Torna

Hanna minden este lelkesen csinálja a gerinctornát. Első nap Ármin és én is vele tartottunk, azóta egyedül megoldja (jó 20 perces feladat), bár Álmos néha szolidaritást vállal vele. Csütörtökön is ezt tette.

Nagylány

Voltunk Hannával az évi szokásos sportorvosi vizsgálaton. 31 kg, 142,5 cm. :) Lassan szó szerint a fejemre nő... Remélhetőleg magas, formás nagylány lesz. Egyelőre csontos és izmos (a doktornéni szerint - meg szerintem is).

 

Tűzvirágos

(Gerincferdülése van, de szerencsére nem nagymértékű, hátizomerősítő tornát kell végeznie minden nap, egy éven át. Kaptunk egy 2 oldalas gyakorlatsort, úgyhogy ma este el is kezdtük, tornázott az egész család, a leghajlékonyabbnak Álmos bizonyult.)

Majd te

Ma apja vitte Álmost oviba, életében először. Mondja neki az oviajtón belépve:
- Álmos, nem tudom, melyik a te polcod, megmutatod? - Álmos:
- Majd te megkeresed!

Táncoslábú

Hanna szinte minden alkalommal új lépéseket tanul a Tűzvirág-próbákon. (Szerdán és pénteken 2-2 órás próbáik vannak, nagyon élvezi, soha nem fárad, soha nem fáj semmije. :) ) Egyik este bemutatta a "folyamatot".

Kisvécé és csillagos pirospont

Álltunk be a parkolóba, Álmos szeme felcsillant:
- Ott ül a bácsi a kisvécén! - Időbe telt, mire rájöttünk, mit látott. Ezt:

 

***

Álmos eszik. Kijelenti pár falat után, hogy ő nem kéri. Mondom neki: akkor megeszem én. Erre ő:

- Te főzzél magadnak!

***

Árminék a sulival énekversenyre mentek a kultúrházba. (És énekelt egyedül az egész iskola előtt, egy körjáték keretében, üzente Hannával a tanítónénije, hogy dicsérjem meg... Büszke is vagyok rá. :) )

Azt mondja itthon:

- Ma kaptam volna egy csillagos pirospontot olvasásból.

- És miért nem kaptál?

- Mert elmentünk az énekversenyre. Ha nem mentünk volna el, kaptam volna.

Fő az önbizalom. ;-)

Andris fűnyírója

Apjuk füvet nyírt, utána elment szokásos esti útjára a harmadik fiához, mécsest gyújtani. Álmos kereste, először az udvaron, aztán tőlem kérdezte, hol van az apja.

- Elment a kiskertbe Andriskához - mondtam neki, erre ő: 

- Miééért, Andriskának nincs fűnyírója?

Iskolások

Hannától kikérdezem a környezetet. A teljes átalakulást mondaná.

- Pete, hernyó, amik bebábozódnak, aztán... - gondolkodik - kibábozódnak!

***

Ármin panaszkodik, hogy kevés a szünet az iskolában, csak "kimegyünk, megyünk pár lépést, aztán megyünk is be". Hanna szokásához híven litániát tart neki:

- Áármin, az iskola már nem óvoda, ott tanulni kell, nem játszani, és különben is, ha nem jársz iskolába, és nagy leszel, és építkezel valahol, és azt mondják neked, hogy mérj ki 25 centimétert, akkor hogy fogod megcsinálni, ha nem jártál rendesen iskolábaaa?

***

Tegnap először jöttek haza kettesben az iskolából, biciklivel, Hanna és Ármin. Lelkükre kötöttük, hogy várják meg egymást. Apjuknak az iskola felé volt dolga, megbeszéltük, hogy kilesi őket, rendesen közlekednek-e.

De hiába leselkedett. Gondolta, biztos hazajöttek már. Nem jöttek. Vártunk rájuk kicsit, lassan fél 5 lett, elment megkeresni őket. De nem találta. Az iskola biciklitárolója üres volt, gyerekek sehol, nagyszülőknél se jártak.

Már tövig rágtam a nemlétező körmömet, gondoltam, bizztosss ezen a 800 méteren elrabolták őket az ufók, hol máshol lennének, mikor megláttam a buksi fejüket a teraszon. Nem tudtam rájuk haragudni, pedig ez után mondták csak, hogy hol voltak.

A temetőben.

Andriskánál meg a dédiknél.

Vírus

Péntek este kezdődött. Mintha legalább maratont futottam volna, de 1 hete semmit nem futottam, maratont meg pláne nem. Fájdalom a derekamban, lábfejemben, karjaimban, állkapcsomban, még a hasizmaimat is éreztem.

Szombat délelőtt még főztem, délután lázas lettem, és onnantól kezdve valami fura álom- és ébrenlét körüli határmezsgyén "mozogtam". Vasárnap alig tudtam felkelni, a lázam nem ment le, a fejem iszonyatosan fájt. F. csinált minden itthon, anyum ebédet hozott, én meg nagyon utáltam az egész helyzetet, mert soha nem hagyom el magam, één, ádehogy. 

