és fizikai létének a nyomai még ennyi idő távlatából is látszanak: az unokáinak barkácsolt kis ház, a kertje, a rózsafái, a rádiója, az aktatáskája, a számítógép mellett a jegyzetei... Az autóját pedig, amivel hónapokig jártunk hozzá, mi használjuk. Úgy érzem, mikor a Fiatot vezetem, hogy apu ott van velem, ül mellettem, kapaszkodik, és hallom, ahogy belekotyog, ha nem tetszik neki a stílusom. :) Üresbe teszem a váltót a lámpáknál, ahogy javasolta,  mikor Pécsre hordtam, és igyekszem nem gyorsan menni, mert azt nem szerette.
Sokszor látom aput magam előtt kristálytisztán, látom, ahogy ráncolja a szemöldökét, ahogy jön elém a kék kockás ingében, csámpásan (mint én), szandálban, látom, ahogy int, és hallom, hogy a "kölkekről" kérdez és sziát köszön, a végét elharapva... A könyvesbolt kirakatát nézve a mai napig önkéntelenül arra gondolok, hogy melyik könyv tetszene apunak is, és megvenném - de már nincs kinek.
Sose felejtem el, ahogy ül a gégészeti vizsgáló székében, nagy barna szemeit az orvosra függesztve, és hallgatja az ítéletet: a daganat visszajött. Ijedten nézett akkor rám, én artikuláltan suttogtam, hogy nincs baj, már nem lesz sugár, nem lesz kemó... Mert ezektől félt a legjobban. Jobban, mint a haláltól. Nyugtatgattam hazafelé, hogy minden rendben lesz, megműtik, kiveszik a daganatot, és ő azt mondta, nem fél, aludni fog - legfeljebb nem ébred fel többet...
Felébredt. Daganat és gége nélkül. A döntést, hogy a gégéje is vesszen, hozzátartozóként nekem kellett meghoznom, műtét közben hívott fel az orvosa beleegyezésért. Azóta sokat gondolkodtam, jó döntést hoztam-e. Ha az elrákosodott gége marad, az agresszívan terjedő daganat heteken belül megfojtotta volna aput. A fulladásos haláltól pedig nagyon félt. Kapott három hónapot, mindenki titkolta előtte, de ő tudta, mi lesz a vége. Kezdetben még metszési útmutatót tartott rajzokkal illusztrálva, tervezte, mi lesz, ha hazajön,  aztán már csak legyintett az itthoni dolgokra. Az irányítást mindvégig igyekezett a kezében tartani, nem adta meg magát, míg a morfium le nem győzte, máshogy nem tudott szólni, hát a szemével pislantott, mikor nyomhatom bele az általa kinyitott szondájába a tápszert. Aztán már nem kellett neki se a tápszer, se a víz.
Ez, a február 9-től május 16-ig tartó időszak sok mindenre megtanított minket. Türelemre, elfogadásra, alázatra, és arra is, milyen a szenvedés legmélyebb bugyrait végigjáró ember kezét tehetetlenül fogni. Az utolsó napokban anyum a lábát melegítette, én a kezét. Földöntúli nyugalom szállta meg a kórtermet, minden alkalommal. Nagyon nehezen hagytam ott aput, mert ott hagytam vele együtt a belső békémet is, és a lehetőség is fogyott minden alkalommal arra, hogy még egyszer láthatom őt.
Az utolsó napon, Pünkösd vasárnapján éreztem, hogy nem lesz holnap. A gyerekek apjának kis híján mondtam is este, de aztán mégsem, babonából. Éjjel nem aludtunk, se én, se anyu, se az öcsém, se apu nővére. Apu lelke üzenetet küldött az őt ápoló nővérnek is.
Ritkán járok a temetőbe, mert nem bírom a fejfát látni apu nevével és a földkupacot. (Andrishoz kimenni más, mert neki nem volt múltja, belőle nekünk a sírja maradt, emlék csak az a ködös 9 hónap, mikor még a részem volt. A temetőbe kimenni olyan, mintha őt magát látogatnánk...)
Álmos is ott volt velem egy alkalommal. Ültünk a padon, néztük apu sírját, és Álmoska megjegyezte, hogy látja a papa szemüvegét, "Nézd anya, ott van" - és a fejfára mutatott. Aztán azon agyalt hangosan, hogy most van-e a papán szemüveg, á, de biztos nincs, mert akkor ráfeküdne... "De biztos nem fekszik rá, hisz meghalt." 
Ármin naponta emlegeti aput. Elhozta a kulcstartóját és nagy becsben tartja, és az övé lett apu svájci bicskája is, merthogy Pityupapa azt biztos rá hagyta volna amúgy is. 
Hannának megtanítottam, hogy kell "szabályos" családfát rajzolni, és, hogy áthúzott négyzet apu és Andris "jele", merthogy nem élnek már. Ezt nem volt hajlandó elfogadni, csak egy kis csíkot húzott a négyzetek egy-egy sarkába. Az áthúzás nem jó, mert végleges - mondta.
Egy év a gyászév, épp azért, mert egy év alatt mindent újraélünk a szeretett lény nélkül. Nálunk elmúlt már az első ilyen alkalom - a gyerekek apjának augusztusi születésnapi partija, amire évek óta hívjuk a családot. Tavaly még apu is itt volt, jól volt, evett a grillezett húsból is, igaz, nem sokat, mert a sugár által szétégetett nyelőcsöve nem engedte. Apósommal jóízűen beszélgettek, ahogy szoktak. 
Idén egy szék üresen maradt, apósom egyedül, csendben üldögélt a hintaágyban, hívtuk magunk közé, de valahogy mindig visszatalált oda, ahol apuval szoktak beszélgetni.
Születésnapjára készen lesz apu sírköve. Sárga virágokkal díszítjük majd, az volt a kedvenc színe. A sárga és a fekete.


