Vége!
De mégsem.
Március 18-án éjfélkor lejárt mindkettőnk karanténja, úgyhogy ma 0:01 perckor már kimehettünk volna apjukkal bugizni az utcára (ha nem lenne kijárási tilalom, ugye), na, és ha lenne papírunk.
Az azonban még mindig nincs. Nem panaszkodok, meg türelmes is vagyok általában a bürokráciával szemben, csak most már mennék. :D
Mert az úgy van, hogy a háziorvos, ha már 3 napja tünetmentesek (láz- és légúti tünet mentesek) vagyunk, akkor kiad egy igazolást (legkorábban március 19-én, vagyis ma) a hatóság felé, aki pedig annak birtokában elküldi nekünk a "felszabadító" határozatot. Már tegnap jeleztük az orvosunknak, hogy jól vagyunk, ő pedig visszajelzett, hogy intézkedik, éjfél előtt természetesen nem tehette meg. Biztos is vagyok benne, hogy ma intézkedett és abban is biztos vagyok, hogy a hatóság is intézkedik, csak még a határozat nem ért ide, de megérkezik, csak türelem.
De olyan nehéz... Kitavaszodott mióta itthon dekkolunk, megnézném már a dédi mandulafáját, F. is azt mondta, ha kiszabadulunk, kimegy végre a temetőbe ("békeidőben" mindennap megy szinte Andrishoz és az apukájához), és még ahhoz a sírhoz is ellátogat, ahol azt se tudja, ki fekszik. :D
Egyébként mi egy szót se szólhatunk.
A gyerekeknek csak március 23-án jár le a karantén, Hanna kínjában ropit eszik Nutellával, és szerintem szépen lassan átmegy vámpírba, mert az udvarra se tudom kizavarni. (Igen, tudom, legalább van udvarunk, a panelban élők sokkal jobban szenvednek.)
Úgyhogy várunk továbbra is türelmesen. Jah, és ma elfogyott a mosogatógép-tablettám. (Nem, nem kell hozni, köszönjük! :D )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése