Csütörtök volt, amikor a bal kezem nélkül ébredtem. Mintha külön létezett volna tőlem, nem engedelmeskedett, nem segített öltözni, gyereket rendezni, még egy tusfürdős flakont se tudtam vele kinyitni, azt, hogy mondjuk csípőre tegyem, el is felejthettem. De nem ijedtem meg, azt hittem, elfeküdtem. Még 3 órával ébredés után is azt hittem, mikor a munkahelyemen a vízforralóval kísérleteztem - kis híján végiglocsoltam a tartalmával a teakonyhát. Vigyorogva mutattam a munkatársamnak, hogy a csuklóm a nevéhez méltóan viselkedik - felemelem, visszacsuklik. Ő már átélt hasonlót, és, mint később elmesélte,"bénázásom" láttán meghűlt benne a vér. Magára erőltetett pókerarccal vezényelt át az orvosomhoz, hogy "megnyugodjak".
Még akkor se sejtettem semmit, mikor lógó bal vállal átbattyogtam a rendelőbe.
A nyugalmam egészen addig tartott, míg sorra nem kerültem.
Az orvosom az idegrendszeri vizsgálatok után aggódva nézett rám a nagypapaszemüvege mögül, és megkérdezte, ki tud értem jönni, hogy Szekszárdra vigyen a sürgősségi osztályra.
- Á, hazamegyek busszal, aztán autóval...
- Öööakkooor... Felhívom a férjemet. Addig átmegyek a munkahelyemre és...
Erre már az addig 90-es vérnyomásom is 110-re ugrott. Legalább.
Nem volt nehéz a választás. És még szerencsém is volt - ha F.-et fél perccel később csengetem, már nem érem utol a munkahelyén.
Otthon a legszükségesebb cuccokat utazótáskába dobáltam (5 könyv és a fülhallgatóm fontosabb volt, mint a szemüvegem...), búcsúzóul végignéztem a félig rendbe tett lakáson, beszippantottam az otthon-illatot, és azzal a meggyőződéssel, hogy én bizony nem maradok ott a kórházban, elindultunk.
***
A sürgősségi osztály (SBO), közel sem olyan, mint a Vészhelyzetben. A hatalmas váróban lájtos az élet, betegek senyvednek a narancssárga székeken, akin karszalag van, már bejutott az "elosztóba", akinek a karjából kiáll a kanül csapja, az már esetleg a CT-n is túl esett. Engem is besorolt egy kedves doktornő, a halaszthatók sorába (kritikus, életveszélyes, mégvalami, és legvégül az akár 6 órát is várni kényszerülő halasztható ellátást igénylők). Ott halasztódtam, F. idegeskedett - nem mutatta, de láttam -, és sorra itta a kólát, kávét, közben jöttek a beteghordók, a mentősök, hozták a kritikusokat, életveszélyeseket... A halaszthatók közül többen visszaadták a portán a karszalagjukat és hazamentek megvárni, míg kritikus, de legalábbis életveszélyes állapotba kerülnek.
Egy csíkos pizsamás bácsi, akit a rokonai hoztak be (egyikük halálos nyugalommal olvasott valami ponyvát a bácsi mellett) cirkalmasan káromkodott, láthatóan szenvedett. Eldugult a katétere.
- Mit innál, papa? - kérdezte a rokon.
- Gyömbért a k...a ist.nit neki.
- Az itt nincs.
- Akkor is gyömbért, hogy b....a meg.
Hogy megkapta-e a gyömbért a türelmetlen bácsi, azt szerencsére nem várhattam meg, ugyanis a sorban harmadik idegrendszeri vizsgálat után elkészült a CT-m, az EKG-m, vért is vettek, és úgy fél 6 óra tájban (épp hat órai várakozás után) az egyik orvos behívott a vizsgálóba.
- Baj van? - loholtam utána.
- Baj nincs, vagyis nem tudjuk, a CT negatív ugyan, de sok mindent elfedhet. Súlyos idegrendszeri tünetei vannak, amelyek komoly folyamatot is jelezhetnek, ezért bent kellene maradnia a neurológián.