Új év...

... új remények. :)
Letelt az első hét a tanévből, és én a világomat se tudom.
Hanna új suliba ment, Paksra. Egyházi iskolába, nyolcosztályos gimnáziumba. Nem a jobb jegyek reményében, mert itthon se tanult rosszul, ha nem rontott volna nyolcadik után ezekkel az eredményekkel is felvehették volna bárhová (paksi gimnázium a cél, a tánc miatt). Három nap alatt döntöttem el májusban a sorsát és sok átvirrasztott éjszakán át lamentáltam, hogy jól tettem-e.
Az első hét után kiderült, hogy igen.
Nehezen tudna a Tűzvirág próbáira járni itthonról, ugyanis feltették az utánpótlás együttesbe, ahol három napon át délután 3-tól kezdődnek a próbák. Ott a hegedű is, amit nem szeretne abbahagyni (Bori néni zenekarba is kapacitálta, de azt már nem bírná se idővel, se energiával). Harmadrészt úgy érzem, "biztonságban" van. ebben a suliban leérettségizhet úgy, hogy közben folyamatosan és zavartalanul csinálhatja az imádott dolgait (a táncot legfőképpen), nem kell azon aggódnia, hova fogják felvenni nyolcadik után.
Az új osztálytársai nagy szeretettel fogadták, azonnal beilleszkedett, tele van élményekkel.  Kirándulni mennek hamarosan, már most alig várja, és a karácsonyi vásárt is, ahová saját készítésű "termékekkel" készülhet. 
Hat-hét órái lesznek, de sikerült belepasszírozni a zeneiskolát is, meg egy óra szentgyörgyi táncot a Vadrózsával, mert őket is imádja és nem szeretne hűtlen lenni ehhez az együtteshez sem.
Nyáron angolórákra járt, mert két nyelvet tanulnak és angolból egy egész évnyi tananyagot kellett behoznia. Sikerült neki.
Németből tegnap dolgozatot írtak. Nehéz volt (tudom, mert én kérdeztem ki előtte este), de ötöst kapott. Nem is emlékszem, kapott-e ötöst németből valaha...
Ezen kívül tele van kisötösökkel. Ebben a suliban kisötöst ér (sokszor többet is) egy hibátlan házi feladat, egy gondosan elkészített szorgalmi, de ötöst kapott arra is, hogy hittantáborban volt a nyáron, és, ha a szeptemberi tanulmányi kirándulásra elmegy, természetismeretből is kap egy ötöst. Olyan lelkes Hanna, hogy társadalomismeretből jelentkezni akart felelni, de megelőzték. Hat év alatt soha nem jutott eszébe, hogy felelni jelentkezzen. :)