Mára jobban lettem, el tudtam menni orvoshoz. Azt mondta, vírus. (Kiderült az is, hogy 80/60 a vérnyomásom, csoda, hogy élek.) Tüneti kezelést javasolt, és menjek vissza, ha teljesen jól leszek. 

Örülök, hogy nem valami halálos kórban szenvedek péntek óta, hanem az van, amit sejtettem - valami mikroizé megtámadta az ízületeimet.

De akkor is, milyen az már, hogy:

- nem tudom felemelni a 16 kilós gyerekem

- nem tudok normálisan fogat mosni

- nem tudom megfogni a tollat

- nem tudom kicsavarni a mosogatószivacsot

- nem tudok cipőt kötni

- a szennyest nyögések közepette cincálom le a mosókonyhába, meg egyébként is, minden mozdulat fáj

- a kedvenc testhelyzetem még mindig a fekvés

- legszívesebben egész nap aludnék...

És nem is ez a legrosszabb. És nem is az, hogy nemhogy futni, menni is alig tudok.

Hanem az, hogy 4 év után ma kezdtem volna újra a munkahelyemen...

Bocsánat

Álmos rálépett a fájós lábamra.
- Bocsi anya - mondta, és szaladt tovább, de az apja rászólt:
- Olyan nincs, hogy bocsi. Vagy bocsánat, vagy elnézést. - Álmos:
- Bocsánatelnézést, anya!

Sulisiker és táncdilemma

Mentem ma Árminért. Nem akartam a tanítónénit zargatni, mert, bár jó a kapcsolatunk, nem szeretnék az a szülő lenni, aki haköllhanem a nyűgjeivel sorakozik a nap végén-elején-bármikor. Más, köz-ügyben kerestem, de, ha már ott voltam rákérdeztem Ármin fiam előremenetelére is. Azt a választ kaptam, hogy Ármin figyelmes, nem beszélget az órán, fegyelmezett (ha-ha, itthon meg kitombolja), a feladatokat megcsinálja, kérdésre válaszol !!!, és minden rendben vele.

(Mutatta is az én drágám, anya, kaptam pirospontot, kérdeztem, mire, azt mondta, azt nem tudja. :D )

Huhh. :D

Repültem volna az örömtől, ha nem jött volna Hanna, azzal a jellegzetes duzzogó arckifejezésével (amilyen állítólag még a családban sógornőmnek is van :D), és nem közli blazírtan, hogy ő ugyan ma nem megy táncra.

Pedzegette már korábban is, hogy abbahagyná a Vadrózsát (merugye van a paksi Tűzvirág, meg a Vadrózsa, itt minálunk, ahol 4 éves kora óta táncol). Mert ő nem volt tánctáborban és nem fogja tudni a lépéseket. Megjegyzem: azért nem volt tánctáborban, mert ad 1: nem volt kedve; de ezt nem hagytam volna annyiban, ha nem lett volna az elképzelésben az, hogy ad 2: egybeesik majdan a próbája a Tűzvirágos próbákkal, minekutána a szentgyörgyi tánc eleve kilőve, mert egyszerre még ő sem tud két helyen lenni. Mostanra viszont kiderült, hogy a szentgyörgyi Vadrózsa próbaidőpontja csütörtökre került, ami heppi, mert a paksi Tűzvirágé szerdán és pénteken van, tehát mehetne mindkét helyre.

(Tudom, nehéz követni, már én se tudom...)

Hajnalkával a Vadrózsában

Nade kishitű lükelányom most ugye azzal jött, hogy neki úgyse megy a vadrózsás koreográfia, ő nem is jár, és egyébként is ő mondja meg, mit akar, és blablaba. Elővezettem neki, hogy oké, de akkor Zsófi "néni" elé áll és megmondja neki ő a tutit, azazhogy azt, hogy köszi, hogy megtanítottatok táncolni, de most már inkább nem jönnék többet. Mert egy döntésnek következményei is vannak, amiket vállalni kell. 

Ez már annyira nem tetszett neki, és olyan hisztit levágott az autóban hazáig, hogy még. Nem is részletezem, mert csak rombolnám a nimbuszát.

Arra jutottunk végül, hogy elmegy, megnézi a próbát és a "tanulhatatlan" lépéseket, aztán eldönti, mi lesz.

A próba előtt Zsófi elé álltunk, és én, mint tolmács (merthogy Hanna tőlem kérdezte, hogy "de mit mondjak" - ennyit arról, hogy majd ő megmondja, mi legyen) előadtam, hogy mi van. Nem volt tánctáborban, nem tudja a lépéseket, nem akar járni. Zsófi - akinek szerintem remek pedagógiai érzéke van bizonyos helyzetekben - ránézett csípőre tett kézzel, közölte vele, hogy tehetségtelen, biztos nem fog menni neki, üljön le és nézze. (Az iróniát ebből az is kihallotta volna, aki süket.) Aztán, amint elkezdték a próbát, felhívta Hannát a színpadra, aki nyikkanni se tudott, viszont szaladt, és letáncolta a többiekkel együtt végig az egész koreográfiát, bumfordi edzőcipőben a tánccipője helyett.