- Nem! - talán még bele is zöldülhettem a határozottságba... - Nekem 3 kicsi gyerekem van, haza kell mennem... - az orvos próbált győzködni, végül F-fel konzultáltam, és döntöttünk. Mi lesz a gyerekekkel, ha most hazamegyek és feldobom a talpam?
Maradtam.
***
Fent az osztályon újabb vizsgálat, immár negyedszer kellett az orromat keresnem az ujjammal, és negyedszer tapasztalhattam, hogy a talpreflexem is megszűnt. Kihúztam az ügyeletes orvosból, hogy esetemben agyi keringési zavar, gyulladás, Lyme-kór, sclerosis multiplex (jééézusmáááriiia) is szóba jöhet. Megkaptam az ágyam a hatosban, az ablak mellett. A szobatársaim anyám helyett anyáim voltak és eligazítottak: a fürdőt ne a folyosón keressem, mert a szobához tartozik... El se hittem, hogy Szekszárdon vagyok. Én még a 25 évvel ezelőtti idegosztályra emlékszem, amikor 7 rozsdás vaságy volt egy szobában, pótágyak középen, a takarítás ellenére koszosnak láttam mindent és ürülékszag keveredett a hipóéval. Ebben az új épületben hasonlónak nyoma sem volt. Ha az enyém lett volna a bal kezem, azt hihettem volna, hogy szállodában vagyok.
Bekötöttek egy Nootropil infúziót és a sorsomra hagytak. Én meg csendben bőgtem.
El se köszöntem reggel rendesen a gyerekektől, mert rohantam a buszhoz. Nem adtam nekik puszit. Mi van akkor, ha már soha többet nem adhatok nekik puszit, nem szívhatom magamba az illatukat? Mi lesz, ha nem látom már többet táncolni Hannát, nem lehetek ott soha Ármin focimeccsein, és vajon Álmos emlékezni fog rám? Mi lesz F-fel, mi lesz a szüleimmel? Egyáltalán, mi lesz, ha nem leszek? Még elbúcsúzni se volt időm.
A szobatársaim már régen horkoltak, mikor sikerült belealudnom az önsajnálatba.
***
Másnap reggelre visszakaptam a kezem, egy kiadós migrénnel együtt, amit valószínűleg a stressz, a kimerültség és az éhség okozott. Még egy Nootropil csöpögött belém, aztán a kezelőorvosom a nyaki erek negatív eredménnyel záruló (intima minimálisan megvastagodott) UH vizsgálata után úgy döntött, hogy se a korom (köszi), se az alkatom (kösziköszi) nem predesztinál arra, hogy ér-eredetű legyen a problémám, úgyhogy előírta a nővéreknek, hogy ne adjanak Aspirin Protectet többet és tüntessék el a kanülömet.
Viszont észrevette az éjjeliszekrényemen az Algoflexes dobozt, alaposan kikérdezett a fejfájásaimmal kapcsolatban, s ezzel új irányt és értelmet nyertek a dolgok.
Kedd déli 12 órára intézett nekem MRI-t. Ekkor péntek volt...
Végignéztem az ablakomból a Borvidék Félmaraton rajt utáni pillanatait - ott kellett volna lennem, azt hittem, megszakad a szívem, ugrott az Atom100+, de lesz-e Atom100, és különben is: futhatok-e én még egyáltalán??; kiolvastam 3 könyvet (egy rákelleneset, amelynek a szerzője pár év múlva megcáfolta teóriáit és belehalt a kiújult daganatába, majd egy lány igaz történetébe kezdtem, aki megőrült és ezt részletesen dokumentálta), kimerítettem a telefonom internetes adatforgalmi keretét, forródrótos kapcsolatban voltam F-fel, aki sokszor nehezen igazodott el az otthoni káoszban, de remekül helytállt anyukám és anyósom segítségével, szorgalmasan szállítottam a kávét az alsóbb emeletről magamnak és a szobatársaimnak, és ólomlábakon ugyan, de csak-csak eljött az a kedd.
