Etus, a póló, és az angyalok

Etus két nap múlva hat hetes lesz. Nem tudtam, hogy lehet a saját gyerekeimen kívül kisbabát ennyire szeretni, de úgy tűnik, lehet, nagyon is. Valahogy így érezhetnek a nagyszülők. Rendszeresen érkeznek "napiEtus" fotók és videók, ha akár egy nap is kimarad, reklamálok. 
A múltkor ez a "napiEtus" fotó érkezett. 

Miután kigyönyörködtem magam az elcsípett mosolyban, akkor vettem észre Etuson a pólót. A pólót, amit több szép állapotú kinőtt babaruhával együtt adtam át öcséméknek, amikor megtudtuk, hogy Etelka úton van. A pólót, amit egyik gyerekem se használt, mert valahogy mindig túlnőtték. A pólót, amit még Andrisnak vettem, amikor őt vártuk... És amit az apukája nagyon mélyre elpakolt, hogy engem kíméljen, amikor kiderült, hogy az első gyermekünk soha nem jön haza. Nagyot dobbant a szívem, mikor megláttam ezen a gyönyörű kislányon a kisautós pólót... A pólót, ami idén 18 éves lesz, ahogy júniusban felnőtté válna első, sóhajtásnyi életű tulajdonosa is. 

Azt mondják az öregek, ha egy kisbaba mosolyog, akkor az angyalokkal beszélget. Drága kis Etus, tudod, mit üzenek nekik...

No sport?

Egy hete attól is rosszul lettem, ha arra gondoltam, milyen is lenne futni menni. Most attól vagyok rosszul, hogy nem mehetek. Teljesen jól vagyok már, épp home office-ban (csütörtökig), pihenhetnék, de kettőt fordulok, és vége a napnak. Néha kell írni cikket, figyelem a híreket, meg a gyerekek online pályafutását, itt a háztartás meg a főzés (ma palacsinta volt - nutellás, hortobágyi meg rakott, hármat háromféleképpen kellett megcsinálni ^^), és még mindig marad energiám hálistennek. (F. ma ment először dolgozni, szerintem nincs még rendben, de állítja az ellenkezőjét; ma délután is aludt. Igaz, előtte focizott Álmossal. Meghát ő sokkal-sokkal rosszabbul volt, mint én, örülök, hogy ennyivel megúszta.)

Szóval, még mielőtt elkaptam ezt a nyavalyát, tudtam, hogy a sportot, még ha olyan amatőr szinten is, ahogy én művelem, nem tanácsos azonnal újra kezdeni. Van itt egy ilyen: Országos Sportegészségügyi Intézet álláfoglalása a sportba való visszatérésről , ami szerint, mivel nekem a hivatalos álláspont szerint enyhe tüneteim voltak, legalább 2 hetet kell várnom a sportolás újrakezdéséig. Ez a 2 hét holnap jár le... Már elkezdtem biciklizni, vasárnap a falut tekertem körbe, ma 13 km-t pedáloztam arra, amerre futni is szoktam. Nem mondom, hogy nem fájt a szívem... Persze, nem a biciklizéstől. :) Teljesen jól voltam, nem kalimpált a szívem, nem vert félre, nem fulladtam, nem köhögtem, nem fáradtam el, pedig többnyire viharos széllel tekertem szembe. Majd szépen lassan visszatérek azt hiszem... :) Jah, és elkezdjük szedni az Aspirin Protectet, úgy döntöttem. Nem tesz csodát az sem, de azért remélem, nem kell hirtelen szívhalálban kimúlnom a préri közepén, csak azért, mert nem bírtam magammal.

Update

 Szóval.

A tegnapi posztomhoz annyian írtatok privátban és a facebook-link alá is, hogy csak na, köszönöm az építő jellegű hozzászólásokat. Ha nincs a blogom, akkor most is a hatátrozatunkra várunk a négy fal között. :D

Ugyanis. 