A végén Zsófi megkérdezte tőle, hogy akkor abbahagyja-e a táncot? Naná, hogy nemet mondott. :)

Ennyi.

(Teljesen felszabadult egyébként, de megegyeztünk abban, ha nem megy a Vadrózsa, nem fogjuk erőltetni, de legalább egy próbát tett, és a próbát ki is állta. Nem gondolom, hogy a továbbiakban megfordul majd a fejében a gondolat, hogy abbahagyja, hisz fél óráról van kb. szó csütörtök délutánonként. Ennyit az udvaron is szaladgálna. Ha pedig mégis elege lesz, akkor hagyom, hadd menjen. Ésnemvagyokszaranya, aki ráerólteti az önállótlan gyerekre az akaratát, csakszólok.)

Holnap Tűzvirág-próba. Dávid "bácsi" állítólag bedobja őket, eddigi kis négyeskéket a mély vízbe, a hármas nagyok közé, hogy csinálják utánuk, amit tudnak. Na, az lesz az érdekes. :D

 

Olivérrel a Tűzvirágban (még a négyes csoportban)

Az első hét

Vége van a nyárnak... Hűvös szelek is járnak, de az ez esetben mindegy.

Gyerekeimnek megkezdődött az iskola, Álmosnak az óvoda (nekem meg majd a meló, szeptember 15-től.)

És csoda történt.

Ármin szuperul veszi az akadályokat így első osztályban.

Iszonyatosan féltem miatta a sulikezdéstől az ilyen meg olyan problémái miatt, de úgy tűnik, a félelmeim nem igazolódtak be.

Nem sírt az első nap. Se a másodikon, se utána. (Igaz, vasárnap este pityergett az ágyban, de aztán megnyugodva aludt el, másnap reggel se volt már vele gond.)

Lelkes és tele van tudásvággyal. Hétfőn már azt kérdezte, hogy kedden ugye tanulnak egy kicsit már? Persze, még inkább a kevés szünetet várja, az órák közöttit, amikor lehet őrültködni. Legalábbis kémeim (Hanna és osztálytársai :) ) jelentették, hogy a porban fetreng szívesen. Nokomment. Itthon azért elbeszélgettem vele, hogy moderálja magát, ez már nem az ovi, ő komoly nagyfiú, és lehetőleg ne jöjjön haza legközelebb leszakított hátsó zsebbel.

Szívesen pakolássza a táskáját, tolltartóját a munkája, amennyire én le tudom venni a füzeteiből, nem tökéletes (nem is várom el tőle), de összegyűjtött már jópár nyomdát. (Az egyik katicabogarat ki is színezte - zöldre.)
Állítólag - ő mondta - jelentkezik is, ha kérdezik válaszol (ezt Hanna monda... Bementek a negyedik osztályba az elsősök az első napon, és mindenki bemutatkozott, Ármin is. Válaszolt a kérdésekre is, vagy 40 vadidegen ember előtt.)

Nagyon boldoggá tesz, hogy nem váltak valóra a rémálmaim, remélem, nem is fognak. Nem baj, ha nem tanul jól, nem baj, ha meg kell küzdenünk a leckékkel itthon, csak érezze jól magát és sikerüljön beilleszkednie - azt hiszem, ez maradéktalanul teljesült. 

Hannusnak iszonyatmód nem volt kedve iskolába menni, a vakáció utolsó napján folyamatosan mantrázta: szeretemaziskolát, szeretemaziskolát... Azt mondta, ez azért van, hogy valóban azt érezze, hogy szereti az iskolát.

Idő közben aztán ő is belerázódott, egy nap se kellett hozzá, egyelőre ismételnek, de nagyon nehéz lesz a negyedik, mint az a szülőin kiderült.

A Tűzvirágban egy csoporttal feljebb lépett, így a négyeskéből hármas nagylány lett, hetente kétszer lesz próbájuk, két órában, nem lesz egyszerű ez sem. De terve van a tánccal, és imádja is, úgyhogy ezt nem hagyjuk akkor sem, ha 1-2 rossz jegy becsúszik.

Álmosom meg... Ma kezdtük az oviba szoktatást, még ott voltam vele abban az egy órában, és ott volt Eszti is, nagy barátok, nem is adódott probléma. Homokozott, hintáztunk, nézte a többi gyereket, majd közölte, hogy ő elfáradt és holnap már ne jöjjünk. :)

Így állunk mostanság.

Ablak Zsiráf

Ármin egyre lelkesebben készül az iskolába, főleg ma este óta; egész délután Marci barátjánál volt, és az anyukájától kapott egész csomag verdás füzetborítóval tért haza (köszi, Judit! :) ) Efölötti nagy örömében átpakolta az iskolás polcát, amit a hét elején már elkészítettem neki. Kezébe került az évtizedek óta kötelező elsős olvasmány. Csodálkozva mutatta:

- Nézd, anya, itt az Üveg Zsiráf!

