Ablak Zsiráf

Ármin egyre lelkesebben készül az iskolába, főleg ma este óta; egész délután Marci barátjánál volt, és az anyukájától kapott egész csomag verdás füzetborítóval tért haza (köszi, Judit! :) ) Efölötti nagy örömében átpakolta az iskolás polcát, amit a hét elején már elkészítettem neki. Kezébe került az évtizedek óta kötelező elsős olvasmány. Csodálkozva mutatta:

- Nézd, anya, itt az Üveg Zsiráf!

Királyok

Kapirgálok a kertben, Álmos ott nyüzsög körülöttem. Azt mondja:
- Anya, te vagy a király.
- És, ha én vagyok a király, te mi vagy?
- Én vagyok a babakirály!

Augusztus 20.

Ezelőtt 11 évvel láttam ezt (az akkor egyébként teljesen friss, 2003-as) felvételt a tévében.

Előtte 2 és fél hónappal halt meg Andris.

Szinte semmire nem emlékszem abból az időszakból, az agyamban csak foszlányok maradtak, törlődött a memóriám, hogy túlélhessem. Ennek a csíksomlyói ősbemutatónak a pillanatai viszont megmaradtak. Látom magam, ahogy az íróasztalomnál gubbasztva bámulom a tévét. Az István a király odaszögezett a képernyőhöz. 

Szinte végig sírtam.

Megbabonáztak a táncosok is, akkor még nem gondoltam (mert nem mertem gondolni), hogy lesz egy álomlányom, aki táncolni fog, ráadásul abban az együttesben, amelynek az egyik tagja, Bozár László, egyúttal a Honvéd Táncegyüttes táncosa, maga is látszik a felvételen.. :)
Egyébként a lényeg: boldog születésnapot, Magyarország...

Kígyófarok - háromból egy, avagy sokat akar a szarka...

Nos, említettem korábban az augusztus 9-i Szelidi-tó futást, amire nagy bátran be is neveztem, rögtön 3 körre... :D

Óbárnetettemvolna.

Az úúúgy volt, hogy.

Előtte való napokban-hetekben a szokásos: nemkészülökeleget, melegleszkitérdekel, mitnekematerep, csaknemlesznagysár, legfeljebbnemfutomvégig... - és ez volt a kulcsmondat. A "legfeljebb nem futom végig". 

Mert ugye minden agyban dől el. 

Mentünk családilag, tök jól indult a nap, majd anya jól leszaladja azt a csekélyke kis 33 km-t, mi az neki, hisz a 32-be is majd' belehalt, aztán strandolunk, sógornőmék, anyósomék is jönnek, drukkolnak, hejdejólesz. Lajossal is összefutottunk a parkolóban, hozott nekem fincsi pogácsát, Lencsés Éva nénivel a mosdó előtt váltottunk puszit és pár szót, a hangulat is remek volt a verseny előtt, nem volt stressz, hisz a tókerülés szintidő, sőt, időmérés nélkül ment, jó zene szólt, minden egyben volt.

 

Rajt előtti pillanatok

Elindultunk.

Itt még ejjdecsuda jókedvem volt... :D

Az eleje egész kellemes volt. Erdőben, tóparton, szép tájakon... Lassan indultam, lassan is mentem végig, kb 6:30-as km-enkénti idővel. Úgy 3 km megtétele után kiértünk az erdő szélére... Kukoricás, földút, sár, pára és szó szerint gatyarohasztó meleg... :S Itt jött a holtpont. Már 3 km-nél. És itt indult meg a vezérhangya is, hogy nem fogom kibírni... Meg a párbeszéd, magammal: de, kibírom, azért is... ha nem 33-at, akkor a 22-t... Muszáj... Nem vagyok puding... Puff egy sártócsa... Jaj, egy bokaficam... Akkorismegcsinálom. Legfeljebbnem...

És ez ment végig, 11,3 km-en át. 

A táj gyönyörű volt, a kígyó farkát megkerültük, az erdőben klassz volt futni, a kukoricás mellett viszont nem volt levegő a párától; megesett, hogy keskeny füves ösvényen vezetett az út, vagy szimplán a fűben, nagyon kellett koncentrálni, hova lép az ember, én pedig nem szoktam a terepfutást, a cipőm se alkalmas erre, nem is értem, miért neveztem be rögtön a 3 körre, hisz sejthettem volna, hogy nem aszfalt lesz a tó körül, és augusztus elején nem 15 fok a megszokott... Csepegett a hajamból, az orromról a víz; a frissítőpontokon Móni tanácsát megfogadva csak néhány kortyot ittam - a maradék vizet pedig magamra öntöttem.

Így értem el 10 km-ig, 1 óra 8 perc alatt. És akkor belesétáltam. Pedig 12 km-en át 6-os tempóval megállás nélkül bírni szoktam. Most tetűlassan sem sikerült. Arra gondoltam, hogy, ha már most nem megy, mi lesz később? Mi értelme van végigsétálni a 33 km-t? Semmi az égvilágon. Annak sincs értelme, hogy a melegtől beájuljak a nádasba. 

Még egy utolsó lökést adott nekem Sch., amikor a célegyenesben csinált egy fotót és bíztatott, hogy menjek... Akkor kezdtek el potyogni a könnyeim. 

Scheffer István, az atomfutás főszervezője most nem futott, de fotózott és drukkolt 

(a felesége pedig teljesítette a 33 km-t. :) )

Összeszorítottam a fogam, és nem kanyarodtam le a céljukba érő 11,3 km-eseknek fenntartott sávban, hanem mentem tovább. Ott volt Anita, Kriszti, és drukkoltak, kiabáltak... 

Anita és a molinó. :) 

(DFK: Dunaszentgyörgyi Futóklub, egy szupercsapat, amelynek rajtam kívül még két tagja futott és kettő szurkolt a helyszínen ezen a napon. :) )

Szedtem hát a lábaimat - egészen a mosdóig. Ott megszédültem, megijedtem, és visszafordultam.

Kész, ennyi volt.

Ennek a se tétje, se szintideje, versenynek sem nevezhető futásnak a feladása akkora kudarcélményt jelentett, hogy magam is ledöbbentem rajta. Sikertelen vizsga után nem voltam így elkeseredve, mint most. Mikor megláttam, hogy a lányom milyen szurkolói táblával készült, és nem tudta "használni", még jobban potyogtak a könnyeim. 

Drága csajok: Hanna és Abigél

Belebújtam egy törölközőbe, hogy ne lássák rajtam, hogy 40 évesen egy ilyen hülyeség miatt bőgök, de Ármin észrevette, jött, kérdezett, vigasztalt. :)

Mindenképp haszna volt annak, hogy nem futottam, ez: Ármin hallgathatta az MP3-at. :D

Az érmet azért megkaptam, bár piszokul nem érdemeltem meg, de gyönyörűséges. A kalocsai porcelán manufaktúrában készült. :)

A jól meg nem érdemelt érem. :)

A nap további részét végigkínlódtam, mert olyan migrén jött rám, hogy a sanofi-aventis gyógyszergyár összes csillapítója nem lett volna elég, hogy elmúlassza, F. is rosszul lett, egész nap a fűzfa alatt feküdt, még jó, hogy drága jó apósomék és a sógornőm is velünk voltak, vigyáztak Álmosra. Hanna az unokatesójával iszappakolt többnyire, Ármin pedig hancúrozott magában, meg azért velem is, mert amikor hívott, mentem vele játszani a vízbe. 

Közben fájó szívvel néztem azokat, akik még futottak.

A tanulságokat pedig levontam.