Nem kell a határozatot megvárni, hanem, ahogy a karantén-elrendelő határozatban is szerepel, úgy kell eljárni, vagyishogy: el kell küldeni az orvosi igazolást a hatósághoz. (Az már nincs benne, hogy az orvosnak kell egyenesen oda küldeni, vagy előbb nekünk küldi, majd mi továbbítjuk a feltüntetett E-mail-címre...Dehát mér is kukacoskodok...) Ennyi. Mi semmiféle papírt nem kell, hogy kapjunk - mondták nekem illetékes helyen -, amint az igazolás megérkezik a hatósághoz, majd, az infó a rendőrséghez, akkor kimehetünk. Aztán, ha az orvos elfelejti esetleg elküldeni (akárhova is kell neki), vagy elakad a szervek között valahol, hát... Akkor így jártunk. 

Nem vagyok egyébként különösebben értetlen, csak nem tudok eligazodni az egymásnak ellentmondó - egyébként hivatalos - infók között... Azt, hogy várnunk kell a határozatra, sem mi találtuk ki.

Mindenesetre elmentem végre a boltba. Utálok vásárolni amúgy, de erre az alkalomra kábé úgy készültem, mintha legalábbis egy fontos interjúra mennék. :D Úgy bevásároltam, mintha legalább további 2 hetes karanténra készülnék. :)

Hannám egyébként már a végét járja: (a közléshez hozzájárult :D )

Karanténnapló - 10. nap.

Vége!

De mégsem.

Március 18-án éjfélkor lejárt mindkettőnk karanténja, úgyhogy ma 0:01 perckor már kimehettünk volna apjukkal bugizni az utcára (ha nem lenne kijárási tilalom, ugye), na, és ha lenne papírunk. 

Az azonban még mindig nincs. Nem panaszkodok, meg türelmes is vagyok általában a bürokráciával szemben, csak most már mennék. :D 

Mert az úgy van, hogy a háziorvos, ha már 3 napja tünetmentesek (láz- és légúti tünet mentesek) vagyunk, akkor kiad egy igazolást (legkorábban március 19-én, vagyis ma) a hatóság felé, aki pedig annak birtokában elküldi nekünk a "felszabadító" határozatot. Már tegnap jeleztük az orvosunknak, hogy jól vagyunk, ő pedig visszajelzett, hogy intézkedik, éjfél előtt természetesen nem tehette meg. Biztos is vagyok benne, hogy ma intézkedett és abban is biztos vagyok, hogy a hatóság is intézkedik, csak még a határozat nem ért ide, de megérkezik, csak türelem.

De olyan nehéz... Kitavaszodott mióta itthon dekkolunk, megnézném már a dédi mandulafáját, F. is azt mondta, ha kiszabadulunk, kimegy végre a temetőbe ("békeidőben" mindennap megy szinte Andrishoz és az apukájához), és még ahhoz a sírhoz is ellátogat, ahol azt se tudja, ki fekszik. :D

Egyébként mi egy szót se szólhatunk.

A gyerekeknek csak március 23-án jár le a karantén, Hanna kínjában ropit eszik Nutellával, és szerintem szépen lassan átmegy vámpírba, mert az udvarra se tudom kizavarni. (Igen, tudom, legalább van udvarunk, a panelban élők sokkal jobban szenvednek.)

Úgyhogy várunk továbbra is türelmesen. Jah, és ma elfogyott a mosogatógép-tablettám. (Nem, nem kell hozni, köszönjük! :D )

Karanténnapló 6-9. nap

 A napjaink, jelentem, lassú, de folyamatos javulásban teltek. F. még mindig nagyon sokat alszik (értem ez alatt, hogy délután is alszik pedig ez az én reszortom békeidőben), én is alszom, de ez tőlem megszokott, főleg úgy, hogy éjfélig olvasok.

