Lassan négy hónapja, hogy május 16.-án reggel hétkor megszólalt a telefonom. Az a telefon, amit február 9. óta éjjel-nappal magammal hordtam, és vártam, hogy hívnak a kórházból és közlik, hogy apu nincs többé.
Pünkösd hétfőjén lettem félárva.
Pünkösd hétfőjén lettem félárva.
Beleégett a retinámba a kórházi szobája, ami negyedévre az otthonává vált, a táskája, amit, bár majd~ megfulladt, de saját maga cipelt fel tavaly nyáron a pécsi onkológiára - Szekszárdon már én vittem utána -, a tőlünk kapott húsvéti dísz az ablakkilincsen, a bot, amit az édesanyja is használt nagybetegen, a székek, amiken anyuval kuporogni szoktunk, és az üres ágy, amin még előző este is ott feküdt az én sokat szenvedett, kisgyermekké aszott apám.
Azt hittem akkor, megőrülök, pedig tudtuk, készültünk arra, amire nem is lehet. Hisz hogyan is lehetne elfogadni, hogy az, aki 42 évig az apám volt, egyik napról a másikra eltűnik?
Négy hónap eltelt.
Azóta van, hogy jó a kedvem - igen, a gyerekek sok erőt adnak -, tudok teliszájjal röhögni idétlen poénokon, élethelyzeteken vagy akár saját magamon, de közben még mindig szétszakad a szívem. Fizikai fájdalmat érzek, mikor "haza" megyek, a házba, ami 34 évig az otthonom volt, amit ő épített, alakított, és fizikai létének a nyomai még ennyi idő távlatából is látszanak: az unokáinak barkácsolt kis ház, a kertje, a rózsafái, a rádiója, az aktatáskája, a számítógép mellett a jegyzetei... Az autóját pedig, amivel hónapokig jártunk hozzá, mi használjuk. Úgy érzem, mikor a Fiatot vezetem, hogy apu ott van velem, ül mellettem, kapaszkodik, és hallom, ahogy belekotyog, ha nem tetszik neki a stílusom. :) Üresbe teszem a váltót a lámpáknál, ahogy javasolta, mikor Pécsre hordtam, és igyekszem nem gyorsan menni, mert azt nem szerette.
Sokszor látom aput magam előtt kristálytisztán, látom, ahogy ráncolja a szemöldökét, ahogy jön elém a kék kockás ingében, csámpásan (mint én), szandálban, látom, ahogy int, és hallom, hogy a "kölkekről" kérdez és sziát köszön, a végét elharapva... A könyvesbolt kirakatát nézve a mai napig önkéntelenül arra gondolok, hogy melyik könyv tetszene apunak is, és megvenném - de már nincs kinek.
Sose felejtem el, ahogy ül a gégészeti vizsgáló székében, nagy barna szemeit az orvosra függesztve, és hallgatja az ítéletet: a daganat visszajött. Ijedten nézett akkor rám, én artikuláltan suttogtam, hogy nincs baj, már nem lesz sugár, nem lesz kemó... Mert ezektől félt a legjobban. Jobban, mint a haláltól. Nyugtatgattam hazafelé, hogy minden rendben lesz, megműtik, kiveszik a daganatot, és ő azt mondta, nem fél, aludni fog - legfeljebb nem ébred fel többet...
Felébredt. Daganat és gége nélkül. A döntést, hogy a gégéje is vesszen, hozzátartozóként nekem kellett meghoznom, műtét közben hívott fel az orvosa beleegyezésért. Azóta sokat gondolkodtam, jó döntést hoztam-e. Ha az elrákosodott gége marad, az agresszívan terjedő daganat heteken belül megfojtotta volna aput. A fulladásos haláltól pedig nagyon félt. Kapott három hónapot, mindenki titkolta előtte, de ő tudta, mi lesz a vége. Kezdetben még metszési útmutatót tartott rajzokkal illusztrálva, tervezte, mi lesz, ha hazajön, aztán már csak legyintett az itthoni dolgokra. Az irányítást mindvégig igyekezett a kezében tartani, nem adta meg magát, míg a morfium le nem győzte, máshogy nem tudott szólni, hát a szemével pislantott, mikor nyomhatom bele az általa kinyitott szondájába a tápszert. Aztán már nem kellett neki se a tápszer, se a víz.
Ez, a február 9-től május 16-ig tartó időszak sok mindenre megtanított minket. Türelemre, elfogadásra, alázatra, és arra is, milyen a szenvedés legmélyebb bugyrait végigjáró ember kezét tehetetlenül fogni. Az utolsó napokban anyum a lábát melegítette, én a kezét. Földöntúli nyugalom szállta meg a kórtermet, minden alkalommal. Nagyon nehezen hagytam ott aput, mert ott hagytam vele együtt a belső békémet is, és a lehetőség is fogyott minden alkalommal arra, hogy még egyszer láthatom őt.
Az utolsó napon, Pünkösd vasárnapján éreztem, hogy nem lesz holnap. A gyerekek apjának kis híján mondtam is este, de aztán mégsem, babonából. Éjjel nem aludtunk, se én, se anyu, se az öcsém, se apu nővére. Apu lelke üzenetet küldött az őt ápoló nővérnek is.
Ritkán járok a temetőbe, mert nem bírom a fejfát látni apu nevével és a földkupacot. (Andrishoz kimenni más, mert neki nem volt múltja, belőle nekünk a sírja maradt, emlék csak az a ködös 9 hónap, mikor még a részem volt. A temetőbe kimenni olyan, mintha őt magát látogatnánk...)
Álmos is ott volt velem egy alkalommal. Ültünk a padon, néztük apu sírját, és Álmoska megjegyezte, hogy látja a papa szemüvegét, "Nézd anya, ott van" - és a fejfára mutatott. Aztán azon agyalt hangosan, hogy most van-e a papán szemüveg, á, de biztos nincs, mert akkor ráfeküdne... "De biztos nem fekszik rá, hisz meghalt."
Ármin naponta emlegeti aput. Elhozta a kulcstartóját és nagy becsben tartja, és az övé lett apu svájci bicskája is, merthogy Pityupapa azt biztos rá hagyta volna amúgy is.
Hannának megtanítottam, hogy kell "szabályos" családfát rajzolni, és, hogy áthúzott négyzet apu és Andris "jele", merthogy nem élnek már. Ezt nem volt hajlandó elfogadni, csak egy kis csíkot húzott a négyzetek egy-egy sarkába. Az áthúzás nem jó, mert végleges - mondta.
Egy év a gyászév, épp azért, mert egy év alatt mindent újraélünk a szeretett lény nélkül. Nálunk elmúlt már az első ilyen alkalom - a gyerekek apjának augusztusi születésnapi partija, amire évek óta hívjuk a családot. Tavaly még apu is itt volt, jól volt, evett a grillezett húsból is, igaz, nem sokat, mert a sugár által szétégetett nyelőcsöve nem engedte. Apósommal jóízűen beszélgettek, ahogy szoktak.
Idén egy szék üresen maradt, apósom egyedül, csendben üldögélt a hintaágyban, hívtuk magunk közé, de valahogy mindig visszatalált oda, ahol apuval szoktak beszélgetni.
Születésnapjára készen lesz apu sírköve. Sárga virágokkal díszítjük majd, az volt a kedvenc színe. A sárga és a fekete.
Születésnapjára készen lesz apu sírköve. Sárga virágokkal díszítjük majd, az volt a kedvenc színe. A sárga és a fekete.