 

Hannus a sportágválaszón, a tűzvirágos egyenpólóban. Nyolc órán át táncolt a tűző napon. nem viselte meg, úgy tűnik.

Egyelőre elégedettek vagyunk és nyugodtak. Rengeteg a cipelnivalója, úgyhogy autóval fuvarozom, nem olcsóság, de lesz majd másképp is. 
Ármin is gyűri az ipart itthon, van már neki is ötöse, pirospontjai, meg egy hármasa is, magyarból. Édes kis csupaszív rosszcsontom. Folyton leszökik a szuterénba, az apja szerszámait vizslatja, próbálgatja. Bízom benne, hogy ügyes szakember lesz belőle (annak ellenére, hogy technikából és rajzból is hármasa volt év végén... XD )
Álmos az oviban passzív, egyébként a legrosszabb gyerek. Itthon viszont feladatlapokat gyárt (bár rajzolni nem tud, úgy színez, hogy valósággal beleizzad. Hogy lesz ebből emberalak? :P ). Szeptemberben nem mehet iskolába, majd jövőre, de nem is bánom.
Minden reggel egy őrület, mire mindenki elindul a maga helyére, sokszor azt se tudom, én hova megyek... De nagyon örülök, hogy itt vannak velünk, hogy két értelmes szót nem tudunk esténként apjával váltani mert valamelyiknek biztos akkor van valami fontos közlendője, hogy egy filmet nem tudok megnézni, egy könyvet elolvasni... Ráérek még arra, úgyis olyan hamar felnőnek. :)

2016. augusztus 10., szerda

2016. június 22., szerda

Pótapa

Kis buksifejű Árminom odajött hozzám este, miközben mosogattam, és elmondta, amit kiötölt:
- Anya, akkor is lesz apukája és anyukája Álmosnak, ha te apával meghalsz. - Nem mi vagyunk az Addams Family, de a halál nem tabutéma, főleg mostanság, a családunkban, úgyhogy pszichológusok kíméljenek. XD
Meg se várta, hogy a döbbenet eltűnjön az arcomról, mosolyogva folytatta:
- Hát a Hanna és én. Majd a Hanna lesz az anyukája, én meg az apukája.
Biztosítottam arról Ármint, hogy ne aggódjon, egyelőre nem szándékozunk apjával elhagyni az árnyékvilágot, de azért kifejeztem abbéli örömömet, hogy bármi is történjék, a kisöccsük jó kezekben lesz. :)


(Fotó: Sólya Veronika)

