2014. július 28., hétfő

A nagyatádi kétharmad

Újabb, hosszú és unalmas futós-poszt... :P
Szombaton este fél 9-kor, Nagyatádon, a Hosszútávú Triatlon OB-vel és ExtremeMan-nel egy napon megtartották az Atom 100+ versenysorozat negyedik állomását, a 2/3 maratont.
Nagyon izgultam, mert egész héten beteg voltam (arcüreggyulladás, köhögés és hasonló nyalánkságok), futni előtte csak hétfőn tudtam, 12,3 km-t. Egyébként sem éreztem fizikailag felkészültnek magam. De úgy éreztem, muszáj elindulni, meg fogom tudni csinálni, becéloztam a 3 óra 30 perces szintidőt, kiszámoltam, mekkora tempóval kellene futnom, hogy ez sikerüljön, ettem a magnéziumot, a C-vitamint, ittam a kálciumot, pótoltam a szénhidrátot (ez volt az egészben a legjobb; az ember egy ilyen versenyen 1500-1800 kalóriát is elégethet akár...)
Ettem rendesen szombaton is, akármilyen nehezemre is esett, mert a paksi négyóráson kiderült számomra, milyen az, ha eléhezik a szervezet. 
Aztán a két nagyobbik gyerekkel elindultunk, a picit anyukámra hagytuk. Csaknem 3 órán át tartott az út, Pécsen és Kadarkúton át, gyönyörű tájakon. 
A verseny hangulata elvarázsolt, alighogy beértünk a városba. Láttuk az ExtremeMan kihívásait teljesítőket, amint épp maratoni köreiket futották, többségük már hullafáradtan, megrogyva, de annál nagyobb tiszteletet ébresztve. (Ironman lehetett, aki 3,8 km-t úszott, 180 km-t kerékpározott és 42 km-t futott ezen a napon. Embertelen teljesítmény.)
Könnyen találtunk parkolóhelyet, aztán megcéloztuk a strand környékén felépített versenyközpontot. Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere... Felvettem a rajtszámomat és a chipet, aztán elláttuk magunkat - engem meg a gyerekeket - ExtremeMan-os pólókkal, Ármin csúszott párat az óriáscsúszdán, ettünkittunk (én csak keveset, F. kenyérlángosának a szélét), és vártunk. 


 

Ármin a csúszdán

 

Tetszett nekik a verseny.


És még mindig vártunk, és néztük a befutókat, és tapsoltunk.

 

Volt Ironman, aki itt kérte meg a barátnője kezét... :) 
(Fotó: az esemény Facebook-oldaláról)


 

Reméljük, meggyógyul Danika... :) 
Mindenki előtt kifeszítették a célszalagot, rózsát kaptak a befutók és nagy tapsot. Lúdbőrzős volt az élmény.
(Fotó: az esemény Facebook-oldaláról)

 

Ez már este. Péter Attila (jobb oldalon) nagy kedvencem. 
(Fotó: az esemény Facebook-oldaláról)

Végre aztán elérkezett az este 8 óra, Péter Attila bemondta a mikrofonba, hogy a kétharmadmaratonosok fáradjanak a strand bejáratához, onnan egy 1200 m-es "prológgal" futhatunk majd be az ExtremeMan versenypályájára.
A strand bejáratát könnyen megtaláltuk, aztán álltunk ott, mint Bálám szamara,  lestem az ismerősöket, hátha ők többet tudnak a rajtunk helyszínéről, mint én. (Biztosidekelljönni? - kérdezgette F., és jobban izgult, mint én. :) ) Érkeztek szerencsére az ismerősök, az ország minden tájáról, nagyon örültünk egymásnak - de ők se tudtak sokkal többet.

 

A rajt előtt.