1. Nem szabad elkeseredni, ebből is építkezni kell, a negatívumot pozitívummá konvertálni - egy fél napba telt, de sikerült, szóval ez nem csak frázis. Merthogy:

2. Nem indulok ezen túl olyan versenyen, aminek a teljesítése kétséges. Ergo: a tervezett októberi SPAR-Budapest maratont is addig még százszor meggondolom.

3. Ha mégis nevezek, akkor megteszek mindent annak érdekében, hogy teljesítsem is, amit kell. vagyis:

4. Rendszeresen futok előtte. 

5. Ha meleg várható, melegben edzek, ha hideg, akkor meg hidegben.

6. A legfontosabb: azt a mondatot, hogy "legfeljebb nem futom végig", törlöm az agyamból. Az időjárás nem lehet akadály, a fájós láb nem lehet akadály, az lehet akadály, ha ténylegesen rosszul leszek közben, vagy olyan sérülést szenvedek, amitől nem tudok tovább menni. A legfeljebb nem futom végig - hülyeség. Kódolja az agy és továbbítja a testnek. :D Tuti. Ha a 33 nem is, a 22 km ment volna tegnap, ha kicsit összeszedem magam. 

Úgyhogy... Ennyi. :)

Dokument (minden fotósnak köszönet, ha nem látom, magam se hiszem, hogy ezt a 11,3 km-t megtettem valahogy):

 

Öreganyi futást színlel. :D

A következő verseny, ami tényleg verseny lesz, Pakson a 31,6 km-es 3/4 MarAtom. Nehéz terep, hosszú táv, azt hiszem, szintideje is lesz, de tétje mindenképpen.

A dátum: szeptember 6.

Azt hiszem, felköthetem a (futó)gatyámat...

Nevelés kérdése...

Hanna és Álmos beszélgetnek.

- Mit eszel, Álmos?

- Nem mit, hanem tessééék!

XD

Fájdalom nélküli eredmény

No pain, no gain - fájdalom nélkül nincs eredmény...

Van egy futós csoport a facebook-on ("Gyűjtsd a kilométereket"), aminek a "vezetője", Kury, szinte minden hétvégére tök jó feladatokat talál ki a tagoknak. A múlt héten pl., Nagyatáddal egyidőben virtuális triatlonon indulhattak a jelentkezők, most pedig "Győzd le magad a hétvégén" címmel hirdetett versenyt. Versenyt, önmagunkkal. A hét közben mindenki kitalálhatta, mivel indul. (Persze, mozgással kapcsolatos bevállalások voltak ezek, a szombatonvégreakszoknyolcórát nem ide tartozó terv.)

Gondoltam kedden: vasárnap futok egy félmaratont. 

Aztán szombat lett belőle, merthogy a szelidi-tavi, családi-barátos kirándulásból délután 4-kor hazazavart minket egy vihar. Mérgemben este hétkor elindultam a szokott útvonalamon, és meg se álltam (jó, néha azért igen...), míg el nem jutottam 21,3 km-ig.

Nem vittem vizet. Nem voltam szomjas, nem volt meleg, nem voltak békák - és nem volt közvilágítás sem, a falu nagy részén. Sötétebb volt, mint Nagyatádon. :D 

Nem fájt semmim (csak a lábfejem szorította a cipő de ezt ki lehetett bírni), összességében nagyon kellemes 21,3 km volt, nem volt nehéz legyőzni önmagamat, ráadásul az első 5 km-t drága barátosnémmel futottam, aki szenzációsan fejlődik (ha akar, ha nem ;-) ) és kemény, mint a kád széle. :)

Azt hittem még pár hónapja, hogy én soha nem futom le fájdalom nélkül a félmaratont. Annak örültem a legjobban, hogy ez most sikerült. Úgyhogy elmondhatom: de igen, fájdalom nélkül is van eredmény.

Ez volt a 12. félmaratoni távom "futópályafutásom" 1 év 8 hónapja alatt. 

A nagyatádi kétharmad

Újabb, hosszú és unalmas futós-poszt... :P

Szombaton este fél 9-kor, Nagyatádon, a Hosszútávú Triatlon OB-vel és ExtremeMan-nel egy napon megtartották az Atom 100+ versenysorozat negyedik állomását, a 2/3 maratont.

Nagyon izgultam, mert egész héten beteg voltam (arcüreggyulladás, köhögés és hasonló nyalánkságok), futni előtte csak hétfőn tudtam, 12,3 km-t. Egyébként sem éreztem fizikailag felkészültnek magam. De úgy éreztem, muszáj elindulni, meg fogom tudni csinálni, becéloztam a 3 óra 30 perces szintidőt, kiszámoltam, mekkora tempóval kellene futnom, hogy ez sikerüljön, ettem a magnéziumot, a C-vitamint, ittam a kálciumot, pótoltam a szénhidrátot (ez volt az egészben a legjobb; az ember egy ilyen versenyen 1500-1800 kalóriát is elégethet akár...)

Ettem rendesen szombaton is, akármilyen nehezemre is esett, mert a paksi négyóráson kiderült számomra, milyen az, ha eléhezik a szervezet. 

Aztán a két nagyobbik gyerekkel elindultunk, a picit anyukámra hagytuk. Csaknem 3 órán át tartott az út, Pécsen és Kadarkúton át, gyönyörű tájakon. 

A verseny hangulata elvarázsolt, alighogy beértünk a városba. Láttuk az ExtremeMan kihívásait teljesítőket, amint épp maratoni köreiket futották, többségük már hullafáradtan, megrogyva, de annál nagyobb tiszteletet ébresztve. (Ironman lehetett, aki 3,8 km-t úszott, 180 km-t kerékpározott és 42 km-t futott ezen a napon. Embertelen teljesítmény.)

Könnyen találtunk parkolóhelyet, aztán megcéloztuk a strand környékén felépített versenyközpontot. Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere... Felvettem a rajtszámomat és a chipet, aztán elláttuk magunkat - engem meg a gyerekeket - ExtremeMan-os pólókkal, Ármin csúszott párat az óriáscsúszdán, ettünkittunk (én csak keveset, F. kenyérlángosának a szélét), és vártunk. 

 

Ármin a csúszdán

 

Tetszett nekik a verseny.

És még mindig vártunk, és néztük a befutókat, és tapsoltunk.

 

Volt Ironman, aki itt kérte meg a barátnője kezét... :) 

(Fotó: az esemény Facebook-oldaláról)

 

Reméljük, meggyógyul Danika... :) 

Mindenki előtt kifeszítették a célszalagot, rózsát kaptak a befutók és nagy tapsot. Lúdbőrzős volt az élmény.

(Fotó: az esemény Facebook-oldaláról)

 

Ez már este. Péter Attila (jobb oldalon) nagy kedvencem. 

(Fotó: az esemény Facebook-oldaláról)

Végre aztán elérkezett az este 8 óra, Péter Attila bemondta a mikrofonba, hogy a kétharmadmaratonosok fáradjanak a strand bejáratához, onnan egy 1200 m-es "prológgal" futhatunk majd be az ExtremeMan versenypályájára.

A strand bejáratát könnyen megtaláltuk, aztán álltunk ott, mint Bálám szamara,  lestem az ismerősöket, hátha ők többet tudnak a rajtunk helyszínéről, mint én. (Biztosidekelljönni? - kérdezgette F., és jobban izgult, mint én. :) ) Érkeztek szerencsére az ismerősök, az ország minden tájáról, nagyon örültünk egymásnak - de ők se tudtak sokkal többet.

 

A rajt előtt.

Végre aztán elindultunk... Se emberi hangjelzés, se egy duda, se egy kolomp... Csak észrevettük, hogy megindult a tömeg, csatlakoztunk hát mi is. 