F. fejlődési stádiuma az egyheti masszív ágybanfekvést követően:

                                                                A kapusok gyöngye

A fejemben az a furcsa búraszerű érzés még megvan, de az is tűnni látszik, a szaglásom a nulláról a 0,1-es szintre lépett, de messze még a száz százalék. Ennyi baj legyen. Tegnap még izomlázat kaptam a főzéstől, ma már röhögve összegyúrtam és megsütöttem 2 nagy tepsi pizzát. El is fogyott, úgyhogy hamarosan nekiállok a tejbegríznek.

Aggódtunk a gyerekekért, mert elkülönülni nálunk képtelenség, hiába van a felső szinten még egy családnak megfelelő hely, nincs még teljesen kész. Úgyhogy egymás hegyén-hátán ontottuk apjával a vírusokat, a gyerekek vagy megúszták tünet nélkül, vagy csoda történt és tényleg nem kapták el ezt a nyavalyát. A fiúk gyakran panaszkodtak fejfájásra, de korábban is szoktak sajnos. Nyomatják az online oktatást, már Álmosnak is van online órája. A matek volt az első, annyira izgult, hogy alig aludt, aztán az apjának kellett odaraknia őt a székre, mert nem akart a kamera elé ülni. Onnantól aztán semmi probléma nem volt, a mai irodalom órát alig várta (végigvigyorogta, kielemezte a monitor összes pontját és az összes osztálytársat, hogy a Kinizsiből mennyit jegyzett meg, azt nem tudom), és a holnapi matek elé is várakozással tekint.

                            Szinkronban nyomják (Ármin egy harmadik gépen, már nem fért ide)

Hannám táncpróbái is online zajlanak. Minden pénteken és csütörtökön este hattól nyolcig "jön a Tűzvirág a nappalinkba", esetenként szombat délelőtt is. Ma a madocsait hallgatja még a nyúl is a szuterénben. (Én egyébként imádom, sutyiban legalább látom, ahogy táncol). Hiányzik nekik a személyes kapcsolat, a közönség, a taps, az elismerés, nehéz így... De majdcsak vége lesz már ennek a szörnyűségnek. Bár én személy szerint nagyon nem látom a végét. Aggódok a gyerekekért, a tesómékért, anyukámért, akinek a koronavírus ellen Pfizer vakcinát kellene kapnia; majdnem beoltották az Astra Zenecával, de kiderült, ő azt a betegsége miatt nem kaphatja. Helyette mást oltottak be vele, ő viszont még azóta (2 hete) sem került sorra. Aggódok a munkatársaimért is.

Etuskám közben hazament anyukájával a kórházból, most szokják egymást, küldik a képeket, videókat, imádnivaló kis família. Azon a számítógépen, amiről korábban írtam, hogy ledobta a láncot, újratelepítettem a windowst, hát tiszta büszke vagyok magamra, bár Ármin szerint nem fut rajta minden játék úgy, ahogy kellene... Hát minden nem lehet tökéletes. :D

Ja, és még egy. Összetörtem kb. 2 hónapja az autónkat (amit azóta Christine-nek hívok, Stephen King után szabadon; megvan? :D ), a karosszériás egy zseniális fazon, megcsinálta, és el is hozta nekünk Szekszárdról. Délelőtt már itt volt vele, de észre se vettük, délután hívta Ferit, hogy itt áll a Daewoo a ház előtt... Volt öröm és boldogság, az autó szebb lett, mint új korában. Íme:

                                                                        Ilyen volt...

                                                                    ... és ilyen lett.

 

Etus

 Megérkezett. :) 

2021. március 13-án, 10 óra 8 perckor, 2850 grammal és 53 centiméterrel meglátta a napvilágot pici unokahúgom, Sólya Etelka. 