Királyok

Kapirgálok a kertben, Álmos ott nyüzsög körülöttem. Azt mondja:
- Anya, te vagy a király.
- És, ha én vagyok a király, te mi vagy?
- Én vagyok a babakirály!

Augusztus 20.

Ezelőtt 11 évvel láttam ezt (az akkor egyébként teljesen friss, 2003-as) felvételt a tévében.

Előtte 2 és fél hónappal halt meg Andris.

Szinte semmire nem emlékszem abból az időszakból, az agyamban csak foszlányok maradtak, törlődött a memóriám, hogy túlélhessem. Ennek a csíksomlyói ősbemutatónak a pillanatai viszont megmaradtak. Látom magam, ahogy az íróasztalomnál gubbasztva bámulom a tévét. Az István a király odaszögezett a képernyőhöz. 

Szinte végig sírtam.

Megbabonáztak a táncosok is, akkor még nem gondoltam (mert nem mertem gondolni), hogy lesz egy álomlányom, aki táncolni fog, ráadásul abban az együttesben, amelynek az egyik tagja, Bozár László, egyúttal a Honvéd Táncegyüttes táncosa, maga is látszik a felvételen.. :)
Egyébként a lényeg: boldog születésnapot, Magyarország...

Kígyófarok - háromból egy, avagy sokat akar a szarka...

Nos, említettem korábban az augusztus 9-i Szelidi-tó futást, amire nagy bátran be is neveztem, rögtön 3 körre... :D

Óbárnetettemvolna.

Az úúúgy volt, hogy.

Előtte való napokban-hetekben a szokásos: nemkészülökeleget, melegleszkitérdekel, mitnekematerep, csaknemlesznagysár, legfeljebbnemfutomvégig... - és ez volt a kulcsmondat. A "legfeljebb nem futom végig". 

Mert ugye minden agyban dől el. 

Mentünk családilag, tök jól indult a nap, majd anya jól leszaladja azt a csekélyke kis 33 km-t, mi az neki, hisz a 32-be is majd' belehalt, aztán strandolunk, sógornőmék, anyósomék is jönnek, drukkolnak, hejdejólesz. Lajossal is összefutottunk a parkolóban, hozott nekem fincsi pogácsát, Lencsés Éva nénivel a mosdó előtt váltottunk puszit és pár szót, a hangulat is remek volt a verseny előtt, nem volt stressz, hisz a tókerülés szintidő, sőt, időmérés nélkül ment, jó zene szólt, minden egyben volt.

 

Rajt előtti pillanatok

Elindultunk.

Itt még ejjdecsuda jókedvem volt... :D

Az eleje egész kellemes volt. Erdőben, tóparton, szép tájakon... Lassan indultam, lassan is mentem végig, kb 6:30-as km-enkénti idővel. Úgy 3 km megtétele után kiértünk az erdő szélére... Kukoricás, földút, sár, pára és szó szerint gatyarohasztó meleg... :S Itt jött a holtpont. Már 3 km-nél. És itt indult meg a vezérhangya is, hogy nem fogom kibírni... Meg a párbeszéd, magammal: de, kibírom, azért is... ha nem 33-at, akkor a 22-t... Muszáj... Nem vagyok puding... Puff egy sártócsa... Jaj, egy bokaficam... Akkorismegcsinálom. Legfeljebbnem...

És ez ment végig, 11,3 km-en át. 

A táj gyönyörű volt, a kígyó farkát megkerültük, az erdőben klassz volt futni, a kukoricás mellett viszont nem volt levegő a párától; megesett, hogy keskeny füves ösvényen vezetett az út, vagy szimplán a fűben, nagyon kellett koncentrálni, hova lép az ember, én pedig nem szoktam a terepfutást, a cipőm se alkalmas erre, nem is értem, miért neveztem be rögtön a 3 körre, hisz sejthettem volna, hogy nem aszfalt lesz a tó körül, és augusztus elején nem 15 fok a megszokott... Csepegett a hajamból, az orromról a víz; a frissítőpontokon Móni tanácsát megfogadva csak néhány kortyot ittam - a maradék vizet pedig magamra öntöttem.

Így értem el 10 km-ig, 1 óra 8 perc alatt. És akkor belesétáltam. Pedig 12 km-en át 6-os tempóval megállás nélkül bírni szoktam. Most tetűlassan sem sikerült. Arra gondoltam, hogy, ha már most nem megy, mi lesz később? Mi értelme van végigsétálni a 33 km-t? Semmi az égvilágon. Annak sincs értelme, hogy a melegtől beájuljak a nádasba. 

Még egy utolsó lökést adott nekem Sch., amikor a célegyenesben csinált egy fotót és bíztatott, hogy menjek... Akkor kezdtek el potyogni a könnyeim. 