A külvárosban, parkon, a Rinya-patak hídján át vezetett az út, ez után fordító és vissza, szemben egymással. Az ExtremeMan maratoni futás szakaszát teljesítők közül még javában a pályán voltak, akadt, aki csak sétálni tudott már, de nyomták rendületlenül.

Én két körön át (1200 m + kétszer 5275 m) egész jól bírtam, hat perces kilométerekkel, ami nálam jónak számít. Aztán... megszomjaztam, és már nem volt megállás a frissítőpontoknál... Ittam, és mentem, és ittam, és mentem, és még szomjasabb lettem, és ittam, és a gyomromban lötyögött minden, és fájt és feszített, mintha a fejemen át akart volna kiszállni az egész, úgy éreztem magam, mint egy hidroglóbusz. De szomjas voltam, és ittam, igaz, már csak kortyokat mertem... 

Mint a tibeti transzban futók, azt se tudtam jóformán, hol vagyok, annyira igyekeztem elmélyülni a gondolataimban, figyelemelterelésképpen. Csak az járt a fejemben, hogy mi lesz, amikor végre vége lesz. Persze, nem volt végig ilyen "tragikus", kb 18 km-nél kezdődtek ezek a bajságok. Onnantól egyre gyakrabban sétáltam bele a gyomorfájdalom miatt, de igyekeztem nem megállni. (Egyszer álltam meg csak, nyújtani.)

Számoltam visszafelé a köröket, lestem a velem szemben (már visszafelé) futó ismerősöket, intettünk egymásnak, bíztattak, nagyon aranyosak voltak.

Egyikük - az egyik példaképem :) - a negyedik - nekem harmadik - körétől aztán már nem hajráEmmázott, mikor szembetalálkoztunk, nem is intett vissza, csak valami iszonyatos koncentráció látszott az arcán, nézett mereven előre és csak futott rendületlenül. 

Mint utóbb kiderült: amikor az egyik frissítőpontál egy kábelben elbotlott, eltört a nagyujja. Tudta, hogy baj van, de törött lábbal futotta végig az utolsó kb 8-9 km-t, alig lassult a tempója és nagyon szép helyen végzett, mert végig akarta csinálni.

Döbbenet, hogy az ember mire képes.

Ahogy fogyott a távolság, fogytak a futók is, bizony, eléggé a végén voltam... :) Utolért két lány, akikkel korábban már megismerkedtem, annyira jó fejek voltak, fussak, mondták, ne álljak meg, jól vagyok-e... És mentek, húztak be a célba. :) Nagyon sok erőt adtak ők is, és Lajos (bajai futó), aki egy ikon, csupa szív ember, minden körben drukkolt és szólt pár jó szót, és Sch., az Atomfutás főszervezője szintén, és Anna, Móni kislánya, és sok-sok ismerős és ismeretlen; pici gyerekek késő estig az utcán, odajöttek, hajráztak, pacsiztak... Nagyon csöpögősen hangzik, de teljesen feltöltődtem - nem csak vízzel -, hanem szeretettel is a végére.

A családomat sajnos nem vettem észre, hiába kerestem őket, de utána mesélték a gyerekek, hogy egyszer láttak átfutni a versenyközponton, kiabálták is, hogy hajráanya. :D Utólag is nagyon jól esett. 

De.

Hogy ne legyen olyan szép ez az egész.

A szervezés fenomenális volt, ez tény, már, ami az ExtremeMan részét illeti a dolognak... Én egy kicsit elhanyagolva éreztem az Atom 100-as résztvevőket, beleértve magamat is, de érthető, hisz nem mi voltunk a nap fénypontja.

Kezdődött ugye azzal, hogy a rajtunk elég döcögősen indult.

Aztán... Friss Ájronmen apuka népes családjával és jól megtermett asszonyával együtt, őket kézen fogva kívánt a célba befutni - és velük szerepelni a célfotón -, ami teljesen tökérthető, én is így tettem volna biztosan, csak az volt a gáz, hogy a többi futó elől elzárták az utat. Teljesen. Megpróbáltam elmenni mellettük, de nekilöktek a kordonnak, piszokul beütöttem a csuklómat és majdnem átestem kordonostól a másik oldalra.

- Engedjük máá el őket - kérte apjukot anyjuk, így a mögöttem levőknek nagyobb szerencséjük volt.

Az útvonal parkon vezetett át, ahol a közvilágítás egy szakaszon szinte teljesen hiányzott. Nemhogy az útvonalat jelző szalagot nem láttam, de a többi futót sem. Máshol sem volt díszkivilágítás, az tény, de ez a rész szinte félelmet keltett.

És a vége felé... Fogyott a futó, fogyott a frissítő (ami mondjuk nekem kifejezetten jól jött, hisz nem vedelhettem a halálba magam önkontroll hiányában így); az utolsó szakaszon időt mérő srác már nem mondta be a mikrofonba, hol tartunk, csak csendes hajrát lihegett a kempingszékében ülve, elfáradt szegény. Autók és családtagok jöttek-mentek az útvonalon, holott a pályazárást éjfélre ígérték. Még 11 óra sem volt ekkor. Hogy úgy mondjam: nem esett jól. Arra, hogy a kétharmad maratonos sereghajtókkal nem foglalkoztak, azt mondom, jól van, hisz nem a miénk volt ez a nap, de néhány Ironman-aspiráns is vánszorgott még az útvonalon, nekik kijárt volna a törődés. Szerintem. 

Viszont nagyon aranyosak voltak a segítők, főleg idősebb bácsikák, még fél 12-kor is drukkoltak nekünk és végezték lelkesen a munkájukat, terelgették el az autókat és a részeg embereket.

Olyan későn értem célba, hogy már a nevemet se mondták be, de ott állt vigyorogva Péter Attila a célkapuban, és ez nekem mindennél többet ért. :D Az érmet majdnem ott hagytam, egy kedves kislány szólt rám, hogy megdolgoztam érte, vigyem, és a nyakamba akasztotta.

A család persze sehol, mert várták, hogy majd meghallják a nevem... Várhatták. :) Még jó, hogy megbeszéltük, hogy az információs sátornál találkozunk. Leültem a fűbe, és vártam. Jöttek is, mint később kiderült, ám nem láttak, mert takart a sátor. :) Sejtették, hogy már a végére értem, mert a nevem kint volt a monitoron, hogy a 6. körben - ami nem létezett, hisz összesen 5 kört kellett futni - ennyi meg ennyi az időm. 

Szóval, ültem, fáztam, szomjaztam és vártam. 

Nagyon megörültünk egymásnak később, miután rám bukkantak, körbecsókolgattam a kölkeket és az apjukat, aki vigyorgott, mint a tejbetök, imádom, és vett nekem citromos jégkrémet mert az kívántam, és kezdődött a tűzijáték. 

(Fotó: az esemény Facebook-oldaláról)

Én pedig nem láttam belőle szinte semmit, mert a Toitoi-ban sötét volt.

Az összes víz és izo és a harmad jégkrém, amit elfogyasztottam, ugyanazon az úton távozott belőlem, amelyen az elmúlt 3 órában bejutott. Úgy éreztem, egy hektónyi mennyiség volt. De mennyivel jobban lettem utána! Csúcs volt az érzés. :D (Tomán Edina blogjában olvastam korábban hasonlóról, igenám, de ő 100 km-t futott egyfolytában, nem 28-at. :D )

(Ma elbeszélgetett velem Móni és javaslatokat tett a frissítésemre vonatkozólag, mert úgy tűnik, semmiképp nem akar ez menni nekem. Az erőnlétemmel nem volt baj, nem álltak be az izmaim sem, mint a paksi 4 óráson, nem voltak fájdalmaim - viszont leállt az anyagcserém. )

Anyukámnak üzenem, aki nem érti, miért csinálom ezt, és halálra aggódja magát minden egyes futásomkor, hogy: nem volt, és nem is semmi bajom, nem voltam rosszul, és ez bárkivel előfordulhat; szeretlek, anyu! :D

Hazáig aludtam az autóban. 