Etus öcsém első kislánya. Vártuk már nagyon, pont abban a percben született meg, amikor engem, néhány száz méterrel a kórháztól covidra teszteltek. Ilyen ez a világ, Etus, történelmi időben érkeztél. :)

Annyiszor eszembe jut, apu mennyire örülne a negyedik unokájának, főleg, hogy édesanyja, imádott nagymamám nevét kapta. Emlékszem, apu mindig kijavította: anyukája nem Etel, ahogy anyakönyvezték, hanem Etelka. :) Szerette apu az azóta sógornőmmé lett Kittit nagyon, a halálos ágyán a szűk családon kívül nem is akart mást látni, csak őt emlegette mindig. Most nagyon remélem, hogy találkoztak abban az éteri messzeségben, ahonnan Etus jött. :) 

Aztán az is eszembe jut, amikor alig több, mint 33 évvel ezelőtt, karácsony első napján megszületett az öcsém, akire 14 évet vártak anyuék, és persze én is. Eszembe jut, ahogy tologattuk a babakocsiban a barátnőmmel, amikor kérte mindig az "aputeját", amit apu főzött neki, vagy, ahogy várta Szejit (Ferit, aki már akkor udvarolt nekem, mikor Levi csak sejpítve tudott még beszélni), majd, ahogy vitte utánam a négyméteres menyasszonyi fátylamat... Eszembe jut, ahogy aggódtunk érte, mikor kiderült a súlyos betegsége (amiből ő valahogy szerencsésen kigyógyult, pedig elvileg élethosszig tartó nyavalya ez), eszembe jut, hogy mennyire akartam neki segíteni a tanulásban, de nem kellett, mert első osztályban már kiderült, hogy úgy vág az agya, mint a borotva. Eszembe jut a ballagása, a diplomaosztója, az örömei, a csalódásai, aztán eszembe jut, hogy éppen aznap, mikor kiderült apu halálos diagnózisa, írta üzenetben, hogy van barátnője. :) Ő volt Kitti. Aztán eszembe jut, amikor elköltöztek, a kajla kutyáik, akiket gyerekükként imádnak, a házuk, amit folyamatosan csinosítanak és minden négyzetcentiméterén ott van Kitti keze nyoma, eszembe jut a varázslatos nyári esküvőjük, és az, amikor anyukámmal jöttek tavaly és közölték az örömhírt, hogy babájuk lesz... :) Velük aggódtam, amikor aggódni kellett, és most velük örülök. Apa lett az én kicsi öcsikémből :)

A gyerekek vérmérsékletük szerint fogadták a hírt. Hanna és Álmos indiántáncot jártak (Álmos 8 hónapon át egyébként is egyfolytában Etusról kérdezett), mindkettőjüknek át kell küldenem valamennyi képet, amit Etusról kapok, Ármin pedig rezignáltan közölte, hogy "Minden kisbaba egyforma." :D (De azért jön és lesi a képeket ő is. :) ) 

Etuskám, neked mit mondhatnék?

Nőjj nagyra, legyél nagyon boldog és egészséges, a lehető legjobb helyre születtél.

(És alig várom, hogy megdajkáljalak. :))

 

A legújabb Földlakó :) Isten hozott, Etus! 

Karanténnapló 5. nap

Igazából semmi említésre méltó nem történt. :) 

Hacsak az nem, hogy az asztali gépünk ledobta a láncot, sem öcsém távirányításával, se sehogy nem sikerült megszerelni, ami csak azért probléma, mert a fiúk nem tudnak GTA-zni. 

F. fokozatosan javul továbbra is, talán én is, bár az iszonyat fejfájás gyógyszertől független, most pl magától elmúlt, míg a 2 fájdalomcsillapító napközben nem hatott rá. A gyengeség is megvan, de alapdolgokat megcsinálok azért, főzés, porszívózás, ilyenek. A fiúk jól elvannak egymással, tegnap egész nap fociztak, ma az eső miatt filmeket néztek bent. Szegény Álmoskám egyfolytában ölelgetne, a kezemet fogdossa, így jól megfogdossuk egymást - aztán küldöm alapos fertőtlenítsére. :(

Délután hívtak az "ÁNTSZ"-től, ugyanaz a kedves ügyintéző, meg is lepődtem, kérdeztem, még vasárnap is dolgoznak? Hát muszáj. Nincs megállás. Az új határozat értelmében én március 19-én, a gyerekek március 23-án éjfélkor "szabadulnak". De kell (nekem illetve F-nek) a háziorvos igazolása arról, hogy 3 napja tünetmentesek vagyunk. A javulási tendenciánkat nézve lehet, hogy jövő hétfőn még itthon csücsülünk a gyerekekkel...