Scheffer István, az atomfutás főszervezője most nem futott, de fotózott és drukkolt 

(a felesége pedig teljesítette a 33 km-t. :) )

Összeszorítottam a fogam, és nem kanyarodtam le a céljukba érő 11,3 km-eseknek fenntartott sávban, hanem mentem tovább. Ott volt Anita, Kriszti, és drukkoltak, kiabáltak... 

Anita és a molinó. :) 

(DFK: Dunaszentgyörgyi Futóklub, egy szupercsapat, amelynek rajtam kívül még két tagja futott és kettő szurkolt a helyszínen ezen a napon. :) )

Szedtem hát a lábaimat - egészen a mosdóig. Ott megszédültem, megijedtem, és visszafordultam.

Kész, ennyi volt.

Ennek a se tétje, se szintideje, versenynek sem nevezhető futásnak a feladása akkora kudarcélményt jelentett, hogy magam is ledöbbentem rajta. Sikertelen vizsga után nem voltam így elkeseredve, mint most. Mikor megláttam, hogy a lányom milyen szurkolói táblával készült, és nem tudta "használni", még jobban potyogtak a könnyeim. 

Drága csajok: Hanna és Abigél

Belebújtam egy törölközőbe, hogy ne lássák rajtam, hogy 40 évesen egy ilyen hülyeség miatt bőgök, de Ármin észrevette, jött, kérdezett, vigasztalt. :)

Mindenképp haszna volt annak, hogy nem futottam, ez: Ármin hallgathatta az MP3-at. :D

Az érmet azért megkaptam, bár piszokul nem érdemeltem meg, de gyönyörűséges. A kalocsai porcelán manufaktúrában készült. :)

A jól meg nem érdemelt érem. :)

A nap további részét végigkínlódtam, mert olyan migrén jött rám, hogy a sanofi-aventis gyógyszergyár összes csillapítója nem lett volna elég, hogy elmúlassza, F. is rosszul lett, egész nap a fűzfa alatt feküdt, még jó, hogy drága jó apósomék és a sógornőm is velünk voltak, vigyáztak Álmosra. Hanna az unokatesójával iszappakolt többnyire, Ármin pedig hancúrozott magában, meg azért velem is, mert amikor hívott, mentem vele játszani a vízbe. 

Közben fájó szívvel néztem azokat, akik még futottak.

A tanulságokat pedig levontam.

1. Nem szabad elkeseredni, ebből is építkezni kell, a negatívumot pozitívummá konvertálni - egy fél napba telt, de sikerült, szóval ez nem csak frázis. Merthogy:

2. Nem indulok ezen túl olyan versenyen, aminek a teljesítése kétséges. Ergo: a tervezett októberi SPAR-Budapest maratont is addig még százszor meggondolom.

3. Ha mégis nevezek, akkor megteszek mindent annak érdekében, hogy teljesítsem is, amit kell. vagyis:

4. Rendszeresen futok előtte. 

5. Ha meleg várható, melegben edzek, ha hideg, akkor meg hidegben.

6. A legfontosabb: azt a mondatot, hogy "legfeljebb nem futom végig", törlöm az agyamból. Az időjárás nem lehet akadály, a fájós láb nem lehet akadály, az lehet akadály, ha ténylegesen rosszul leszek közben, vagy olyan sérülést szenvedek, amitől nem tudok tovább menni. A legfeljebb nem futom végig - hülyeség. Kódolja az agy és továbbítja a testnek. :D Tuti. Ha a 33 nem is, a 22 km ment volna tegnap, ha kicsit összeszedem magam. 

Úgyhogy... Ennyi. :)

Dokument (minden fotósnak köszönet, ha nem látom, magam se hiszem, hogy ezt a 11,3 km-t megtettem valahogy):

 

Öreganyi futást színlel. :D

A következő verseny, ami tényleg verseny lesz, Pakson a 31,6 km-es 3/4 MarAtom. Nehéz terep, hosszú táv, azt hiszem, szintideje is lesz, de tétje mindenképpen.

A dátum: szeptember 6.

Azt hiszem, felköthetem a (futó)gatyámat...

Nevelés kérdése...

Hanna és Álmos beszélgetnek.

- Mit eszel, Álmos?

- Nem mit, hanem tessééék!

XD

Fájdalom nélküli eredmény

No pain, no gain - fájdalom nélkül nincs eredmény...

Van egy futós csoport a facebook-on ("Gyűjtsd a kilométereket"), aminek a "vezetője", Kury, szinte minden hétvégére tök jó feladatokat talál ki a tagoknak. A múlt héten pl., Nagyatáddal egyidőben virtuális triatlonon indulhattak a jelentkezők, most pedig "Győzd le magad a hétvégén" címmel hirdetett versenyt. Versenyt, önmagunkkal. A hét közben mindenki kitalálhatta, mivel indul. (Persze, mozgással kapcsolatos bevállalások voltak ezek, a szombatonvégreakszoknyolcórát nem ide tartozó terv.)