Mindent egybevetve: boldog vagyok, hogy megcsináltam, hogy megcsinálhattam, hisz nem csak rajtam múlt, hanem a családomon is, anyun, aki kora délutántól hajnalig pesztrálta Álmost, F-en, aki 6 órát vezetett a kedvemért és további 6 órán át elkínlódott Árminnal, aki már akkor haza akart jönni, mikor elrajtoltam (másnap aztán vissza akart menni, de ez más téma); fantasztikus élmény volt, és már "csak" a paksi 31,6 km választ el attól, hogy Atom 100+ - os legyek. :)

A következő állomás augusztus 9-én a 33 km-es Szelidi-tó futás lesz. Amíg én háromszor körbefutom a kígyó farkát, addig a családom remélhetőleg strandol majd a vízparton és drukkol nekem. Nem veszem véresen komolyan ezt sem, hisz bulifutás lesz, se tétje, se szintideje.

És végül a nagyatádi adatok:

A 26,8 km-t 3 óra 1 perc 19 mp alatt teljesítettem (az első 1200 m nem számít az időben, bár azt is futva tettük meg, így lesz 28 km az egész táv). Az átlagtempó 6:26-os, ami nekem jó, ezen a távon pedig nagyonjó. :D Az összes nő között (143-an voltunk) 107. lettem, kategóriámban (felnőtt nők) pedig 71. a 91-ből.
Sokkal jobb lehetett volna, ha okosabb vagyok, de a tervezetthez képest ezzel is megelégszem...

Érem és rajtszám.

Vasemberkéim az új pólóban. :)

Jótifuti

Indult egy fantasztikus kezdeményezés; az ultramaratoni futó, Lajkó Csaba és barátai Székesfehérvárról egy hét alatt 530 km-t futottak a Down-kóros gyermekekért. Pontosabban azért, hogy a gyerekek számára megálmodott Csodakert elkészülhessen. 

Bővebben itt

Ez pedig híradás a kezdeményezésről az RTL Klubon

Az ötödik nap útvonalán fatornyos kis falunk is szerepelt. Úgy örültem ennek, hogy, ha mással nem is, legalább azzal, hogy a helyi újság oldalán "reklámozom" őket, illetve, hogy valamennyit én is futok velük, hozzájárulhatok a céljuk eléréséhez. (Később olvastam: a Margit-szigeti befutón egy kis csoport tartott csak velük és a szükséges 3 millió Ft helyett 200.000 gyűlt össze (ami azért egyáltalán nem lebecsülendő!!)... Kicsit elkeseredtem. Ennyire érdektelenek az emberek... :( )

 

(A Down Egyesület Facebook-oldaláról vettem a fotót)

Vigasztal azért, hogy útjuk során sokan csatlakoztak hozzájuk egy-egy településről, vendégül látták őket, szurkoltak nekik. Nálunk Anita várta őket teljes harci díszben, szurkolói arzenállal, de 3 pici gyereke, akik vele tartottak, érthető okokból megunták a hosszú ácsorgást.

Na, de ne szaladjunk ennyire előre...

Én Faddon szerettem volna hozzájuk csatlakozni, el is totyogtam odáig a 40 fokban.  (Úristen, hogy bírják ezt 530 km-en keresztül??? Ez zötyögött péppé főtt agyamban végig. Ráadásul az MP3 lejátszóm már az út elején lemerült. Meg amúgy gyalázatosan festhettem, mert egy idősb úriember megállt mellettem az autójával és el akart vinni fürödni, mondván, ő is oda tart. Köszöntem, nem kértem. Egy kamionos dudált le az útról (szabályosan közlekedtem, forgalommal szemben), miközben elrobogott mellettem, majd' beestem az árokba. Aztán nemegynyáronbarnult helyi menő csávók nyúlkáltak felém a kockaladából, nem voltam boldog - mindez történt 7 km megtétele alatt.) Az elkeseredésem a tetőfokára hágott Faddon, ahonnan a terveik szerint 16:20-kor indult volna a csapat. 17 óráig vártam, gondoltam, elmentek az előre jelzett útvonalukon és nem engedtek a kérésnek, ami az aszfalton vezette volna őket Dunaszentgyörgy irányába... Szomorúan fordultam vissza, keseregtem, hogy nem találkozhattam velük. Pedig, mint utóbb kiderült, a hozzájuk korábban csatlakozó Móni is hívott, amikor elindultak - pontban öt órakor, amikor én hátraarcot csináltam. :D 

Miközben egy fa árnyékában fotóriporter unokatesómmal folytattam telefonos eszmecserét (arról érdeklődött, vajh mikor ér a csapat Paksra), eldöcögött mellettem a Csabáékat kísérő kék PowerBar-os autó, rajta kerékpártartókkal. Még integetett is nekem a sofőrje. Egy tragikomédia főszereplőjének kezdtem magam érezni... :D Ott álltam az út szélén, a fülemen a telefonommal, és csak néztem a távolodó autó után, hogy mostakkormivan? Mónit hívtam, persze, futás közben miért is venné fel a telefont, hisz én sem szoktam (mint később kiderült: nem is hallotta, hogy hívtam). 

Nade.

Az autó megállt, jó 800 méter megtétele után odaértem mellé... Zöld pólós emberke szállt ki belőle, tőle kérdeztem, hogy Csabáék ugye nem erre futnak? A válasz: - Dehogynem mindjárt ideérnek, nézz csak hátra... - és lőn. Ott kocogott a kis csapat, ahol én még az imént a telefoneszmecserémet intéztem. Hamar túlléptem azon, hogy megint szőke vagyok, és boldogan vártam őket. Csabával össze(izzadtuka fejünket)ismerkedtünk, és, bár csak kb 6 km-t futhattam velük a hülyeségem miatt, ez idő alatt is kiderült, milyen fantasztikus emberek valamennyien. Nyakig vazelinben, szakadt róluk a víz, de irtó könnyedén futottak, közben beszélgettek, nevetgéltek. Öt nap folyamatos futás után - nem tudom, hogyan csinálták. :) Most találkoztunk először (illetve nem, a Borvidéken Csaba volt az, aki rózsaszín naciban, rózsaszín kakastaréjjal és szakállal, egy pinki esernyő alatt mondogatta, hogy "nem vagyunk melegek, csak melegünk van" :D ) de úgy viselkedtek velem, mintha ezer éve ismernének.

Nagyszerű emberek valamennyien.

Felemelő érzés volt velük futni, a Dunaszentgyörgy végét jelző táblánál elbúcsúztunk tőlük, bár legszívesebben Paksig mentem volna velük, de észnél kellett lennem, valószínűleg nem bírtam volna, a lelkesedés hiába hajtott, fizikailag nem voltam 26 km-re hitelesítve ezen a napon (sem). 

   

Elhagyva Dunaszentgyörgyöt, így futottak tovább a hatos úton. 

 

 

A nagy találkozás a paksiakkal, futókkal és kerékpárosokkal, akik közül néhányan eléjük jöttek. 