Anyósom sincs jól (oltás utáni mellékhatásra gondolunk), de velem ellentétben, aki így betegen semmiféle járvánnyal kapcsolatos hírt nem vagyok hajlandó elolvasni, ő szorgalmasan jegyzeteli a halottak és kórházban kezeltek számát. Ma elmesélte azt is nekem a telefonban, mit mond Zacher Gábor, mielőtt lélegeztetőgépre teszi a betegeket. (Az ezzel kapcsolatos podcastot direkt nem hallgattam meg :D) Úgyhogy mostmár mindent iss tudok. 

Karanténnapló 4. nap

 Pozitív.

Ennyire vidámak vagyunk a pozitív tesztem ellenére, mert F. rohamosan javulni látszik.

Én viszont délután olyan rosszul voltam, azt se tudtam, hova tegyem magam, végül fejemet ágyról lelógatva találtam meg a komfortzónámat. :P :D Az úgy volt, hogy miközben Álmosnak uborkát szeleteltem a konyhában, majdnem leájultam a padlóra (gondolom a gyengeség és a Covidra amúgy jellemző vérnyomás-tünetek miatt). Betapogatóztam az ágyra, és túlestem másfél óra alatt 4 pánikrohamon. Azt tudni kell - sose titkoltam, sőt -, hogy kezelt pánikbeteg vagyok Andrisom óta. Évek óta nem volt pánikrohamom, hát most bepótoltam. :) Annyi előnyöm volt, hogy tudtam, hogy ez pánikroham és tudtam, hogy túl leszek rajta. (Közben - míg rázott a hideg, folyt rólam a víz, öklendeztem és remegtem - azért elgondolkodtam, hogy lehet mindjárt meghalok és ez valami súlyos szövődmény, vagy most omlik össze a keringésem, ésésés... de azért idő- és a roham- múltán megjött az eszem és arra jutottam, hogy végrendelkeznem talán nem kell.) Később annyira jobban lettem, hogy megcsináltam a vacsorát a családnak, elvégeztem a szokásos fertőtlenítési eljárást és kiporszívóztam. Ja, és megcsináltam ezt a fotót a másik felemmel. :)

Na, és a teszt.

Szekszárd (szerintem) legeldugottabb szegletében leledzik a mintavételi hely egy sáros parkolóban, sátorban. Szegény szkafandereseknek nem túl komfortos az egész, meg egyébként is... De megint... Annyira rendesek voltak mindketten, nem voltam egyedül, egy nénit nyugtatgattak a velem szembeni széken, akit a lánya hozott, aztán egy kisfiút, akit anyukája kísért, nagyon jó fejek voltak. Elmondták a teendőket és a kezembe nyomtak egy nyilatkozatot arról, ha szeretném, kérhetem a háziorvostól a Favipiravirt. (Minden bejegyzésemben megjelenik ez a varázsszó úgy tűnik.)

Na, de ennél sokkal pozitívabb dolgok is történtek máma, arról majd holnap. :)

Karanténnapló - 3. nap

B-éknél a helyzet változatlan. :) F. kipucolta a nyulat, kiteregetett (egymás tetejére a paplanhuzatokat, imádom :D ), amíg én reggel a fejfájástól fetrengtem, aztán megszerelt valami ajtót. Utána off.  24-ból 20 órát alszik, de mondom neki, türelem. Az nincs neki sok. Én is egyfolytában aludnék, ízeket érzek, szagokat semmit: főztem és Álmos szólt, hogy valami ég... Holnap 10:10-re megyek tesztre. Nagyon cuki mentős hívott reggel, kérdezte, melyik időpont jó, le tudok-e menni Szekszárdra, van-e kérdésem...