A mindent megmondó-mindent eldöntő MRI napja.
***
A mackós beteghordó 12 helyett már 10 órakor ott volt értem és átkísért a műtőblokkba. A beleegyező nyilatkozat kitöltése után (basszus, biztos nincs pacemakerem, fémprotézisem, agyi klipszem, bármimamifééém?) épp unatkozni kezdtem, mikor a morc technikusfiú szólított. Vésztjósló kattogás fogadott, mint egy ZS-kategóriás horrorfilmben, a helyiségben, ahol ott állt, mit állt, terpeszkedett a GÉP, hogy pár másodperccel később elnyeljen.
A monstrum (illusztráció)
- Vanemagánmelltartó - jelentem, fémcsat nélkülivel készültem -, akkorjó, papucsáthagyjaott, feküdjönmozdulatlanul, nyomjamegagombothabármivan, hangoslesz, KEZDHETJÜÜÜK?
A gép dolgozni kezdett. Iszonyatos hangerővel zakatolt, sípolt, búgott, kerregett, úgy éreztem, a fejemben bent harsog, kiszívja a szememet, péppé zúzza az agyamat. Közben apukámra gondoltam, aki 3 hónappal ezelőtt már kibírta ezt. Mikor kezdtem megkönnyebbülni, hogy vége, rám szóltak, hogy továbbra se mozduljak, és a még ép vénámba belenyomták a kontrasztanyagot. Furcsa szagon és enyhe melegségen kívül semmit nem éreztem, viszont, mikor visszacsúsztattak a gép alagútjába, pánikrohamot véltem közeledni. Viszonylag könnyen leküzdöttem, miután meggyőztem magam, hogy nem vagyok allergiás arra a pár milli kontrasztanyagra, és nem egy MRI-szerkezet gyomrában fogok anafilaxiás shock miatt elhalálozni.
- Készenvagyunk! - hallottam 45 perc mozdulatlan fekvés után a morc technikus baritonját. Kóválygó fejjel imbolyogtam ki a helyiségből, azt sem tudtam melyik ajtón jöttem be, a technikus elirányított, de előtte kérte, hogy ne mezítláb menjek és legyek szíves visszafáradni a papucsomért... Alig vártam, hogy friss levegőt szívhassak.
***
Fél háromkor a kezelőorvosom invitált a szobájába, hogy megmutassa a felvételeket. Megmutatni? Nekem, a betegnek? Minek? Abban a pár másodpercben, míg beértünk, már a legsúlyosabb agydaganatot képzeltem el magamnak... Leült, leültetett, és mélyen a szemembe nézett. Azt hittem, ennyi volt, és szövegezhetem a végrendeletemet.
- Emma, nincs magának allergiája?
- Deeehogynem... - De mi köze ennek az agyamhoz?
- Merthogy az orrnyálkahártyája teljes hosszábban megvastagodott, az arcüregében akut és krónikus gyulladást is találtunk. Ezek a leglényegesebb eltérések, amit az MRI kimutat - mellékleletként. - A nyakába tudtam volna ugrani örömömben. Az 5 nap alatt érzett, belsőmet alattomosan emészgető, az életemet átértékelésre kényszerítő rettegés egy csapásra szertefoszlott.
A továbbiakban rózsaszín felhőben derengtek a doktornő által a képernyőn aprólékosan megmutogatott szeletek az agyamról, még a belsőfül csontocskái is látszottak a horrorba illő felvételeken, a bölcsességfogam, ami soha nem nő ki valószínűleg, a szemgolyóim, az agytekervényeim, a kisagyam, az agytörzsem, jóformán még a gondolataim is.
És egy folt a bal agyféltekémben.
- Ó, ne aggódjon. Ez is rendellenesség, de nem túl nagy, fokozott jelmenetű elváltozásnak hívjuk, látható ilyen, bár kisebb, a jobb agyféltekéjében is. Nem tudjuk, mitől keletkezik, az bizonyos, hogy az olyan migrénes emberek agyában, mint amilyen maga is, előfordul.