(Molnár Gyula fotói)

Csabának ez a többedik jótékonysági futása volt. Remélem, csatlakozhatok még hozzájuk a jövőben - tuti jobban megszervezem magamnak, hogy minél hosszabb távon velük tarthassak.

Forró 16 km volt ezen a július 18-i péntek délutánon, amit megtettem, ebből hatot a gyerekekért... Jó lenne, ha az álmuk megvalósulhatna.

Az út vége az M1 Híradójában, 25:29-től

Próba

Ármin nézi a Fradi-Rijeka meccset.
- Anya, úgy látom, ez csak próba...
- ???
- Nagyon kevesen ülnek a nézőtéren...
XD

Túlélte

Szúnyogirtás volt tegnap fatornyos kis falunkban, én imádom a repülőket, de sajnos Álmos fiam nem... 

Kint játszottak a ház előtt Árminnal, én bent takarítottam, apjuk az udvaron ténykedett. Hallottam a repülőt, láttam az árnyékát, vele egyidőben valami egetrengető, szörnyű sikítás ütötte meg a fülem, iszonyatosan megijedtem, rohantam ki, addigra Álmost már az apja fogta... Annyira rémült volt szegénykém, ömlöttek a könnyei, fehér volt, mint a fal, vagy fél órán át le se lehetett tenni, bent gubbasztottunk a lakásban, próbáltam neki elmagyarázni, mit csinált a repcsi, és nem bánt, csak hangos, etc., etc., de nagy trauma volt neki ez az este. (Ma is azzal kelt, hogy "Féltem a repcsitől...")

Emlegette tegnap tejbegrízevés közben:

- Elment a repcsi... - Ármin, a szemüvege mögül:

- Igen, elment, és látod, nem lett semmi bajod, még mindig élsz...

:D

(A fotót a gépről a nagynéném készítette :) )

Árminbölcselet

Vacsorázunk. Álmos kecsapot kér.
- Csak, ha krumplit is eszel. Krumpli nélkül nincs kecsap! - mondom neki. Ármin szeme felcsillan:
- És víz nélkül nincs élet!

Bizonyítvány

Nem szeretném megismételni a tavaly év végi nyavalygásomat Hannusom tanulmányi előmenetelével kapcsolatban, ha mégis megtenném, akkor bocs (elsősorban Hannától). :)

Három négyes, ráadásul a legfontosabb tantárgyakból fityeg a kék könyvecskében, tükrözi a rengeteg betegséget (108 óra hiányzás), és azt, hogy Hannát mennyire nem izgatja az iskola. :P Nagyon keveset tanultunk együtt, nagyon keveset gyakoroltunk, mert azt vallottam, a 8 óra suliban töltött idő után én ugyan már nem nyúzom.  Ő megtanulta, ahogy érezte, a leckét, a környezetet meg a verseket kérdeztem ki tőle, de ezeket se mindig. A jegyeken látszik egyébként, mikor hiányzott... :( Környezetből év végére nagyon szépen feljött, csak ötösei voltak, 4,5-re kapott négyest végül, de valószínűleg azért, mert az első félévben (akkor volt több a hiányzása is) négyes volt. A tanítói mondták egyébként, hogy épphogy lecsúszik az ötösökről mindig, matekból is, úgyhogy ez nem is bánt annyira, legyen erős négyes, mint gyenge ötös...

Naigen. Gyenge. A nyelvtant az utolsó pillanatban tudta csak kijavítani, hogy ne hármas legyen év végére... Úgyhogy azon tényleg lenne, lesz mit gyakorolni. (És az irodalom tantárgyi dicséretről is az utolsó pillanatban csúszott le... :) )

Hm. Mikor a barátnője (jeles tanuló, de ő tényleg rajta van az ügyön, amellett persze, hogy jó esze is van) megkérdezte, mi szeretne lenni, és Hanna azt mondta, hogy táncot szeretne tanítani gyerekeknek, kinevette... Merthogy ő (a barátnő) doktor akar lenni. Mondtam is nekik: nem lehet mindenki doktor, mi is lenne akkor... :D

Becsületes ember legyen belőle, szeresse majd a munkáját, akármi is lesz az, és legyen minél tovább gyerek, játsszon sokat és ne stresszeljen a jegyein (arra itt vagyok én... :P )... És őrizze meg még sokáig a tiszta, rosszindulat-mentes gyermeki lelkét, és a báját, ami miatt olyan sokan szeretik.

Szép és örömteli vakációt neked, drága kicsi lányom. :)

A 6 híján 20 története

Tegnap F. végre kettőig dolgozott - és nem estig -, így ezt megünnepelvén, és, mert a múlt héten csak 12,1 km-t tudtam összeszedni futásilag, gondoltam, mennék egy huszast. Talált Móni egy jó útvonalat, alig vártam, hogy kipróbálhassam, az első felét már ismertem, betonúton majd földúton vezet, gyönyörűséges tájakon, illatokkal, csenddel, fantasztikus élmény. Meg is terveztem a térképen, merremeddig.

Dehát ember tervez, ugye...

Az eleje, 3,2 km-ig, vagyis egészen a földút kezdetéig egész jól ment. Aztán... Affene tudja, honnan lett a földes úton ekkora por, hisz bő egy hete még nem volt, most viszont a bokámat verdeste jóformán, és irtózattal vettem tudomásul, hogy csordogál befelé a cipőmbe... Nem jó érzés, és az sem, ahogy a futás közben felverődő porszemcsék hátul rátapadnak a lábszáramra.

Kemények vagyunk, mint a kád széle, por ide, vagy oda, trappoltam a megszokott útvonalamon, mígnem egy teherautó (pótkocsiból rögtön kettő is volt neki) veretett velem szemben, hatalmas porfelhővel a háta mögött, mint egy Spielberg-filmben... Beugrottam előle és a felhője elől a kukoricásba, a sofőr rendes volt, amennyire tudott, lassított, de nem ért az szamócát sem, mindenesetre respekt neki. (Nem szeretném tudni, mit gondolhatott rólam, közben, de az biztos, hogy kétségbe vonta az épelméjűségemet...)

Elült a porvihar, és már 2 sor kukorica között mentem tovább, mert ott nem süllyedt annyira a homok (viszont csapkodtak a kukoricalevelek rendesen).

Végre aztán, kellemes szakasz következett, egészen Hegyespusztáig, ahol rátértem a betonútra.

Az úttal párhuzamosan, egy gazdaságban, 2 jól megtermett kuvasz úgy gondolta, versenyt fut velem, jónéhány méterre voltak ugyan, de megrémültem tőlük, eszembe jutott, hogy tépte szét kishíján F. karját a saját kuvasza. Ha a kutyák kiszabadulnak, akkor belőlem csak egy pár futócipő marad, vagy még az sem... Megálltam és vártam, mikor érnek a kerítés végéhez és rontanak nekem... Közben arra kanyarodott egy traktor, meg is állították, kiszóltak nekem, ne féljek, a kutyák nem tudnak kijönni... Én elhittem a két jóembernek, és futottam tovább, de alig vártam, hogy visszatérhessek a másik, Móni által leírt földútra.

Na, azon aztán tényleg nagyon jó volt futni! Lejtett kicsit, nem volt hepehupás, leszórták murvával,a táj változatlanul csodás, vadászles, búzatáblák, hegyekvölgyek... És aratás. Traktorok, pótkocsik, teherautók. Gondoltam, ezt megint nem úszom meg... Azonban ismét rendes emberekkel találkoztam (ennyi jófej ember, azt hittem, a világon nincs), és nem indították el a teherautókat a learatott gabonával, amíg el nem megyek mellettük. (Vagy csak meg akarták nézni a pinki rövidnadrágomat közelebbről - ezt már sose tudom meg. :D )

Aztán vége lett az idillnek, por ismét bokáig, újabb teherautó, ugrás a kukoricásba, porvihar, már sarat köptem, gondoltam, na most elég. Nem lesz huszas. Haza akarok menni fürödni. Most.