Gyerekek nyomják az onlájnt, Álmos matekdogát írt ma, nagyon ügyes volt, Hanna biológiát írt, Ármin nem írt semmit. Hannának este táncpróbája volt a nappaliban, nagyon aranyosak ott is, érdeklődnek, Ferinek ajánlotta a művészeti igazgató, irassa fel a Favipiravirt. 

Sokan sokféle gyógymódot javasolnak, nagyon köszönjük! (Melinda, este meghallgatom! <3 ). 

A karantént jól bírják a gyerekek, a lány viseli legrosszabbul. Nincsenek barátok, túl sokan vagyunk körülötte, sok a suli, sok az inger... 

Majd csak vége lesz egyszer. Mondjuk, egy hét múlva...

 

Álmos és a matek

 

Találtsüllyedt

Karanténnapló 2. nap

Drágáim, mielőtt bármit is írnék, szeretném megköszönni azt a sok-sok jókívánságot és hozzászólást, privát üzenetet, telefonhívást, amiben a segítségeteket ajánlottátok fel; én ezeket a posztokat nem hatásvadászatnak vagy sajnálatkeltőnek szántam - tudom, tudjátok is -, épp ezért is hatódtam meg annyira mindentől és mindenkitől. Jah, és nekem vannak a világon a legjobb munkatársaim. ;-) :) Szóval, ennek a nyavalyának egy értelme mindenképpen van, le is vontam a konzekvenciákat. Vannak még jó, sőt, nagyon jó emberek, és tényleg a bajban ismerszik meg... :)

Könnyes meghatódás után helyzetértékelés, na az is sírnivaló, csak másképp. :)

F. továbbra is fekszikalszik, néha nyög, vagy megkérdi, mit segítsen, esetleg rápirít a fiúkra. De ez ritka. Tegnap este még lázas volt, ma eddig még nem volt az. 

Én reggel arra döbbentem rá (azon kívül, hogy iszonyatosan fáj a fejem ismét), hogy nem érzem a tusfürdő illatát. Végigszimatoltam mindent, a lányom legerősebb parfümjét, a nappali illatosítóját, aztán főztem egy kávét... Semmi. Mintha búrában ülnék. Az ízeket érzem, de csak az alapízeket: a kávéból annyit, hogy keserű, a lilahagymából ugyancsak ennyit, érzem még a sóst és az édeset. Citromot még nem nyaltam, de gondolom a savanyút is. De ezek halvány árnyalatait már nem. Érdekes. 

Gondoltam, eljött az idő, hogy megpróbáljak újra tesztet kérni magamnak... Nem, mintha ez lenne a legsürgetőbb dolog a világon, de azért mégis, jobb tudni, jól jön egy hivatalos igazolás, oltásra is regisztráltam, mittomén. Nehezen értem el az orvosomat, de ez teljesen érthető, nem is voltam türelmetlen, csak hívogattam, hátha. F-is hívta őket. "Akkornesétáljon" asszisztencia felvette, gondoltam, felvezetem a tegnapiakat, hátha nem emlékszik, így a párbeszéd bemutatkozás után kb. így zajlott (úgy általában kedvesésudvarias szoktam lenni):

-... tegnap már említettem, hogy nem vagyok jól, kértem volna tesztet, de... - közbevágott:

- Igen, tudom, akkor megmondtam önnek, hogy a doktor úrral egyeztetek, indokoltnak tartja-e a tesztet és csak akkor szólok vissza, ha indokoltnak látja, de nem látta és megmondtam... -közbevágtam, mielőtt szegény jobban belelovalja magát, bár, ha végighallgatott volna, se lettem volna hosszú:

- Igen, tudom, engedje, hogy befejezzem, köszönöm, szóval azért telefonálok újra, mert mára elment a szaglásom és az ízlelésem. 