Végre aztán elindultunk... Se emberi hangjelzés, se egy duda, se egy kolomp... Csak észrevettük, hogy megindult a tömeg, csatlakoztunk hát mi is. 
A külvárosban, parkon, a Rinya-patak hídján át vezetett az út, ez után fordító és vissza, szemben egymással. Az ExtremeMan maratoni futás szakaszát teljesítők közül még javában a pályán voltak, akadt, aki csak sétálni tudott már, de nyomták rendületlenül.
Én két körön át (1200 m + kétszer 5275 m) egész jól bírtam, hat perces kilométerekkel, ami nálam jónak számít. Aztán... megszomjaztam, és már nem volt megállás a frissítőpontoknál... Ittam, és mentem, és ittam, és mentem, és még szomjasabb lettem, és ittam, és a gyomromban lötyögött minden, és fájt és feszített, mintha a fejemen át akart volna kiszállni az egész, úgy éreztem magam, mint egy hidroglóbusz. De szomjas voltam, és ittam, igaz, már csak kortyokat mertem... 
Mint a tibeti transzban futók, azt se tudtam jóformán, hol vagyok, annyira igyekeztem elmélyülni a gondolataimban, figyelemelterelésképpen. Csak az járt a fejemben, hogy mi lesz, amikor végre vége lesz. Persze, nem volt végig ilyen "tragikus", kb 18 km-nél kezdődtek ezek a bajságok. Onnantól egyre gyakrabban sétáltam bele a gyomorfájdalom miatt, de igyekeztem nem megállni. (Egyszer álltam meg csak, nyújtani.)
Számoltam visszafelé a köröket, lestem a velem szemben (már visszafelé) futó ismerősöket, intettünk egymásnak, bíztattak, nagyon aranyosak voltak.
Egyikük - az egyik példaképem :) - a negyedik - nekem harmadik - körétől aztán már nem hajráEmmázott, mikor szembetalálkoztunk, nem is intett vissza, csak valami iszonyatos koncentráció látszott az arcán, nézett mereven előre és csak futott rendületlenül. 
Mint utóbb kiderült: amikor az egyik frissítőpontál egy kábelben elbotlott, eltört a nagyujja. Tudta, hogy baj van, de törött lábbal futotta végig az utolsó kb 8-9 km-t, alig lassult a tempója és nagyon szép helyen végzett, mert végig akarta csinálni.
Döbbenet, hogy az ember mire képes.
Ahogy fogyott a távolság, fogytak a futók is, bizony, eléggé a végén voltam... :) Utolért két lány, akikkel korábban már megismerkedtem, annyira jó fejek voltak, fussak, mondták, ne álljak meg, jól vagyok-e... És mentek, húztak be a célba. :) Nagyon sok erőt adtak ők is, és Lajos (bajai futó), aki egy ikon, csupa szív ember, minden körben drukkolt és szólt pár jó szót, és Sch., az Atomfutás főszervezője szintén, és Anna, Móni kislánya, és sok-sok ismerős és ismeretlen; pici gyerekek késő estig az utcán, odajöttek, hajráztak, pacsiztak... Nagyon csöpögősen hangzik, de teljesen feltöltődtem - nem csak vízzel -, hanem szeretettel is a végére.
A családomat sajnos nem vettem észre, hiába kerestem őket, de utána mesélték a gyerekek, hogy egyszer láttak átfutni a versenyközponton, kiabálták is, hogy hajráanya. :D Utólag is nagyon jól esett. 
De.
Hogy ne legyen olyan szép ez az egész.
A szervezés fenomenális volt, ez tény, már, ami az ExtremeMan részét illeti a dolognak... Én egy kicsit elhanyagolva éreztem az Atom 100-as résztvevőket, beleértve magamat is, de érthető, hisz nem mi voltunk a nap fénypontja.
Kezdődött ugye azzal, hogy a rajtunk elég döcögősen indult.
Aztán... Friss Ájronmen apuka népes családjával és jól megtermett asszonyával együtt, őket kézen fogva kívánt a célba befutni - és velük szerepelni a célfotón -, ami teljesen tökérthető, én is így tettem volna biztosan, csak az volt a gáz, hogy a többi futó elől elzárták az utat. Teljesen. Megpróbáltam elmenni mellettük, de nekilöktek a kordonnak, piszokul beütöttem a csuklómat és majdnem átestem kordonostól a másik oldalra.
- Engedjük máá el őket - kérte apjukot anyjuk, így a mögöttem levőknek nagyobb szerencséjük volt.
Az útvonal parkon vezetett át, ahol a közvilágítás egy szakaszon szinte teljesen hiányzott. Nemhogy az útvonalat jelző szalagot nem láttam, de a többi futót sem. Máshol sem volt díszkivilágítás, az tény, de ez a rész szinte félelmet keltett.
És a vége felé... Fogyott a futó, fogyott a frissítő (ami mondjuk nekem kifejezetten jól jött, hisz nem vedelhettem a halálba magam önkontroll hiányában így); az utolsó szakaszon időt mérő srác már nem mondta be a mikrofonba, hol tartunk, csak csendes hajrát lihegett a kempingszékében ülve, elfáradt szegény. Autók és családtagok jöttek-mentek az útvonalon, holott a pályazárást éjfélre ígérték. Még 11 óra sem volt ekkor. Hogy úgy mondjam: nem esett jól. Arra, hogy a kétharmad maratonos sereghajtókkal nem foglalkoztak, azt mondom, jól van, hisz nem a miénk volt ez a nap, de néhány Ironman-aspiráns is vánszorgott még az útvonalon, nekik kijárt volna a törődés. Szerintem. 
Viszont nagyon aranyosak voltak a segítők, főleg idősebb bácsikák, még fél 12-kor is drukkoltak nekünk és végezték lelkesen a munkájukat, terelgették el az autókat és a részeg embereket.
Olyan későn értem célba, hogy már a nevemet se mondták be, de ott állt vigyorogva Péter Attila a célkapuban, és ez nekem mindennél többet ért. :D Az érmet majdnem ott hagytam, egy kedves kislány szólt rám, hogy megdolgoztam érte, vigyem, és a nyakamba akasztotta.
A család persze sehol, mert várták, hogy majd meghallják a nevem... Várhatták. :) Még jó, hogy megbeszéltük, hogy az információs sátornál találkozunk. Leültem a fűbe, és vártam. Jöttek is, mint később kiderült, ám nem láttak, mert takart a sátor. :) Sejtették, hogy már a végére értem, mert a nevem kint volt a monitoron, hogy a 6. körben - ami nem létezett, hisz összesen 5 kört kellett futni - ennyi meg ennyi az időm. 