Gondoltam kedden: vasárnap futok egy félmaratont. 

Aztán szombat lett belőle, merthogy a szelidi-tavi, családi-barátos kirándulásból délután 4-kor hazazavart minket egy vihar. Mérgemben este hétkor elindultam a szokott útvonalamon, és meg se álltam (jó, néha azért igen...), míg el nem jutottam 21,3 km-ig.

Nem vittem vizet. Nem voltam szomjas, nem volt meleg, nem voltak békák - és nem volt közvilágítás sem, a falu nagy részén. Sötétebb volt, mint Nagyatádon. :D 

Nem fájt semmim (csak a lábfejem szorította a cipő de ezt ki lehetett bírni), összességében nagyon kellemes 21,3 km volt, nem volt nehéz legyőzni önmagamat, ráadásul az első 5 km-t drága barátosnémmel futottam, aki szenzációsan fejlődik (ha akar, ha nem ;-) ) és kemény, mint a kád széle. :)

Azt hittem még pár hónapja, hogy én soha nem futom le fájdalom nélkül a félmaratont. Annak örültem a legjobban, hogy ez most sikerült. Úgyhogy elmondhatom: de igen, fájdalom nélkül is van eredmény.

Ez volt a 12. félmaratoni távom "futópályafutásom" 1 év 8 hónapja alatt. 

A nagyatádi kétharmad

Újabb, hosszú és unalmas futós-poszt... :P

Szombaton este fél 9-kor, Nagyatádon, a Hosszútávú Triatlon OB-vel és ExtremeMan-nel egy napon megtartották az Atom 100+ versenysorozat negyedik állomását, a 2/3 maratont.

Nagyon izgultam, mert egész héten beteg voltam (arcüreggyulladás, köhögés és hasonló nyalánkságok), futni előtte csak hétfőn tudtam, 12,3 km-t. Egyébként sem éreztem fizikailag felkészültnek magam. De úgy éreztem, muszáj elindulni, meg fogom tudni csinálni, becéloztam a 3 óra 30 perces szintidőt, kiszámoltam, mekkora tempóval kellene futnom, hogy ez sikerüljön, ettem a magnéziumot, a C-vitamint, ittam a kálciumot, pótoltam a szénhidrátot (ez volt az egészben a legjobb; az ember egy ilyen versenyen 1500-1800 kalóriát is elégethet akár...)

Ettem rendesen szombaton is, akármilyen nehezemre is esett, mert a paksi négyóráson kiderült számomra, milyen az, ha eléhezik a szervezet. 

Aztán a két nagyobbik gyerekkel elindultunk, a picit anyukámra hagytuk. Csaknem 3 órán át tartott az út, Pécsen és Kadarkúton át, gyönyörű tájakon. 

A verseny hangulata elvarázsolt, alighogy beértünk a városba. Láttuk az ExtremeMan kihívásait teljesítőket, amint épp maratoni köreiket futották, többségük már hullafáradtan, megrogyva, de annál nagyobb tiszteletet ébresztve. (Ironman lehetett, aki 3,8 km-t úszott, 180 km-t kerékpározott és 42 km-t futott ezen a napon. Embertelen teljesítmény.)

Könnyen találtunk parkolóhelyet, aztán megcéloztuk a strand környékén felépített versenyközpontot. Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere... Felvettem a rajtszámomat és a chipet, aztán elláttuk magunkat - engem meg a gyerekeket - ExtremeMan-os pólókkal, Ármin csúszott párat az óriáscsúszdán, ettünkittunk (én csak keveset, F. kenyérlángosának a szélét), és vártunk. 

 

Ármin a csúszdán

 

Tetszett nekik a verseny.

És még mindig vártunk, és néztük a befutókat, és tapsoltunk.

 

Volt Ironman, aki itt kérte meg a barátnője kezét... :) 

(Fotó: az esemény Facebook-oldaláról)

 

Reméljük, meggyógyul Danika... :) 

Mindenki előtt kifeszítették a célszalagot, rózsát kaptak a befutók és nagy tapsot. Lúdbőrzős volt az élmény.

(Fotó: az esemény Facebook-oldaláról)

 

Ez már este. Péter Attila (jobb oldalon) nagy kedvencem. 

(Fotó: az esemény Facebook-oldaláról)

Végre aztán elérkezett az este 8 óra, Péter Attila bemondta a mikrofonba, hogy a kétharmadmaratonosok fáradjanak a strand bejáratához, onnan egy 1200 m-es "prológgal" futhatunk majd be az ExtremeMan versenypályájára.

A strand bejáratát könnyen megtaláltuk, aztán álltunk ott, mint Bálám szamara,  lestem az ismerősöket, hátha ők többet tudnak a rajtunk helyszínéről, mint én. (Biztosidekelljönni? - kérdezgette F., és jobban izgult, mint én. :) ) Érkeztek szerencsére az ismerősök, az ország minden tájáról, nagyon örültünk egymásnak - de ők se tudtak sokkal többet.