Jó, hát akkor megkérdezi a doktorurat. Megkérdezte, tekintélyes kedvenc doktoruram hangját hallottam is a háttérből, azonnal rávágta az igent. Asszisztencia:

- Hát mi megkérjük önnek a tesztet - óóóigazánhálásköszönetem -, de kérem legyen türelemmel, mert a mentőszolgálat nagyon leterhelt.

Biztosítottam róla, hogy tisztában vagyok vele... Remélem, legközelebb akkor kell telefonálnom, ha a halálomon leszek. Elhiszem, tudom én, hogy túlterheltek a rendelőben, ott a járvány, az oltás, a sok beteg, dehát... Én csak egy tesztet szerettem volna. :)

Most várok, nagy-nagy türelmemmel, mert tényleg tudom, mi a helyzet, hogy hívjanak a mentősök, mikor mehetek a tesztért, ami, ha negatív lenne, szerintem a világ nyolcadik csodája lenne... :S

Karanténnapló 1. nap

Megjött a határozatunk, valamennyiünké. Most már hivatalosan is tudunk mindent, több oldalon keresztül fejtegeti a T. Kormányhivatal, mit tehetünk, de legfőképpen, mit nem ebben a 10 napban. Járványügyi megfigyelés alatt állunk valamennyien, ami automatikusan megszűnik március 19-én, blablabla. Küldték azt a bizonyos piros cetlit is, amit színes nyomtató hiányában csak szürke-feketében tudtunk kinyomtatni, de a leánynak, nem hiába jár gimnáziumba, az a korszakalkotó ötlete támadt, hogy nyomtassuk piros papírra. Hajtogatásmániás legkisebbünk be is áldozott egy piros lapot a százezer origamipapírja közül. F. minden erejét összeszedve kiment és a ház oszlopára applikálta a cuccot, merthogy a cellux nem tesz jót a műanyag ajtónak... Így csak az nem látja a cetlinket, aki nem jár az utcánkban. XD Közben megérkezett a rendőri ellenőrzés is (a tegnapi posztomban felsorolt mentősök, hivatalnokok mellett előtte is respect), kedves volt, pár szót beszélgettünk - majd megkérdezte, kérünk-e "rendes" piros cetlit. 

 

Persze, hogy kértünk, így az oszlopunk perpillanat így mutat (by B.Ferenc):

Amúgy F. nincs jól. Nehezen közlekedik mert ha megy pár métert, nehezen kap levegőt, mondta. Háziorvos asszisztense azt javasolta neki, hogy akkor ne sétáljon. (Hm.) Aztán végül kiderült, amitől kicsit meg is nyugodtam, hogy tulajdonképpen van elég oxigénje, csak nem mer nagyokat sóhajtani, az ingerköhögés miatt, mivel, ha köhög, az nem tesz jót a sérvének (amit hónapok óta műteni kellene, de a kovidhelyzet ugye...) Attól még jobban megnyugodtam, hogy határozott tiltakozásom ellenére kihúzta a kukát a ház elé. Egyébként fekszik, alszik, lázas és mérges. Ő nem szokta meg ezt a gyengeséget, én sem szoktam meg tőle. Egy gödör alján érzem magunkat, nagyon remélem, hogy hamarosan sikerül kimászni belőle... 

Nagyon félek.

Nem merek híreket olvasni, elkapcsolom a tévét, ha kovidról van szó, pedig eddig az összes cikket, filmet és beszélgetős műsort megnéztem, ami a járvánnyal kapcsolatos. Lehet, nem kellett volna, nem lennék ennyire kétségbe esve, ha eddig homokba dugtam volna a fejem.

A fejem, ami továbbra is fáj, a napi 3 - vagy 4 - Algoflextől szerintem már akkora a májam, mint egy hordó, de muszáj, mert valahogy létezni akarok, ettől a fájdalomtól pedig elég nehéz. Náthás vagyok továbbra is és aludnék egész nap. A házidoki nem tartja indokoltnak a tesztet, de szerintem (még) nem is vagyok koronás. 