6 km volt vissza. A betonútra értem újra, végre, és olyan migrén jött rám, hogy csak csukott szemmel tudtam jóformán totyogni. Amikor kinyitottam a szemem, akkora bogár repült bele, mint egy dinoszaurusz. Őrülten fájt, a kontaktlencsém a szememen volt, a kezem szürke a mocsoktól, papírzsepivel nyomogattam, hátha kimászik a dög... 

Azt hittem, sose érek haza. A cipőmet kiporoltam, a ruhámról lesöpörtem a por egy részét (szürke volt mindenem), aztán dokumentáltam, hogy úgy nézek ki, mint egy szénbányász.

 

Ma aerobikra megyek, vééégre, mert az is nagyon hiányzik... És a torna legalább "steril". :D 

Barca

Mindenekelőtt leszögezem: Ármin nem egy nagy VB-rajongó (velünk együtt, kábé azt se tudjuk, hogy most zajlik; a focicsapatokat se ismeri), de focizni szeret. Meséli:
- Viktor mondta, hogy tegnap a Gergővel együtt fociztak, és egyszerre rúgták a labdát és kiszakadt a háló!
- Hol fociznak Viktorék, a szentgyörgyi focicsapatban?
- Nem! A Barcelonánál!

:D

Három éves

Drága kicsi királyfi, ma 3 éves lett... :) Rajong a tortákért, így ma én is sütöttem neki, holnap anyósomtól kap, jövő vasárnap pedig egy igazi, spongyabobos torta lesz az övé. Hanna is meglepte, jégkrémes dobozból csinált neki tortát, az úrfi azzal a fején rohangált fél délelőtt.

Imádnivaló, cserfes, jópofa rosszaság.

Már 3 évvel ezelőtt éreztük, hogy nem lesz egyszerű eset, ez a születése történetéből is kiderül, amit 2 héttel a világra jötte után írtam meg és az ő babablogjából másolom most ide. Nem lett rövidebb, úgyhogy csak a kitartóaknak ajánlom olvasásra.

ÁLMOS BULCSÚ SZÜLETÉSTÖRTÉNETE 

Nos, akkor elkezdem. Hosszú lesz és folytatásos, sokaknak unalmas, de ők úgysem olvassák. Nekem viszont (szép) emlék, és ez a lényeg. :D :D

PÜNKÖSDVASÁRNAP, MAJDNEMHALÁSZLÉ

Mint már említettem valahol, vasárnap elég furán éreztem magam; azt hittem, a cseresznye, de nem az volt, ez délelőtt 11 órára kiderült. Megsütöttem a sütit, amit az aznapi halászlépartira ígértem barátnőmnek, aztán lefeküdtem, de a fura érzés csak nem múlt el, sőt, határozottan fájni kezdett. Elmentünk azért a délutáni bulira, mondván, legfeljebb majd Ritáéktól megyek szülni... Úgy is lett. Vagyishogy: úgy indult... %rolleyes% Álmos egyre egyértelműbb jelét adta, hogy jönni akar (részletekbe inkább nem megyek bele, aki már szült úgyis tudja, aki nem, az meg inkább ne is akarja tudni :P), bár még mindig a bordáim alatt kapálózott igen aktívan. Annak ellenére, hogy a medencémet még nem akarta szétfeszíteni - mint a többiek a végén -, olyan erős méhösszehúzódásaim voltak, hogy úgy gondoltam, menni kellene, nehogy úgy járjak, mint Árminnal, akivel 3 ujjnyi méhszájjal értem be a kórházba, szinte éppenhogy. Úgyhogy fájó szívvel hagytam ott barátnőméket - akik egy sörben fogadtak este 7-kor hogy 10-re gyerek lesz - mondanom sem kell, hogy barátnőm elvesztette a fogadást -, és a gyerekeimet (nem sok kellett, hogy el ne bőgjem magam), meg a készülő halászlét, és hazajöttem csomagolni, polcokat címkézni és elköszönni a neten (ebből adódott is némi probléma, ugyanis drága anyósom innen tudta meg, hogy szülni készülök - én csak azért nem hívtam fel rögtön, hogy ne idegeskedjen potyára. Zokon vette, hogy nem szóltam neki azonnal, de anyukámnak is csak azért csörögtem, hogy jöjjön, vigyázzon a kölkekre, amíg szülünk. Szóval, a konzekvencia: legközelebb majd óvatosabb leszek, és amit nem mondhatok el senkinek, nem mondom el mindenkinek).

CSAK EGY...

Bezötyögtünk a kórházba hát, a szülőszobán az a szülésznő - is - ügyelt, akinél Ármint szültem, megörültem neki rögtön (jól esett,hogy ő is megismert engem, 4 év és többszáz szülés távlatából...). Aranyosak és közvetlenek voltak mindketten, felvették a lexikonnyi adatomat, megmérték a medencémet (és rákérdeztek, hogy simán szültem-e a gyerekeimet :O), aztán átöltöztem és orvost hívtak. Közben kiszóltak a férjemnek, hogy ne idegeskedjen, csak a szokásos adminisztráció folyik... Az ügyeletes orvos megvizsgált és közölte, hogy egy ujjnyi a méhszáj... Eeegy??? :O Itt már tudtam, hogy ebből nem lesz baba, nemhogy 10-re, de reggelre sem... :( Az NST mutatott összehúzódásokat, amelyek egyébként csúnya módon csökkenni kezdtek, ahogy beértünk a szülőszobára. Pszichés alapon, gondolom, mert hallottam már ilyenről. Az orvos nagyon aranyos volt, elmesélte, hogy felhelyeznek osztályra mert előkészítésnek ilyen státusznál nem sok értelme van, de ebből még bármi lehet.

DE NEM LETT

Háromágyas szobába cuccoltak fel, nagyon helyes szobatársak közé, akikkel még csevegtem kicsit, miután apjuktól könnyes búcsút vettem. Aztán egész éjjel nem aludtam, a szokásos kézfájdalmaim miatt, meg a hol 10 hol 7, hol 5 perces fájások miatt, amik csak visszatértek, és az otthon már tapasztalt, "nemmozduloknembeszélek" erősségűek közül valók voltak. Reggelre persze elmúltak megint... Ügyeletes ismét rendes volt, hívott, hogy megvizsgál, ha már végigszenvedtem az éjszakát, hááátha... De nem. Méhszáj bő egyujjnyi, amit az orvos haladásnak könyvelt el, én viszont bőgni tudtam volna... Csináltak egy ultrahangot is, néztek áramlást, minden rendben volt, Álmost 3089 gr-osra becsülte a doki (egy másik), és ő is megjegyezte, hogy kisebb az átlagnál... Kiírtak nekem egy "pozé"-nak becézett beavatkozást is, ami abból áll, hogy figyelik a baba mozgását, szívműködését és az én méhtevékenységemet, miközben oxitocint adagolnak infúzióban; azt szűrik le az eredményből, hogy reagál a terhelésre, nem szenved-e oxigénhiányban a bébi. Nos, Álmos nem szenvedett. Én annál inkább. Lettek szép fájásaim az infúziótól, majd amikor lekapcsoltak róla, el is múltak szépen újra... Már kezdtem berendezkedni arra az eshetőségre, hogy június 23-ig a kórházban maradok. Apjukkal még a gobelinemet is behozattam... 