2016. június 6., hétfő

Tizenhárom

Tizenhárom éve is ilyen meleg volt. 
Reggel a kórházban apjával tervezgettük a keresztelőjét, aztán nagy nehezen bejutottam a szülőszobára, ahol órákon át iszonyatos fájdalmakkal kínlódtam, dehát a szülő nőnek ez a dolga, ugye. Aztán Andris úgy döntött, hogy mégsem akar erre a világra jönni, de akkor már nem volt visszaút. De kifele se nagyon. Lement a szívhangja, "csak" 90-re, mondta utóbb az orvos, aki értetlenkedett, és hazudott. Igen, most már le merem így írni, csaknem másfél évtized távlatából. Becsapott minket, hogy magát, magukat mentse. Szerintük a fiunknak rekeszsérve "lehetett". Vagy hiányzott a tüdeje. :O Mi pedig mindezt el is hittük, fel se tűnt, hogy az orvosok feltűnően kerülnek minket, és itthon a könyvtár összes genetikai témájú könyvét kikölcsönöztem, azokat bújtam, hátha választ kapok arra, hogy mi okozta - a nem is létező - rendellenességet. (Andrist a hatodik hónaptól rendszeresen nézték ultrahangon. Látszott volna a rekeszsérv is.)  
A hat hét után végre kikönyörgött boncolási jegyzőkönyv szerint a fiunknak semmi baja nem volt. Három és fél kilós, gyönyörű gyerek volt, akit téraránytalanság miatt (ő nagy volt én meg kicsi) nem tudtam megszülni úgy, ahogy azt kell(ett volna). (Másfél évvel később, Hanna születésénél az orvosom - egy másik - már eleve császármetszésre készült...) Andris Apgarja 6-ról csökkent 2-re, majd az élettel összeegyeztethetetlen mértékűre, és fél óra szenvedés után angyalka lett belőle.
Kiabáltam, hordágyon vittek, mert belém nyomattak valami nyugtatót infúzióban, éjjel fáztam, elájultam, és hallottam az emeleten síró újszülötteket. 
Mire hazajöttem, apja eltüntetett mindent a gyerekszobából. Nem tudom, hogy csinálta. Azt igen, mert elmesélte, hogy napokig Andris egyik rugdalózójával aludt. Azzal, amit a fiára sohasem adhattunk rá. 
A temetésére én állítottam össze a zenéket. Apjával elmentünk a paphoz, a halottasházba, kiválasztottuk a koporsóját, megrendeltük a koszorúinkat.  Esténként a Kis Hercegből olvastunk fel egymásnak. 
Az, hogy velünk lehetnél, a mai napig iszonyatosan fáj. De már nem vagy egyedül odafent, Andris. Pityu papa vigyáz rád, amíg nem megyünk utánatok mi is.

Illés Lajos-Bródy János
Kis Herceg

Megtörtént, hogy Földre szállt
Egyszer egy aranyhajú kisfiú
Egy messzi, távoli csillagon volt az otthona 

Sok mindent megfigyelt
Az úton, amíg a Földre eljutott
Egy elhagyott, szerelmes kis virág volt minden bánata 

Úgy várok rád, kis herceg
Még várok rád, kis herceg
Oly boldogan élhetnénk 

A róka szólt: jól figyelj
A lényeg az sohasem látható
És felelősséggel tartozol, ha számít rád egy hű barát 

A kis herceg búcsúzott
És a kígyóval mindent megbeszélt
Visszavárta őt az elhagyott árva kis virág 