Így állunk most.

Karanténnapló - 0. nap

Hát ez a nap is eljött, valahogy éreztem, hogy nem ússzuk mi ezt meg.

Apjuk szedte össze valahol a koronát, nem volt nehéz, náluk nincs / sincs home office, sorra dőlnek ki a munkatársai, aki eddig nem került karanténba, annak most sikerült. Biztos nem boldogok, de szerencsére nem betegek. Ellentétben apjukkal: kis nátha, kis ízületi fájdalom, majd hőemelkedés, majd 3 nap alvás és láz, mostanra köhögés. Mindenfélét dugdostam az orra alá, büdös zoknitól az illatosítóig, a borsmentát érezte valamennyire, ízeket nem, még a Negróét se. Ezek a tünetei. Nem eszik, nem is inna, ha nem traktálnám. Elfelejti, nem kívánja. 39 fokos a láza, eddigi életében alig volt láza és már a 37-től kidőlt, ma este pedig már csak annyit mondott, jól van, csak az arca ég. Mintha péntek óta valahogy megszokta volna ...

A sokat szidott egészségügy és hivatali adminisztráció előtt megemelem a kalapom. 
F.-et a munkahelye tesztelte, mert úgy gyorsabb, a két fiatalember ma délelőtt az előre jelzett időpontban megjelent nálunk. Határozottak voltak, de nagyon kedvesek, pedig biztos hulla fáradtak már. Levették a gyorstesztet, természetesen pozitív lett. Minden tudnivalót elmondtak, és minden jót kívántak. (Közben a lányomnak online történelem órája volt a nappaliban, ezt ők is nagyon díjazták.)

10 nap karantén. 10 napig se ki, se be. Ez a nulladik nap, március 19-én éjfélkor "szabadulunk".

Előre nem gondolkodtam, mi lesz, ha ez az eredmény. Direkt. A bevonzás, meg ilyesmi ... Viszont ... Volt egy elmaradt munkám, annyira tudtam, hogy meg kellett volna múlt héten csinálnom ... De a kollegáim segítségével megoldódott ez is.

Mindenki segíteni jelentkezett. A szomszéd, az anyósom, az anyukám, az öcsém, a munkatársaim. Nagyon jó érzés, hogy nem vagyunk egyedül a bajban.

Délután az "ÁNTSZ" -től hívták mindkettőnket, rengeteg adatot lekérdeztek. A hivatalnok türelme előtt le a kalappal, szerint egész nap a telefon mellett ül, kérdez és hallgat és ír, és megért és segít. Kedvesen és csengő hangon. Lehet mondnai, hogy ez a dolga, de szerintem 1 évvel ezelőtt még ő is valami egészen mást csinált ...

Már csak a háziorvost kell elérni, apjuknak a pozitív teszt miatt, nekem, hogy kérjen egy tesztet számomra. Nem veszi fel a telefont, biztosan nagyon elfoglalt. Én se vagyok jól, de a nátha, a fejfájás, az aluszékonyság és a teniszlabdányira dagadt nyirokcsomóim ellenére - vagy épp ezek miatt - bízom benne, hogy ez nem korona, hanem valami teljesen más vírus. 

A gyerekek jól vannak. Néha a fiúk megőrülnek. Szereztem nekik egy focilabdát, hogy tudjanak az udvaron játszani; annyira vigyáznak rá, hogy a rózsabokrokat elkerítették, nehogy kilyukassza a tövis ezt a labdát is. (Aztán átrúgták a szomszédba, szerencsére nem szedte szét a kutya, mielőtt a szomszédasszony visszadobta volna.)

És ha még egyszer valaki az erős immunrendszerrel, az összeesküvéselméletekkel, a tüntetésekkel, vagy a szakállas idiótával és az amerikai nemorvos orvosokkal jön, azt letüsszentem. : P