SÉTA, SÉTA

Egész nap mászkáltam, emeletről-emeletre, az udvaron, mindenhol, a hőségben hátha Álmos lejjebb kerül, üres volt a kórház pünkösd lévén, úgyhogy megtehettem. F. jött délután látogatni (kértem, hogy a gyerekeket ne hozza, mert láttam előre, baj lenne belőle; már attól is sírva fakadtam, hogy mesélt róluk, borzasztó volt nélkülük... :(); egy órán át lent keringtünk a parkolóban. Időnként megálltunk, mert a fájások megint elkezdődtek (ez is volt a séta célja). Féltem, hogy, ha mégis másnap szülök, F. nem tud bejönni hozzám, hisz a munkahelyén nem lehet őt elérni... Kértem Álmost, hogy vagy igyekezzen, és még reggel 6 előtt induljon el, vagy maradjon bent délután kettőig...

VAKLÁRMA 2.

A szülésznők azt mondták, bármi történik, szóljak, hát, én este 10-kor úgy gondoltam, bármi történt és szóltam. Szülőszobára le, NST (5 perces fájások), másik ügyeletes orvos vizsgál: még mindig bő egyujjnyi, menjek vissza az osztályra. Felfelé a lépcsőn magamban anyáztam, hogy miért nem egyforma kézzel áldotta meg a sors az orvosokat, mert nem lééétezik, hogy reggel óta nem történt semmi és még mindig feleslegesen kínlódom... Ugyanakkor megfogadtam, hogy én többet nem szólok senkinek, csak, ha elfolyik a magzatvíz... Visszamentem a szobába és kínlódtam tovább, 10 percenként látogatva a mellékhelyiséget. Mikor úgy gondoltam, hogy lezuhanyozom, mert a meleg víz jót tesz, a nővér utánam jött és megkérdezte, jól vagyok-e... Mondtam, jah, 3 perces fájásokkal, de megvagyok, igen. Jött a szülésznő (Andi) is, és újra lekísért a szülőszobára. Hajnali fél 3 volt.

ELINDULT

Csodáltam, hogy a szülőszobán ügyelő szülésznő (Zsuzsi) nem kapott agyvérzést, mikor ismét meglátott, de nem, nagyon kedves volt. NST újra, majd vizsgálat - ugyanaz a magas, szőke fiatal doki volt, aki 10-kor, a párna nyomaival az arcán, szegényt másodszor keltették fel miattam, de nagyon rendes volt most is); és mondta a jó hírt: kétujjnyi.%mrgreen% (Há-há, kezdhettem reménykedni; Hannával ugyanilyen paraméterekkel értem be 6,5 éve a kórházba és rá 4 órával megszületett...) Kiadta, hogy készítsenek elő a szülésre, utána szóljanak dr. Vé-nek. Az előkészítés egyik része a beöntés, ami nagyon kellemetlen ugyan, de szerintem kifejezetten hasznos. (Természetes szülés hívei most megkövezhetnek.) Háromnegyed órát kell kuksolni utána abban a bizonyos helyiségben, majd zuhany és irány a szülőágy - ahonnan már nincs leszállás... (Természetes szülés hívei ismét felhördülnek, gondolom.) Szülésznő (Zsuzsi) kapcsolt nekem zenét, kötött be egy kanült, mondván, azon át majd mindenféle finomságokat fogok kapni, és magunkra hagyott a talpig zöldbe öltöztetett emberemmel, akinek még akkor szóltam, mikor harmadik - utolsónak remélt - körömet tettem meg a szülőszobára. Ekkor még volt erőm röhögni azon, hogy a zöld ruha ujjain zsinórok lógtak, és F. azon poénkodott, hogy a háta mögött köti meg, mint a kényszerzubbonyt. A fájások között hallottam még, amint Zsuzsi hívja dr. Vét telefonon (4 óra lehetett), aztán csak arra emlékszem, hogy F. kezét szorítottam brutális módon. Fél 5-kor valahonnan a távolból meghallottam az orvosom hangját, és megnyugodtam, hogy baj már nem lehet... Jött, megvizsgált, kétujjnyi, én magamban megint átkoztam a sorsot, hogy miért nem adott a dokiknak egyforma kezet, mert ez nemlééétezik, etc., etc.... Mondta, hogy nem vizsgál meg gyakran, ennek én kifejezetten örültem, kérdezte, kérek-e gázt, naná, hogy kértem...

GÁZ

A nitrogén-oxidul (régi nevén kéjgáz, ugye) most is bevált, mint az előző két gyerekemnél. A fájdalom nem csökken tőle, de az ember valami fura, testen, téren, időn kívüli pozícióba helyezkedik általa, miközben a tudata és a gondolatai kristálytiszták maradnak. Nos, én úgy szívtam a maszkon át, hogy még a homlokom is behorpadt tőle... Az átmeneti szakban (így hívják a tágulási és a kitolási szakasz közti állapotot, amikor szerintem a legelviselhetetlenebbek a fájdalmak) már a gáz sem volt jó, 4-5 kegyetlen méhösszehúzódás után éreztem, hogy Álmos megunta és elindult kifelé.

KITOLÁS - MINDEN ÉRTELEMBEN

Ezen érzésemnek azt hiszem megfelelően határozottan (konkrétan: üvöltve) hangot is adtam, mire dr Vé berobbant a szülőszobába és meglepetten kérdezte tőlem, hogy "jön a baba, Emma?"majd konstatálta, hogy tényleg jön a baba, és bíztatott, hogy nyomhatok. (Ez volt a varázsszó.) Namost előző két szülésem után úgy gondoltam, a legkönnyebb szakasz ez az utolsó, hisz az ember már aktívan tud közreműködni a folyamatban,és valami hihetetlen őserő szállja meg. Az őserő azonban ezesetben elhagyott, vagy nagyon fáradt voltam, de borzasztó volt, hogy mit szerencsétlenkedtem össze (úgy érzem). Az egyik szülésznő kért, hogy támasszam a lábam az oldalába (azóta gondolom fél vesével él szegény), a dokim ott drukkolt mellettem és talán könyökölt a hasamba is, erre nem emlékszem (mint ahogy arra sem, mikor folyt el a magzatvíz, csak azt láttam utólag, hogy még az ágy mellé tett papucsomra is ráömlött); a másik szülésznő is instrukciókat adott, pl. azt, hogy ne a fejembe nyomjak, és, hogy nagy levegőket vegyek (ájjáj, mikor a kicsi levegő is nehezen jött...), de türelmesek, kedvesek voltak, és nagyon sokan lettek hirtelen (műszakváltás volt gondolom...) Próbálták a gátvédelmet is, de Álmos elakadt. (Az orvosom utólag mondta, hogy nem volt már szívhang, a köldökzsinór pedig a nyakára csavarodott); úgyhogy doktorVé hozta a szikét és vágott (érzéstelenítés nélkül)... Bánta a fene akkor, sőt, szinte örültem is neki, mert Álmosért aggódtam veszett módon, a szülés ezen része ugyanis kísértetiesen emlékeztetett a 8 évvel korábbi, első szülésemre, aminek során Andris fiamat elvesztettük.