 

A rajt előtt.

Végre aztán elindultunk... Se emberi hangjelzés, se egy duda, se egy kolomp... Csak észrevettük, hogy megindult a tömeg, csatlakoztunk hát mi is. 

A külvárosban, parkon, a Rinya-patak hídján át vezetett az út, ez után fordító és vissza, szemben egymással. Az ExtremeMan maratoni futás szakaszát teljesítők közül még javában a pályán voltak, akadt, aki csak sétálni tudott már, de nyomták rendületlenül.

Én két körön át (1200 m + kétszer 5275 m) egész jól bírtam, hat perces kilométerekkel, ami nálam jónak számít. Aztán... megszomjaztam, és már nem volt megállás a frissítőpontoknál... Ittam, és mentem, és ittam, és mentem, és még szomjasabb lettem, és ittam, és a gyomromban lötyögött minden, és fájt és feszített, mintha a fejemen át akart volna kiszállni az egész, úgy éreztem magam, mint egy hidroglóbusz. De szomjas voltam, és ittam, igaz, már csak kortyokat mertem... 

Mint a tibeti transzban futók, azt se tudtam jóformán, hol vagyok, annyira igyekeztem elmélyülni a gondolataimban, figyelemelterelésképpen. Csak az járt a fejemben, hogy mi lesz, amikor végre vége lesz. Persze, nem volt végig ilyen "tragikus", kb 18 km-nél kezdődtek ezek a bajságok. Onnantól egyre gyakrabban sétáltam bele a gyomorfájdalom miatt, de igyekeztem nem megállni. (Egyszer álltam meg csak, nyújtani.)

Számoltam visszafelé a köröket, lestem a velem szemben (már visszafelé) futó ismerősöket, intettünk egymásnak, bíztattak, nagyon aranyosak voltak.

Egyikük - az egyik példaképem :) - a negyedik - nekem harmadik - körétől aztán már nem hajráEmmázott, mikor szembetalálkoztunk, nem is intett vissza, csak valami iszonyatos koncentráció látszott az arcán, nézett mereven előre és csak futott rendületlenül. 

Mint utóbb kiderült: amikor az egyik frissítőpontál egy kábelben elbotlott, eltört a nagyujja. Tudta, hogy baj van, de törött lábbal futotta végig az utolsó kb 8-9 km-t, alig lassult a tempója és nagyon szép helyen végzett, mert végig akarta csinálni.

Döbbenet, hogy az ember mire képes.

Ahogy fogyott a távolság, fogytak a futók is, bizony, eléggé a végén voltam... :) Utolért két lány, akikkel korábban már megismerkedtem, annyira jó fejek voltak, fussak, mondták, ne álljak meg, jól vagyok-e... És mentek, húztak be a célba. :) Nagyon sok erőt adtak ők is, és Lajos (bajai futó), aki egy ikon, csupa szív ember, minden körben drukkolt és szólt pár jó szót, és Sch., az Atomfutás főszervezője szintén, és Anna, Móni kislánya, és sok-sok ismerős és ismeretlen; pici gyerekek késő estig az utcán, odajöttek, hajráztak, pacsiztak... Nagyon csöpögősen hangzik, de teljesen feltöltődtem - nem csak vízzel -, hanem szeretettel is a végére.

A családomat sajnos nem vettem észre, hiába kerestem őket, de utána mesélték a gyerekek, hogy egyszer láttak átfutni a versenyközponton, kiabálták is, hogy hajráanya. :D Utólag is nagyon jól esett. 

De.

Hogy ne legyen olyan szép ez az egész.

A szervezés fenomenális volt, ez tény, már, ami az ExtremeMan részét illeti a dolognak... Én egy kicsit elhanyagolva éreztem az Atom 100-as résztvevőket, beleértve magamat is, de érthető, hisz nem mi voltunk a nap fénypontja.

Kezdődött ugye azzal, hogy a rajtunk elég döcögősen indult.

Aztán... Friss Ájronmen apuka népes családjával és jól megtermett asszonyával együtt, őket kézen fogva kívánt a célba befutni - és velük szerepelni a célfotón -, ami teljesen tökérthető, én is így tettem volna biztosan, csak az volt a gáz, hogy a többi futó elől elzárták az utat. Teljesen. Megpróbáltam elmenni mellettük, de nekilöktek a kordonnak, piszokul beütöttem a csuklómat és majdnem átestem kordonostól a másik oldalra.

- Engedjük máá el őket - kérte apjukot anyjuk, így a mögöttem levőknek nagyobb szerencséjük volt.

Az útvonal parkon vezetett át, ahol a közvilágítás egy szakaszon szinte teljesen hiányzott. Nemhogy az útvonalat jelző szalagot nem láttam, de a többi futót sem. Máshol sem volt díszkivilágítás, az tény, de ez a rész szinte félelmet keltett.