Úgy várok rád, kis herceg
Még várok rád, kis herceg
Oly boldogan élhetnénk



2016. május 20., péntek

Neked, apu

Neked futottam tegnap, apu. 
Arra, amerre szoktam, és amerre milliószor megtettem veled is a távot, motorral, autóval, amikor még dolgoztál, amikor még gyerek voltam. Minden nyári szünetemet kint töltöttem veled a határban, emlékszel? Ugráltam a szalmabálákon, vittél a Duna-partra, az Öreghegyen jártunk Pali bácsival, a borpincénél mindig üdvözölted Misi bácsit; alig vártam, hogy jöjjön a permetező helikopter, mert odamehettem veled a közelébe, mert hát én voltam a Sólyapityu lánya. Ültem mögötted a motoron, robogtunk a poros utakon, és magamba szívtam az inged benzin- vegyszer- és dohány illatát, ami igenis illat volt, apu-illat.
Már nem vagy itt apu.
Helyetted néztem meg a vetést, ami szerintem gyönyörű, de te biztos találtál volna benne kivetnivalót, ahogy szoktál. Köszöntem az öreg fának, ami gyerekkorodban megvédett a vihartól és a mai napig uralja a mezőn a tájat... Beszívtam a föld, a fű, a bodza, a jázmin illatát, hátha te is érzed, apu. Néztem a búzát, és magam előtt láttam, ahogy szakértőn vizsgálod a kalászt, anélkül, hogy leszakítanád... 
Az a növény, amiről nem tudtam, hogy mi, és fényképen mutattam neked a kórházban, lassan elvirágzik.
Te is elmentél, apu.
De én majd sokat gondolok rád. Itt őrizlek a szívemben; a kezem, az orrom, a szemem, a járásom olyan, mint a tiéd, tőled örököltem a bőröm színét, az olvasás szeretetét, viszem tovább az indulataidat is, a pici fiam pedig kívül-belül egy az egyben te vagy.
Te megyei válogatott tornász voltál, én csak sima mezei kocogó, de tudom, hogy büszke voltál rám; a bajai érmemet bevittem neked a kórházba, már nem láttad jól, megtapogattad, megsimogattad, és hangtalanul gratuláltál nekem.
Már nem lehetsz ott, hogy szurkolj, de neked futom októberben a maratont is, a születésnapod után négy nappal. Megígérem, hogy vigyázok magamra, mert te már nem vagy itt, hogy vigyázz rám.
Találkozunk még, apu.







2016. április 22., péntek

Felszállásra vár...

Először eltűntek a könyvek, újságok az éjjeliszekrényről.
Aztán eltűnt onnan a beszélgetős mappa.
Aztán elhallgatott a rádió.
Aztán a saját pizsamát felváltotta a kórházi. 
Aztán a szemüveg az éjjeliszekrényre került.
Aztán pedig a szekrény fiókjába.
"Hazavigyük a rádiót?" - kérdezte anyum. Dehogy visszük. Kellhet az még. Meg egyébként is, az olyan, mintha... Nem. Még nem.
Egy hete még felkelt, "beszélgettünk", igaz, kusza sorokban és érthetetlenül, de egy-két mondat olvasható a lapokon. Például az, hogy a szellemképek tisztábbak, mint a valóság. Meg az, hogy ez már nem élet, inkább haljak meg. Meg az, hogy én innen már nem megyek haza. 
Apu feladta. 
Morfiumos mély alvásban (5 légvétel - 18 számolásnyi szünet - 5 légvétel - 18 számolásnyi szünet...), vagy félálomban tölti a napjait és az éjszakáit, és egyre kisebb lesz a nagy fehér ágyban. Ma még megismerte az öcsémet, és könnyes lett a szeme, amikor anyu az unokáiról beszélt. 
De mi lesz holnap? Meddig még?
Azt ígérte az orvosa nekünk, mikor két hete behívatott minket és megmondta, hogy apunak nem lesz több születésnapja, és egyáltalán soha többet nem látja Hannát színpadon, és nem megy Ármin meccsére, és Álmossal se találkozik már, hogy nem hagyja szenvedni. Ez jut eszembe akkor, mikor legszívesebben megfognám (szerintem el is bírnám), és hazahoznám, hogy lássa még a házát, a kertjét. 
De nem hozhatom haza. A kórházban nem szenved. Nem hagyják. Alszik. Nem érdekli, hogy virágzik a repce, és, hogy sikerült megmetszeni a gyümölcsfákat.
Máshol jár már, két világ között. Nincs már két földi hónap. Egy sem.
Apu "felszállásra vár".
Menjél apu, elengedünk...