Szóval, ültem, fáztam, szomjaztam és vártam. 
Nagyon megörültünk egymásnak később, miután rám bukkantak, körbecsókolgattam a kölkeket és az apjukat, aki vigyorgott, mint a tejbetök, imádom, és vett nekem citromos jégkrémet mert az kívántam, és kezdődött a tűzijáték. 


(Fotó: az esemény Facebook-oldaláról)


Én pedig nem láttam belőle szinte semmit, mert a Toitoi-ban sötét volt.
Az összes víz és izo és a harmad jégkrém, amit elfogyasztottam, ugyanazon az úton távozott belőlem, amelyen az elmúlt 3 órában bejutott. Úgy éreztem, egy hektónyi mennyiség volt. De mennyivel jobban lettem utána! Csúcs volt az érzés. :D (Tomán Edina blogjában olvastam korábban hasonlóról, igenám, de ő 100 km-t futott egyfolytában, nem 28-at. :D )
(Ma elbeszélgetett velem Móni és javaslatokat tett a frissítésemre vonatkozólag, mert úgy tűnik, semmiképp nem akar ez menni nekem. Az erőnlétemmel nem volt baj, nem álltak be az izmaim sem, mint a paksi 4 óráson, nem voltak fájdalmaim - viszont leállt az anyagcserém. )
Anyukámnak üzenem, aki nem érti, miért csinálom ezt, és halálra aggódja magát minden egyes futásomkor, hogy: nem volt, és nem is semmi bajom, nem voltam rosszul, és ez bárkivel előfordulhat; szeretlek, anyu! :D
Hazáig aludtam az autóban. 
Mindent egybevetve: boldog vagyok, hogy megcsináltam, hogy megcsinálhattam, hisz nem csak rajtam múlt, hanem a családomon is, anyun, aki kora délutántól hajnalig pesztrálta Álmost, F-en, aki 6 órát vezetett a kedvemért és további 6 órán át elkínlódott Árminnal, aki már akkor haza akart jönni, mikor elrajtoltam (másnap aztán vissza akart menni, de ez más téma); fantasztikus élmény volt, és már "csak" a paksi 31,6 km választ el attól, hogy Atom 100+ - os legyek. :)
A következő állomás augusztus 9-én a 33 km-es Szelidi-tó futás lesz. Amíg én háromszor körbefutom a kígyó farkát, addig a családom remélhetőleg strandol majd a vízparton és drukkol nekem. Nem veszem véresen komolyan ezt sem, hisz bulifutás lesz, se tétje, se szintideje.
És végül a nagyatádi adatok:
A 26,8 km-t 3 óra 1 perc 19 mp alatt teljesítettem (az első 1200 m nem számít az időben, bár azt is futva tettük meg, így lesz 28 km az egész táv). Az átlagtempó 6:26-os, ami nekem jó, ezen a távon pedig nagyonjó. :D Az összes nő között (143-an voltunk) 107. lettem, kategóriámban (felnőtt nők) pedig 71. a 91-ből.
Sokkal jobb lehetett volna, ha okosabb vagyok, de a tervezetthez képest ezzel is megelégszem...


Érem és rajtszám.


Vasemberkéim az új pólóban. :)





6 megjegyzés:

  1. :-)) Emma gratulálok és le a kalappal előtted:-)).

    VálaszTörlés
  2. Olyan kis cuki vagy a képeken! Gratulálok :)

    VálaszTörlés
  3. Én még mindig csak ámulok és bámulok és gratulálok! :) Nézz be hozzám, kapsz tőlem is egy díjat! :)

    VálaszTörlés
  4. Most látom, hogy a múltkor nem vette be a hozzászólásomat. :( Minden elismerésem a tiéd! Én 100 métert nem bírnék futni...
    Atádon mi is ott voltunk: nappal a strandon, éjjel a tűzijátékon. :D

    VálaszTörlés