És a vége felé... Fogyott a futó, fogyott a frissítő (ami mondjuk nekem kifejezetten jól jött, hisz nem vedelhettem a halálba magam önkontroll hiányában így); az utolsó szakaszon időt mérő srác már nem mondta be a mikrofonba, hol tartunk, csak csendes hajrát lihegett a kempingszékében ülve, elfáradt szegény. Autók és családtagok jöttek-mentek az útvonalon, holott a pályazárást éjfélre ígérték. Még 11 óra sem volt ekkor. Hogy úgy mondjam: nem esett jól. Arra, hogy a kétharmad maratonos sereghajtókkal nem foglalkoztak, azt mondom, jól van, hisz nem a miénk volt ez a nap, de néhány Ironman-aspiráns is vánszorgott még az útvonalon, nekik kijárt volna a törődés. Szerintem. 

Viszont nagyon aranyosak voltak a segítők, főleg idősebb bácsikák, még fél 12-kor is drukkoltak nekünk és végezték lelkesen a munkájukat, terelgették el az autókat és a részeg embereket.

Olyan későn értem célba, hogy már a nevemet se mondták be, de ott állt vigyorogva Péter Attila a célkapuban, és ez nekem mindennél többet ért. :D Az érmet majdnem ott hagytam, egy kedves kislány szólt rám, hogy megdolgoztam érte, vigyem, és a nyakamba akasztotta.

A család persze sehol, mert várták, hogy majd meghallják a nevem... Várhatták. :) Még jó, hogy megbeszéltük, hogy az információs sátornál találkozunk. Leültem a fűbe, és vártam. Jöttek is, mint később kiderült, ám nem láttak, mert takart a sátor. :) Sejtették, hogy már a végére értem, mert a nevem kint volt a monitoron, hogy a 6. körben - ami nem létezett, hisz összesen 5 kört kellett futni - ennyi meg ennyi az időm. 

Szóval, ültem, fáztam, szomjaztam és vártam. 

Nagyon megörültünk egymásnak később, miután rám bukkantak, körbecsókolgattam a kölkeket és az apjukat, aki vigyorgott, mint a tejbetök, imádom, és vett nekem citromos jégkrémet mert az kívántam, és kezdődött a tűzijáték. 

(Fotó: az esemény Facebook-oldaláról)

Én pedig nem láttam belőle szinte semmit, mert a Toitoi-ban sötét volt.

Az összes víz és izo és a harmad jégkrém, amit elfogyasztottam, ugyanazon az úton távozott belőlem, amelyen az elmúlt 3 órában bejutott. Úgy éreztem, egy hektónyi mennyiség volt. De mennyivel jobban lettem utána! Csúcs volt az érzés. :D (Tomán Edina blogjában olvastam korábban hasonlóról, igenám, de ő 100 km-t futott egyfolytában, nem 28-at. :D )

(Ma elbeszélgetett velem Móni és javaslatokat tett a frissítésemre vonatkozólag, mert úgy tűnik, semmiképp nem akar ez menni nekem. Az erőnlétemmel nem volt baj, nem álltak be az izmaim sem, mint a paksi 4 óráson, nem voltak fájdalmaim - viszont leállt az anyagcserém. )

Anyukámnak üzenem, aki nem érti, miért csinálom ezt, és halálra aggódja magát minden egyes futásomkor, hogy: nem volt, és nem is semmi bajom, nem voltam rosszul, és ez bárkivel előfordulhat; szeretlek, anyu! :D

Hazáig aludtam az autóban. 

Mindent egybevetve: boldog vagyok, hogy megcsináltam, hogy megcsinálhattam, hisz nem csak rajtam múlt, hanem a családomon is, anyun, aki kora délutántól hajnalig pesztrálta Álmost, F-en, aki 6 órát vezetett a kedvemért és további 6 órán át elkínlódott Árminnal, aki már akkor haza akart jönni, mikor elrajtoltam (másnap aztán vissza akart menni, de ez más téma); fantasztikus élmény volt, és már "csak" a paksi 31,6 km választ el attól, hogy Atom 100+ - os legyek. :)

A következő állomás augusztus 9-én a 33 km-es Szelidi-tó futás lesz. Amíg én háromszor körbefutom a kígyó farkát, addig a családom remélhetőleg strandol majd a vízparton és drukkol nekem. Nem veszem véresen komolyan ezt sem, hisz bulifutás lesz, se tétje, se szintideje.

És végül a nagyatádi adatok:

A 26,8 km-t 3 óra 1 perc 19 mp alatt teljesítettem (az első 1200 m nem számít az időben, bár azt is futva tettük meg, így lesz 28 km az egész táv). Az átlagtempó 6:26-os, ami nekem jó, ezen a távon pedig nagyonjó. :D Az összes nő között (143-an voltunk) 107. lettem, kategóriámban (felnőtt nők) pedig 71. a 91-ből.
Sokkal jobb lehetett volna, ha okosabb vagyok, de a tervezetthez képest ezzel is megelégszem...

Érem és rajtszám.

Vasemberkéim az új pólóban. :)