2016. március 15., kedd

Hétköznapi hős

Leltár:
Tizenhárom hónap a diagnózis óta. 
Harmincöt besugárzás. 
Két Cysplatin kezelés. 
Részleges nyaki disszekció (az áttétes nyirokcsomók eltávolítása). 
Négy hónap daganatmentesség.  
Januárban altatásban kisműtét.
Február 10-én nyolc órás nagyműtét. 
Február 17-én hat órás kevésbé kis műtét. 
Azóta szövődmények, baktériumfertőzések, vesztegzár, részéről kisregények írása, részünkről szájról olvasás.
Hatodik hete a gégészet lakója. Hatodik hete naponta járunk hozzá, tartjuk benne a lelket és viszont.  
Az ünnepekre haza szeretett volna jönni, de most már beéri Húsvéttal is. Nagyon várják az unokái, a család, a kutya, na és persze a kert, meg a határ.
"Isten kezében vagyunk" - mondta Móricz főorvos, de mi úgy gondoljuk, inkább Móricz főorvos kezében vagyunk. Eddig legalábbis ez igazolódott be. :) 
Jól van. Tévét néz, a szobájában hagyott tolószékből, amit fotelnek nevezett ki. Rádiót hallgat, maximális hangerővel, mert a füle nem a régi. Újságot olvas. Nagy örömmel fogadja és viszonozza a jókívánságokat, de látogatókat nem szeretne. Úgy gondolja, nincs szalonképes állapotban. (Pedigde.)
Ma elmesélte, hogy 21 éve is ilyen idő volt, mint most, virágzott az aranyeső, ő ült a Trabantban és esett a hó. Rá két hétre meghalt az anyukája. Rákban. "De én kibírom" - tette hozzá.
Persze, hogy kibírod, Apu. Ennyi fájdalom, szenvedés, megpróbáltatás és kiszolgáltatottság után már csak jó jöhet. Mert megérdemled, mi meg téged.
Szeretünk, Apu.


                                     


Így beszélgetünk.


Elköszönőben.

2016. február 13., szombat

Laringektómia

Egy úr a kórházban is úr. Elvégre be kell mutatkozni az új szobatársnak...


Hajléktalanszálló

Hanna a tabletjén házakat tervez és "épít". Magyarázza az öccsének:

- Ez egy hajléktalanszálló, Ármin, itt alszanak és dolgoznak a hajléktalanok. Tizenkét ember fér el benne, négy tud dolgozni. Itt vannak az ágyak. Fürdő nincs, csak vécé, meg kézmosó.

Nahát.


2016. február 3., szerda

Kis meseíró

Árminkám mesét írt, kapásból kettőt. (A félévi bizonyítványa egyébként 3 megfelelt, 3 jó, meg egy kiváló, az is tornából. Tele vagyunk kétségekkel, sőt, kétségbe vagyunk esve, de reménykedünk benne, hogy valahogy majd csak veszi az akadályokat. Nehéz, nagyon nehéz, neki is, a tanárainak is, nameg persze nekünk is. De még mindenki kitart...) Tehát, a mesék:

"A szegény öreg ember

Volt egyszer egy öreg ember. Ennek az öreg embernek volt három fia. Egyszer azt mondta a legkisebbik fiának, hogy menjen el vándorútra. Így is volt, vitt magával egy szép hegedűt. Nagyon sütött a nap, talált egy nagy fát, oda leült hegedülni, de ahogy elkezdett hegedülni, megjelent egy csúf boszorkány és elrabolta őt. Megjelent egy tündér és békává változtatta őt (mármint a boszorkányt - a szerk. :D), és a kis legényből egy nagy királyfit varázsolt. Nagy lakomát csaptak és így éltek boldogan."

Még egy ma esti termék:

"A kígyók buliznak

Egyszer volt, hol nem volt, de valahol mégis volt egy szép Ármin kígyó. Nagyon várta már a szülinapját, csak nem tudta, hogy kit hívjon meg. Gyorsan kitalálta, meghívja a kígyó Emmát, kígyó Hannát, kígyó Álmost, ja és majdnem elfelejtette kígyó Ferencet, kígyó Erzsi mamát, kígyó Feri papát, kígyó Levit, kígyó Rozi mamát, kígyó Pityu papát és vígan buliznak még akár hajnali fél egyig is."

Hát így.


A címlap


Az öregemberes mese