ISTEN HOZOTT

Aztán hirtelen vége lett, én pedig bőgtem a megkönnyebbüléstől, aztán meg azért bőgtem, mert Álmos Bulcsú (aki 5 óra 25 perckor, 3250 gr-mal, 50 centivel, 35-ös fejkörfogattal és 33-as haskörfogattal látta meg a napvilágot) hallgatott. Szép színe volt (mint később kiderült, gyönyörű, 10/10-es Apgart produkált), de nem sírt, és engem hiába próbáltak megnyugtatni, amíg meg nem hallottam a hangját, rettegtem. (Dr. Vé tartotta fölé az oxigént, a köldökzsinórt sem vágták még el, a szülésznők élesztgették, tornáztatták, mire aztán magához tért végre - és onnantól viszont semmiképpen nem akarta abbahagyni az ordítást. A világ legszebb hangja volt ez. Annyira üvöltött aztán, hogy azt sem hallottam, amit nekem mondanak... Apjuk nagy örömére elvághatta a zsinórt, megnézhette, amikor fürdették, aztán hozták vissza nekem, ott volt velem, amíg dr. Vé összestoppolta a sérüléseimet (kábé úgy éreztem magam, mint akit széttrancsíroztak, de kit érdekelt ez akkor, mikor ott üvöltött a batyu a kezemben... Anya lettem megint. Doktor Vé, dolga (volt sok...) végeztével aztán gratulált F-nek, aztán nekem, aztán megint F-nek %mrgreen%; maradtam még a szülőszobán kötelezően, közben hoztak teát, meg vizet, a takarítónéni is megérkezett és felmosott (nem engem, körülöttem); F-fet pedig hazaküldtem. A 2 óra szülés utáni megfigyelést követően szépen lemásztam az ágyról és átsétáltam a gyerekágyas osztályra. Ugyanabba a szobába és ugyanarra az ágyra kerültem, mint ahol Árminnal feküdtem ezelőtt 4 évvel.

MOST

Tíz nap telt el a szülés óta. Olyannyira szépülnek az élmények, kezd feledésbe merülni az utolsó hetek fájdalmas kínlódása (a zsibbadás, az ízületi fájdalom, a nem alvás, a lábdagadás, légszomj és tehetetlenség); a 2 napig tartó vajúdás és a gyors, de nehéz szülés, hogy néha már felmerül bennem, hogy de jó lenne még egy kislány... (Doktor Vének egyébként kifejtettem, mielőtt hazajöttünk a kórházból, hogy én már többet nem szülök, de azt mondta, ezt majd még megbeszéljük... Naná, ha tőle függne, minden kismamája tíz gyereket szülne. Mindenesetre abban "megállapodtunk", hogy, ha elindul egy új élet, azt hagyjuk megérkezni (az meg már csak rajtunk múlik, adunk-e neki esélyt egyáltalán ;-)). Egyébként anyukámnak igaza volt (ezt persze mindig tudtam magam is): szülhetek én bármennyi gyereket erre a világra, az az EGY mindig hiányozni fog. :(

THANK'S

Most pedig, mint az Oszkár-díj átadásán: nagy-nagy köszönet Andi, Timi, Eszter, Zsuzsi szülésznőknek (és annak a szülésznőnek is, akinek az oldalába léphettem és cserébe még a nevét sem sikerült megtudnom); továbbá dr. Varga József főorvosnak, akinek nem kell reklám, de a nevét mostmár kiírom ide, mert megérdemli, hisz három csodás gyerekemet segítette a világra és egyszer sem kellett csalódnom benne; nagyszerű ember és kiváló orvos. :)

Na, és persze köszönöm az immár négyszeres Nagy Magyar Apának %mrgreen% :D; az anyukámnak, aki lábatörött dédim mellett rohangált hozzánk is, apukámnak, aki a sérvműtétje előtti felfokozott idegállapotában is elviselte a kölkeimet, anyósomnak és apósomnak, akik ugyancsak anyjukapjuk helyett anyjukapjuk voltak a gyerekeknek; továbbá köszönet Misinek és Ritabarátnőmnek is, aki 24 hetes várandósan bevállalta még azt a bizonyos halászlépartit és pünkösd vasárnap késő estig vigyázott a lányomra. Meg úgy általában mindenkinek köszönöm, aki szorított nekünk. :)

Néhány percesen, még a szülőszobán...

 

 Pár naposan. :)

 

Manapság.

Tolvaj

Vettem magamnak izoitalt, betettem a spájzba, gondoltam, jó lesz az még később is... (Fatornyos kis falunkban ilyent nem lehet kapni, legalábbis eddig nem tudtam itt beszerezni, így Paksról mindig hozok magamnak 1-2 flakonnal.)

Álmoskám drága szívem feltűnően sokat mászkált ma a spájzba és feltűnően keveset volt szomjas... Késő délután megtaláltam ennek okát:

(A címke alá ér a cucc.) Szép kék is, finom is... Kibontotta és jóízűen elkortyolgatta. :D

Gemenc

Megünnepelve, hogy apjukat kb 1 hónapnyi folyamatos 12 órázás után végre huzamosabb időre is látjuk, kitaláltuk, hogy elmegyünk a Gemencbe kisvasutazni.

Napersze.

Itthon a neten feltúrtam, hogy honnan indul és mikor és hogyan a járgány, és egy paksamétányi menetrenddel és tájékoztatóval útnak is indultunk szombat délelőtt.

Bárányfokra érkezve konstatáltuk, hogy sehol senki, csak néhány autó, de azokkal többnyire kutyasétáltatni érkeztek. Nagy nehezen, egy vaskerítés mögött megtaláltuk a kisvonat állomásához vezető utat, és rá kellett döbbennünk, hogy rettenetesen sok a szúnyog, nálam pedig semmi vegyszer ellenük. (Legközelebb a szomszédba is szúnyogriasztóval engedem csak a kölkeket, eskü! ) Apjuk kiállította a napra a gyerekeket velem együtt, mondván, ott nem csípnek, hát dehogynem. Ármin kínlódott, hisztizett, kavicsot dobált, kész volt, a vonat sehol, az "állomás" kihalt. 

Egy kóbor család járt még arra 2 gyerekkel, mint később kiderült, órák óta bolyongtak, a neten szedett információk számukra se értek semmit. Az asszonyka végül mérgében telefonált egyet az információs táblán megadott számra, és kiderült, hogy a vonat ugyan Bárányfokról indul (20 perc múlva), de már nem jön ide vissza. (Miért nem jelzik ezt sehol??) Rohantunk az autóhoz, hogy a kisvonatot a 4 km-rel feljebb található Keselyűsnél még elcsípjük. Sikerült. (Mosdót is kerestem, azt viszont sehol sem találtam. Nem tudom, tán arra alapoznak, hogy úgyis ott a csalitos...)

Végre, felszálltunk, Ármin is megnyugodott. Kedves volt a kalauz hölgy, kértem tőle Pörbölyig 4 jegyet. 

De a vonat nem megy Pörbölyig... Csak egy állomást megy, aztán visszafordul...

Éljen, nesze neked kisvonatozás a Gemencben.

Közben egyébként kiderült, hogy bőven elég az az egy állomás is, mert kb másfél óra volt a menetidő oda-vissza, Pörbölyig valószínűleg estig utazhattunk volna, nade ez sincs leírva sehol, hogy tervezni tudjon az ember. 

Mindent egybevetve: a bosszúságokat felejtjük (Van büfé? kérdezte egy hölgy a kalauzt az út végén, gondolom, neki is a mosdó hiányzott elsősorban... Hááát itt? Büfé, az nincs... Vonatozzon, ne büfézzen. :D ), és nagyon jól éreztük magunkat, a gyerekek is. 

Legközelebb közvetlenül Pörbölyről fogunk indulni, valami kevésbé szúnyogos időszakban. :)

Kerestük a kisvonatot

 

Lépcső

 

(S)óhajok hídja :)

 

Ülünk a vonaton.

 

Végállomás

 

 

Álmoska és az ő levele

 

A rendes gyerek

 

Neröhögtess