Felírt egy gyógyszert a fejfájások megelőzésére, és kérte, a héten maradjak még otthon. A csütörtöki tüneteimet stressz is okozhatta - több szó a bal kezemről nem esett.
Hívtam F.-et, hogy jöhet értem. Mikor megérkezett, a nyakába ugrottam.
Búcsúzóul visszatekintettem a kórház épületére, az angyalra a homlokzaton. Mikor megérkeztem, törött szárnyúnak láttam, most pedig szinte suhant.
Az őrangyalom. Az egyik. :)
***
Köszönetnyilvánítás-féle következik.
Mindenekelőtt Magdinak, a munkatársamnak, aki látva, mit művelek a vízforralóval és a csuklómmal, orvoshoz zavart. Dr. Barok Józsefnek, a háziorvosomnak, aki nem engedett ki a biztonsági zónájából, és kórházi bent-tartózkodásom alatt minden hétköznap felhívott (volt, hogy többször). Dr. Takács Andrásnak, az SBO orvosának, aki szelíd erőszakosságával rábeszélt arra: nem lenne jó, ha hazamennék. Dr. Molnár Gabriella neurológusnak, aki lelkiismeretesen jött naponta jó párszor, vizsgált, nyugtatott, egyenrangú partnerként kezelt, és magyarázott. A szobatársaimnak, Erzsikének, Marikának és Tündinek, akik súlyos betegségük ellenére erőt adtak nekem. A nővéreknek, akiknek velem ugyan nem sok dolguk akadt, de tanúja voltam mindennapi heroikus erőfeszítéseiknek, amit betegtársaimért tettek.
Orsinak, aki behozta a szemüvegemet.
Zsuzsikának, aki értem futott a Borvidéken, és a gyönyörű érmét nem csak nekem ajánlotta, hanem oda is adta... Kiakasztottam a közös munkahelyünkön, hogy mindig, mindenki lássa a küzdelemnek, az önfeláldozásnak, a sportszerűségnek és a nagylelkűségnek ezt a fantasztikus példáját.
Istvánnak, aki megerősített abban, hogy a kórház épületén valóban egy angyal van.
Zukkerbergnek és társainak, hogy az általuk létrehozott
Facebookra kiposztolt
infúziós fotómnak köszönhetően több, mint 100 ismerősöm kívánta nekem a legjobbakat és érdeklődik azóta is, a futós társaimnak,
Krisztinek és
Anitának, akik meglátogattak - és jól tették -; családtagjaimnak, barátaimnak, munkatársaimnak, akik engem ismerve, vagy hetedik érzéküktől vezérelve nem látogattak meg - és ők is jól tették -, viszont akár naponta többször felhívtak; az
öcsémnek, hogy átvállalt tőlem feladatokat és tudtán kívül egy kis életkedvet öntött belém, a
szüleimnek és
anyósoméknak, hogy millió gondjuk és fájdalmuk ellenére segítettek F.-nek gyereköltöztetni-
gyerekvigyázni-
gyerekvigasztalni-
gyerekszórakoztatni és nem hagyták a családot éhen pusztulni,
Hannának,
Árminnak,
Álmosnak, hogy ügyesen kibírták nélkülem ezt a pár napot, és az életem másik felének,
F.-nek, aki mint eddig minden rosszban, most is mellettem állt, tartotta a frontot itthon, tartotta a lelket bennem, és nagyon szeretett.
.jpg)
.jpg)
Nem voltam beteg, de akár az is lehettem volna. Az öt nap bizonytalansága sok mindenre megtanított, átértékeltem néhány dolgot az életemben. A legfontosabb, ami publikus is: soha nem tudod reggel, mikor becsukod magad mögött az ajtót, hogy este kinyitod-e azt újra. A rossz dolgok valóban csak mással történnek meg. Egészen addig, míg...
Az angyalok most is vigyáztak rám.
.jpg)
.jpg)